A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
jí~ ititíii H &m tte É&n — Van már programja vasárnapra? — kérdezte meg a doktornő váratlanul. — Nincs, hacsak a sógorral nem megyek el horgászni. — A horgászatot nem lehet elhalasztani máskorra ? — Mindent lehet... — Vasárnap szabadnapos leszek. Ha van kedve, délután meglátogathat. Remélem, odatalál...? — Elég jó a tájékozódó képességem ... — Tehát... várom ... — mondta a doktornő magával értetődő természetességgel. Felállt és elköszönt. Andrásnak úgy tűnt, mintha menekült volna valami vagy valaki elől. Megivott még egy konyakot, aztán fizetett és ő is távozott a kávéházból. Ragyogott a napfény, szellő alig mozdult. A járókelők éppen úgy jöttek, mentek el mellette, mint máskor: ki sietett, ki meg andalgott, ki bámészkodott, ki meg csomagot cipelt. Biztosan volt köztük sok olyan ember, aki a láthatatlan örömét, netán a bánatát hurcolta magában, András mégis úgy érezte, hogy mindenki úgy örül és olyan boldog, mint ő. Könnyedén lépkedett. Mintha talpa nem is érte volna a járdát. Teljesen megfeledkezett a tárgyalóterem komor hangulatáról. Szépnek és ígéretesnek találta az életét, amilyennek soha azelőtt. Alig nyitott be otthon, csengett a telefon. Jucika hívta. Nyomban rátámadt: — Hol a mennykőben koslattál?! — Ma volt a tárgyalás, engedelmeddel... — Milyen hűvös és kimért a hangod! — A tiéd meg csípős. Kvittek vagyunk. — Haragszol még? — Te rohantál el haraggal. — Megbántam... — mondta Jucika megjuhászodva. — Rendben, Jucika, el van boronáivá. — Gondolkodtam a kettőnk viszonyán. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy .... szóval nem kell feleségül venned. Simán folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, mert... — Mert...? — Mert pontosan te felelsz meg a gusztusomnak. Te olyan, de olyan ... no, jó, álljon meg a menet, azért ne bizd el magad túlságosan. — Ha jól értem, többen is szerepelünk a listádon ...? — Mondd, miért sértegetsz, minek képzelsz te engem? ... Különben megkérdeztem tőled valaha is, hogy hány lány tolta le előtted a bugyiját ?... Pedig jól tudom, hogy a megismerkedésünk előtt nem az eperfán ültél tétlenül, mint az ősemberek. — Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni! — Mi mást is tehetnék, mint hogy megbocsájtsak?.. . Nálad nem sokra megy az ember a büszkeséggel, arra már sajnos régebben rájöttem ... Szombaton ráérsz? — Bár határidő-naplóm nincs, azért tudom fejből is, hogy a szombatom szabad. — Nagy piszok vagy, az már szent, és mégsem tudom elképzelni azt, hogy nálad nélkül... érted ? — Hát persze, hogy értem. Szerencsére nem ejtettek fejre csecsemőkoromban. — Szóval mikor és hol találkozunk? — Csakis nálad, ha megfelel neked. Tudod, hogy már kiábrándultam a harmatos fűből. — Tudom, pedig nem is olyan régen még „isteni" volt számodra a harmatos füágy. Várlak, szia! — Folytatjuk — I. Ezerkilencszázötvenhat szeptember elsején léptük át az akkori Kalinciak utcai Pedagógiai Főiskola és Bratislava kapuját s lettünk az iskola magyar—szlovák szakos hallgatói s a Szuvorov utcai internátus lakói. Köztudott, hogy ekkortájt kezd szerveződni a Hét szerkesztöséggárdája is (a lap első száma csak december elején jelenik meg, ám az előkészítői munkálatok nyilván eltartottak háromnégy hónapig), így hát valóban elmondható, hogy a Hét életkora s a mi nemzedékünk irodalmi életkora gyakorlatilag napra egykorú. Mert alig melegedett meg az ágyunk a tizszemélyes internátusi szobában, azonnal elkezdtünk szervezkedni. Mármint az író-, költöfiókák. Elég ritka eset, hogy egyetlen szobában három is akadjon belőlük. Márpedig mi éppen hárman voltunk: Tözsér, Kulcsár meg jómagam. Tözsér ráadásul már „ismert" költő volt, ő már egyszer odahagyta a fővárost a medvesalji lányok kedvéért, de csak újra meggondolta magát s kezdte elölről a diákéletet, már „öreglegényként" velünk. Egymásnak olvastuk föl első verseinket s bíráltuk meg egymást a fiatalság kíméletlen keménységével. így léptem át aztán az irodalom fölszentelt csarnokának kapuját. Akkor még persze nem a Hét kapuját, hiszen nem is tudtam, hogy mi készül; akkor a „lap" még a Fáklya volt, odavittem első zsengéimet Tözsér biztatására. Gondolom, úgy október elején lehetett mindez, s mit ád isten: decemberben már meg is jelentem. Az már a sors furcsa (ha nem intő) iróniája, hogy a megszűnőben lévő Fáklya legeslegutolsó kettösszámában. Mert a Fáklya megszűnt (egyesek szerint az én verseim okozták a vesztét), ám rövidesen átvette a szerepét az éppen induló A Hét Élén az első főnökkel. Egri Viktorra], akit elsőnek volt módom megismerni irodalmunk aktív művelői közül (noha író—olvasó találkozókon láttam-hallottam már Tornaiján gimnazista koromban Gyurcsót. Mácsot, Veres Jánost, dehát az csak író—olvasó találkozó volt, ez meg itt a zajló irodalmi élet. Alig-alig emlékszem, sajnos, ezekre az időkre. Nem is csak a mindenkori kezdők lámpaláza miatt, sokkal inkább a megindult idők okán. Hisz ötvenhat őszét, ötvenhét telét írtuk, minden fül a rádiókon, kezdő gólyák szédelegtünk apátlan-anyátlan a nagyváros meg az idők viharos tengerén. Ámde ott volt Egri, a mindent tudó, a mindenütt jelenlévő, a mindenbe beleszóló Egri Viktor. Ha egyáltalán valami, ez jut eszembe róla ebből az időből. S az, hogy mindig minden írásomat ót akarta Íratni. Azt már csak a „haladó hagyományból" tudom, hogy az ötvenes évek elején, a „harmadvirágzás" kezdetén micsoda szolgálatot tett Egri írniolvasni alig tudó, világháborúból, hadifogságból, kapa-kasza mellől jött „alapozó nemzedékünk" zsengéinek nyeseget ésével, gyomlálásával, uram bocsá': átírásával. Ám a mi számunkra ez a művelet teljességgel abszurditásnak tűnt. Még hogy valaki belejavítson a mi szentséges szent szüleményeinkbe, hogy átírassa, stb., stb. Az igazság kedvéért persze be kell vallanom, s ezt különben mindenki tudja, hogy Egri nem volt agresszív természet, ha jó szóval nem ment, nem erőltette a dolgot, s még csak bosszúálló sem volt, leközölte úgy is a verset, ha nem fogadtuk meg tanácsait. Egyszer, már jóval később, vissza is hallottam, miket mondott rólunk Tornaiján, hogy ő még ilyen makacs fiúkkal soha nem találkozott, de ez, legalábbis ahogy az én fülembe eljutott, nemcsak elmarasztalás volt, volt abban némi elismerés is. Ugyanezt mondhatom Egri szürke eminenciásáról, Tóth Tiborról is. Máig sem tudom, milyen minőségben került verseinkkel kapcsolatba — ha jól gondolom, afféle külső szerkesztője lehetett az irodalmi, vagy talán csak a versrovatnak — Tóth Tiborral általában kijöttünk egymással. Amit bevittem, leközölték. Az az első esztendő volt talán mindmáig az én legtermékenyebb korszakom. Szinte havonta jelent meg két-három versem, köztük a Számadás, a Metamorfózis, A magvető meg a rögök, a Ballada, a Keselylábú csikókorom. Körülbelül az az anyag, amely aztán belekerült a Nyolcak antológiájába. Ez 1958-ban jelent meg, mint közismert, mentorunk, a Magyar Tanszéken dolgozó Turczel tanár úr szerkesztésében. II. 1961 május közepe táján szólított bennünket a Hét akkor még Jesensky-utcai székhelyén egy illetékes: raport, fiúk, a főnök akar beszélni veletek. Egymásra néztünk Tözsérrel: ugyan mi történt megint? Mert, kezdő riporterek, elég sok rossz fát raktunk akkoriban a tűzre Ágcsernötöl Asig, ki tudja, melyikünk mit követett el és hol? — Gyertek velem — mondotta „az öreg" szigorúan már akkor is vésztjósló bajsza alatt s mi követtük őt bűntudatos fővel. Vajon hová megyünk? Csak nem egyenesen a rendőrségre? No, nem volt oly hosszú az út. csak a szomszéd utcában levő borozóig vezetett. Már emeltük az első poharat (uram, bocsá' délelőtti munkaidőben!), amikor is így szólott a főnök: — Hát most immár elmondhatom én is József Attilával, hogy: „Harminckét éves lettem én". Akkor persze kinek is jutott volna eszébe az, ami ma már mesébe illő abszurdumnak tűnik: egy harminckét esztendős főszerkesztő. Avagy egy főtitkár. Mi több, egy miniszter! Dr. Szabó Rezső, a Hét hajdani főnöke, a Csemadok egykori főtitkára, a Szlovák Nemzeti Tanács volt alelnöke, ma már túl van a hatvanon. Ámulunk-bámulunk persze. Mert az a hajdani, pontosan huszonnyolc évvel ezelőtti születésnap még a valóságosnál is régebbinek tűnik, nem huszonnyolc, inkább negyvennyolc esztendőnek. Dr. Szabó Rezső (érdekes, hogy szinte szabályt erősítő kivételként, csak az ő nevéhez ragadt hozzá a mi térfelünkön ez a divatból egyre inkább kimenő Dr!), egyszóval dr. Szabó Rezső a mi szemünkben, a tőle alig néhány évvel ifjabb suhancok szemében mindig is az „öreg" volt, a főnök, a tekintély. Mondotta is valaki a minap, hogy emlegettük a jubileumát: Rezső? Hisz ő már harminc éve volt hatvanesztendös. Hát igen, ilyen furcsa dolgokat mível velünk ez a relativitás-ejmélet szabályozta modern világ. Dr. Szabó Rezső visszafelé halad az időben: harminc éve volt hatvanesztendős. ma meg inkább harmincnak látszik. S milyen volt ez a harminckét-hatvanéves főszerkesztő ezerkilencszázhatvanegyben ? Mindkettőnket, Tőzsén is, engem is. ő húzott ki szinte az iskolapadból. A diplomám még meg sem volt, mikor a Héthez kerültem. Tözsér ugyan csak később követett, mert őt mundérba öltöztették, de a helye biztosítva volt neki is. Mi több, mindkettőnket kényszerrel akartak elvitetni kijelölt munkahelyünkre. Csatára meg Alsószelibe s csak a főnöknek köszönhetjük, hogy kiszedett bennünket a ránk kárörvendően várakozó. fogukat fenő iskolaigazgatók-tanfelügyelök karmaiból. S midőn megkérdezték tőle, hogy hát hogyan mer két ilyen vadembert fölvenni a szerkesztőségébe, így válaszolt : — Két vademberre okvetlenül szükség van, hogy jól menjen a munka. Igaz viszont, hogy három már elviselhetetlenül sok lenne belőlük. A sors iróniája, hogy a „főnök" hamarosan olajra lépett, otthagyva bennünket, utódjának, a vademberek iránt korántsem oly türelmes Bojsza Imrének. Iszkoltunk is rövidesen mi is. ki erre, ki arra, a főnökünk után. Mindezt azért emlegetem föl, mert a mások negatívumai, tudvalévőén minősítik azt is, akiből hiányoznak a negatívumok. Már pedig dr. Szabó Rezsőből a türelmetlenség, a nagyképűség, az „én vagyok a főnök, majd én megmutatom nektek" mentalitás hiányzik. Ő, legalábbis tudtommal, soha nem kacérkodott a szépirodalommal, megmaradt jogásznak, főszerkesztőnek, főtitkárnak, alelnöknek. s ha egyáltalán, publicistának, jogásznak, ámde kevés embert ismerek térfelünkön, aki jobban szeretné az irodalmat, s aki jobban becsülné ez irodalom művelőit, mint ő. CSELÉNYI LÁSZLÓ DÉNES GYÖRGY Csönd a csöndben Alszik a csönd a csöndben benne ragyog legtisztábban arcom engedjétek meg hogy megérintsem lelkét felejtsem annyi nyomasztó kudarcom Itt bujkál már minden pórusomban fölemel a megtisztító égbe belefekszem a síró-nevetö angyalok ölébe 15
