A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 39. szám
Beta Repcinová egy ideig jött-ment egyik szobából a másikba, s mikor azt hitte, hogy senki se látja, kiment az udvarra, s tenyerével megsimogatta az öreg hársfa érdes kérgét. A hársat még a nagyapja ültette. Jókorára megnőtt, terebélyes koronája lett, nyáron csak úgy zsongtak rajta a méhek. Mostanára akkorára nőtt, hogy ágaival jócskán bekandikált a szomszédék udvarába. Most már késő ősz volt, a hárs nem virágzott, nem illatozott. Érdes kérge alatt rejtegette erejét, hogy aztán tavasszal ismét ámulatban ejtsen bennünket. Repcinné beszélni kezdett hozzá: — Hallod-e, mért nem véded magad ezzel a bolondos széllel szemben? Leszaggatta a leveleid... az nem elég neki ? A koronádba is belekapaszkodik. Ne hagyd magad, szegülj ellen, hiszen kemény vagy, erős...! Éva, az öreg Repcinné lánya a függöny mögül nézte, de aztán bágyadtan foglalt helyet. A kicsi olyan szilajul mozdult meg benne, hogy majd elállt a lélegzete. Már minden percben megérkezhet. A sokévi reménykedés végre beteljesülne. Éva örömteli várakozását ággályok zavarják. Anyja féltése. Mikor először kezdtek beszélni róla a faluban, Repcinné csak legyintett: — Badarság! — jelentette ki. — Csak az én életemben mennyi szamárságot összefecsegtek már az emberek! Ki hallott már olyat, hogy kitelepítsenek egy egész falut? Janó Bahyla, a veje közbeszólt: — Én nem intézném el egy kézlegyintéssel. Ha tényleg igaz, amit mondanak, akkor bizony kitelepítenek mindnyájukat, az utolsó lélekig. Szénnel rosszul állunk, a készletek fogynak ... — Már megint adod az okosat! — torkollta le az anyósa. Nem létezett olyasmi, amiben ök ketten egyet értettek volna csak egyetlenegyszer is! így hát megvolt náluk külön az anyós, s külön a vő igaza. Nem, nem ilyen férfit képzelt a korán megözvegyült Repcinné egyetlen lányának, bizony nem ilyet. Dehát az egyetlen gyermeke fejével nem lehetett beszélni, igy került a házhoz ez a Bahyla-gyerek. Már a nevét se állhatta Beta. Bahyla, a falu legmódosabb gazdája fösvény ember volt. Gyerekként eleget robotolt neki a földeken. És most... most meg itt van a házában az egyenes leszármazottja, nála pöffeszkedik ... A vö érezte anyósa ellenszenvét, hát nemegyszer visszafizetett érte. Ha tehette, azonnal visszavágott neki, s máris kész volt a harag. Az utóbbi időben azonban fékezte magát egy kicsit, márcsak Éva miatt is. Gyereket vár. Csoda történt, amiben már nem is hitt. Egyik-másik pillanatban olyan volt. mint egy kisgyerek, szinte ugrándozott örömében. Tíz esztendőt kellett várnia, kerek tíz esztendőt... De most már hamarosan megszületik, biztosan megszületik, ennek kedvéért kész volt lenyelni még az anyósa ellenszenves szavait és pillantásait is. Sőt abban is bízott, hogy nemsokára ennek is vége lesz. Nem marasztalta őt semmi a faluban. Őbenne nem volt semmi a szülőföldje iránti ragaszkodásból. Igazságtalan vele szemben az anyósa. Most azonban kapóra jön neki, hogy el kell költözniük. Ö aztán nem fog sírni, de nem ám! Csak amiatt bosszankodott, hogy velük megy ő is. az anyós. Ha rajta múlna, bizony nem menne. De ilyesmit most meg sem említhet Éva előtt. A döntést, hogy miképp lesz, későbbre hagyta, ha majd megszületik a gyerek. — Tudod, Stefan, eljöttem megmondani neked ... elmegyek innét... el kell menni... mindenki elmegy, igyekszenek mind, mintha nem is itt élték volna le az életüket. Az öreg Cizmár a lányával együtt már etment, Motúzék meg a szomszéd Feró szintén . .. A viharos szél szilajul nekitámadt a hátának, a hideg is kirázta tőle. — Most már megyek, Stefan, megyek, mert fázom, a szél meg csak egyre vadul, s aztán Évának is szüksége van rám, fürdetni kell a kicsit. Első gyerek ... tudod, hogy van az .. . A temető kapuja veszettül nyikorgott, ahogy kinyitotta. A viharos szél kikapta a kezéből, s nagy robajjal csapódott be utána. Komorová: Azután majd rendet csinál ö, a maga módján ... Repcinné sokáig nem tudta elhinni, hogy mégis költözködni kell. Még akkor se hitt az egészben, amikor a falu másik végén megjelentek a munkások, s még éjszakákon át is égtek az erős reflektorok és szünet nélkül dübörögtek a gépek. Még el is ballagott egyszer oda, és elszántan szólt hozzájuk: — Halljátok, emberek, menjetek el a falunkból! Hiába erőlködtök, úgysem találtok itt semmit. — Nem úgy van az, néne — mondta egyikük —, mi már innét el nem megyünk sehova. Maguk alatt szép van. Hallja, mama? — kiáltotta feléje, hogy túlharsogja a gépek zaját. Beta elhallgatott, aztán sarkon fordult. Azon az estén még gondterheltebb volt, mint máskor. Nem váltott szót senkivel. Együtt ültek a meleg szobában mint megannyi idegen, kiki a saját gondolataival, gondjaival. A lánya bánkódott anyja miatt, a vö meg alig várta, mikor mennek már végre az újba. A hónap végén aztán megtudták a költözködés dátumát. Repcinné mit sem törődve a nyirkos, hideg idővel, magára terítette a meleg gyapjúkendőjét és elindult a temetőbe. A férje sírjánál volt egy pad. Olyan kicsi, keskeny, de el lehetett rajta üldögélni és gondolkodni... A temető sivár volt. A virágok, amiket az élők hoztak halottaikra, mind elfagytak, megfeketedtek. Megigazította férje sírján a vázát, kivette belőle az elszáradt virágot és frisset tett belé. — Látod, Stefan, milyen elhanyagolt itt minden. Tudom, rég voltam itt utoljára, tudom ... De volt rá okom, érted? Évának, a mi Évánknak gyereke született ... fiúgyermek ... erős, egészséges, mint a makk. A te nevedet kapta, Stevko lett, kis Stevko... Ahogy rendbetette a sirt, leült a padra. — Micsoda időjárás, mintha az ördög most tartaná a lakodalmát. A tomboló szelek majd széttépik a világot. Hoztam friss krizantémot. Tudom, hogy úgyis megfagy, de egy kis ideig mégis csak friss ... Hisz mindig szeretted a krizantémokat, ellentétben velem. Tavasszal... tavasszal majd hozok tulipánt, nárciszt, sárgát mint a kislibák ... A mondat közepén hirtelen meghökkent. Hogy mi lesz tavasszal... ettől kissé elszörnyedt. fenyegette meg a garázdálkodó elemet. Éva ezalatt előkészített mindent a fürdetéshez. A vadonatúj kádat, amit a férje vett még aznap, ahogy őt bevitték a szülészetre. Meg a gyerekkocsit is megvette. Hiába intette Repcinné, hogy se kocsit, se semmit ne vegyen meg előre, mert az szerencsétlenséget hozhat. Janó, a vö azonban rá se hederitett, hisz mennyit várt ő már erre a pillanatra. Megvette a kocsit is, kádat is, nem törődött anyósa intelmeivel. Ahogy Éva megjött a gyerekkel a szülészetről, Repcinné megfeledkezett minden bánatáról. Alig tudott betelni az unokájával. Napokig elüldögélt a szobában a kis Stevko mellett. Csak akkor ment ki, ha bejött Janó, a veje. Idővel azonban úgy tűnt neki, mintha a lányának is útban lenne. Ettől kezdve egyre ritkábban lépett a szobába, rendszerint csak akkor, ha Éva hívta. Évának csak akkor tűnt föl a dolog, amikor azt tapasztalta, hogy néha egész nap nem jelenik meg a szobában az anyja. Hogy helyrehozza a dolgot, egyre gyakrabban hívta magához, főleg este, ha fürdetni kellett a gyereket. Tudta, hogy anyja számára ezek a legszebb pillanatok. Ma is várta, pedig sokáig nem jött. — Na, mi lesz, még mindig nem fürdeted a kicsit? — kíváncsiskodott a férje, készen, hogy akár segít is a szertartásban. — Igen, mindjárt, máris... — beszélte ki magát Éva. — Előbb hadd böfögje ki magát a csöppség. Nem jó a gyereket tele gyomorral fürdetni. Te csak menj, teregesd ki a pelenkákat, eridj...! Várt, leskelödött ki az ablakon, jön-e már az anyja. Végre nyikordult a kiskapu és az ablak alatt látta jönni anyját. Belépett. — Már fürdettél ? — ez volt az első, amit kérdett. — Nem, még nem. de már kezdhetjük is, csak magára vártunk ... — Tényleg? — kérdezte hitetlenkedve. Ahogy megfürdették a gyereket, bekenték olajjal és tiszta ingecskét adtak rá, az anya megszólalt: — A temetőben voltam. Minden olyan sivár, elhanyagolt ott... Éva bólintott, de tekintete a gyermekén csüngött. — A fél falu már sötét, nem világítanak az ablakok — szólalt meg ismét az anyja, és Éva tudta, mit ért ezalatt. A falu házai mintha egymás után aludnának ki. Az emberek eltávoznak, egyik a másik után. Az újba. Éva is legszívesebben menne már. A férjével voltak is megnézni az új lakást. Nagy volt, tágas. Magában már többször be is rendezte. Tudod, Éva — zökkentette ki anyja a gondolataiból —, gondolkodtam rajta. Már mi is .. . nekünk is el kellene ... menni kellene ... Éva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az anyja megkönnyítette a dolgát. Mennyit gyötrődött ő már emiatt a perc miatt, amikor közölni akarta anyjával, hogy Janóval eldöntötték --a telet már az új házban akarják tölteni. Mennyit gyötrődött miatta, s íme most az anyja hozza szóba. — Mi is úgy gondoltuk Janóval — bólintott lázasan a lánya, de nyomban meghökkent. Elárulta magát, hogy az anyját kihagyták a játékból. — Úgy lesz a legjobb, vagy nem, mit szól hozzá ? — próbálta elütni a dolgot, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy anyja elítéli, hisz a lelke mélyéig lát. — Magának a legmelegebb szobát választottuk ki, a keleti oldalon ... kicsi ugyan, de lakályos, és ott lesz mindjárt mellette Stevko, jól meglesznek majd együtt... mondja, s közben bűntudattal nézi anyját. — Úgy gondolom, a bútorát viszi, vagy . .. vagy veszünk újabbat, modernebbet? Hisz a házért elég szép összeget kaptunk ... Az anyja felállt és az ablakhoz ment. — Sok a hófelhö, reggelre alighanem havazni fog — mondta kis idő múlva. Aztán a tárgyhoz kanyarodott. — Azt a pénzt meg csak hagyd, ne költsd el, jól jön az még . .. Különben is, én nem megyek veletek abba az újba ... Éva értetlenül nézett az anyjára. — Nem jön velünk? Dehát... itt még- - sem maradhat... — Nem is maradok. Borkához megyek — mondta az anyja. — Beteg, szüksége van rám. Éva az ajkába harapott, hogy szinte felszisszent. Jól tudta, hogy Borka néne egészségesebb mindannyiuknál. Még nem volt beteg életében. Meg akarta ezt mondani az anyjának is, meg akarta magyarázni, hogy bár szeretné, ha Janóval végre önállósulhatna, és ö, az anyja ebben nem fogja gátolni. Hogy neki, Évának nincs kifogása, ha ismét együtt lesznek, mint eddig. Ekkor lépett a szobába a férje. Frissen mosott pelenka illata lengte körül. Évához hajolt, hogy megcsókolja. Éva könyörgőn nézett arrafelé, ahol az előbb még az anyja állt, de ő mér nem volt a szobában. VÉRCSE MIKLÓS fordítása 23
