A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
LOVICSEK BÉLA ••• Már-már visszafordult, hogy átöltözik, közben azonban megállt a busz az orra előtt. Rövid tétovázás után felugrott. Elvégre mindenki úgy öltözik, ahogy akar, s különben sincs a homlokára Írva, kicsoda, micsoda. gondoljon róla ki mit akar. Lassanként mégis megszabadult a kellemetlen érzéseitől, s egyre magabiztosabban mozgott az új öltönyében. A bíróság komor épülete elé érve, másféle érzések kezdtek szétgyűrüzni benne. Szorongott. mint az a kisgyerek, akit az édesanyja először visz kézenfogva az iskolába. A hosszú folyosón elég sokan ácsorogtak. Érdekes módon egyetlen vidám arcot sem látott. Rövid keresgélés után megtalálta az idézésben feltüntetett számú tárgyalótermet, s a saját nevét is a kifüggesztett papíron. Ideges nyugtalansága nőttön nőtt. Rágyújtott. Azt hitte, a nikotin megnyugtatja. Tévedett. A percek múlásával egyre idegesebbé vált. Mintha ő lett volna a vádlott, nem pedig a sértett fél. Annyira elmélyedt a gondolataiban, nem vette észre, hogy közben megérkezett a doktornő. Csak akkor eszmélt fel, amikor elibe állva kézfogásra nyújtotta a kezét. Rendkívül elegáns volt. — Jó reggelt! — Jó reggelt kívánok! — Magával hozta az oTvosi igazolást? — Igen. — Izgul? — Igen. — Én is... pedig semmi okunk rá. Tóth András valahogy másképpen képzelte el a találkozásukat. Azt gondolta, hogy a doktornő majd alaposan végigméri, aztán olyasmiket mond. hogy jól néz ki... remekül áll az öltönye ... mintha nem is azt a vértöl maszatos fiatalembert látnám magam előtt, meg hasonlókat. Látszólag úgy tett a doktornő, mintha egyáltalán nem érdekelné öt a fiatalember külseje, valójában azonban jól megnézte és elégedetten állapította meg, hogy jóvágású férfi. Hasonlónak képzelte el Maupassant „Szépfiú"-ját. amikor a regényt olvasta. András csalódás félét érzett. Sok ideje persze nem maradt a dologgal foglalkoznia, mert két rendőr kíséretében megjelent a folyosón a három jómadár. Eltűntek a tárgyalóterem ajtaja mögött. Nemsokára őket is beszólitották. A szokásos formalitások után megkezdődött a tárgyalás. Aránylag fiatal bírónő vezette. Hamvas volt az arca, akár a szűzlányoké, szokatlanul nagy szemében a bírói szigornak még a morzsáját sem lehetett felfedezni, ellenkezőleg: melegség, s valami rejtett szomorúságféle borongott benne. András észrevette, hogy a bírónő tekintete gyakran megpihen rajta, ami egyrészt nyugtalanítólag hatott rá. másrészt viszont jól eső érzéssel töltötte el. Szorongása lassanként teljesen feloldódott. Egyébként a bírónő szimpatizáló pillantásait a doktornő is észrevette, s maga sem tudta miért, ellenszenvessé kezdett válni előtte. Miért legelteti a szemét Andráson, ha neki most más a kötelessége? Jól nézne ki, ha a kórházban a beteg vizsgálata közben azon tömé a fejét, hogy milyen jóképű a páciense. Nem tartja magát frigid nőnek, de neki sosem jutott volna eszébe valami hasonló. Világos és egyértelmű volt a tényállás, így a tárgyalás nem tartott sokáig. Előbb a doktornőt, majd Tóth Andrást hallgatták ki, azt követően aztán a vádlottak beismerő vallomást tettek, vagyis egyetértettek az elhangzottakkal Kihirdették az ítéletet. A két tagbaszakadt fiatalember nyolcnyolc havi fegyházbüntetést kapott — feltételesen —, a késelö mitugrászt pedig — tekintettel büntetett előéletére — négy évi szabadságvesztésre ítélte a bíróság. A vádlottnak a szeme sem rebbent az ítélet kihirdetése közben, András mégis megsajnálta. Igazságtalannak tartotta az ítéletet. Szerinte a két kezdeményező, nagyszájú pasast legalább egy-egy évre le kellett volna ölteni. Egymás mellett lépkedve hagyták el a bíróság épületét. A doktornő az utcán szembefordult Andrással: — Nagyon siet? — Ráérek. — Meghívhatna egy pohár italra ... a nagy izgalmakra. — Szívesen, ha elfogadja a meghívásomat. A sarki kávéházban csak néhány vendég üldögélt. Jobbára söröztek. Pokoli volt a hőség. András kávét és konyakot rendelt. — Megnyugodott már? — kérdezte a doktornő. — Ahogy vesszük ... — Én még mindig feszültséget érzek ... Az ital talán feloldja... Tudja, én még sohasem voltam tárgyalóteremben, remélem, nem is leszek. — Azt sosem lehet tudni... Egyébként még én sem álltam bíróság előtt. Azt hittem, nehezebben vészelem át — mondta András, majd elmosolyodott. — Eddig úgy képzeltem el, hogy a bírák szigorú arcú vének, akik mögött hatalmas élettapasztalat áll, ez a mi bírónőnk pedig... hogy is mondjam ... — Igen, igen. majd felfalta a szemével magát — mondta a doktornő kényszeredett mosollyal. — Meggyőződésem, hogy ha netán maga ült volna a vádlottak padján, egy-két évvel enyhébb büntetést kapott volna. — Nem hiszem, hogy pofa szerint mérik ki a büntetést — mondta András elgondolkozva. Rejtett üzenet félét vélt kihámozni a doktornő szavaiból. Hogy valóban üzenet volt-e a számára, abban azért nem volt egészen biztos. Kézbefogta a konyakos poharat : — Kedves egészségére! — A vérszerzödésre! — mondta a doktornő. — Milyen vérszerzödésre? — kérdezte András elámulva. — Amit akkor, azon az éjszakán kötöttünk — nevette el magát a doktornő. — Igaz, csak maga pocsékolta el vérének egy bizonyos hányadát, de én is szívesen feláldoztam volna az enyémből valamennyit. .. legalább is azt gondolom így utólag ... Meggyőződésem, hogy az az éjszaka meghatározó valami volt az életünkben ... — Fogalmam sincs, mire céloz. — Pedig egyszerű a képlet — mondta a doktornő elmélázva. — Két ismeretlen ember összetalálkozik egy adott időben és egy adott helyen, ami kis híján tragédiával végződik ... Nem gondolja, hogy abban a találkozásban kellett lenni valaminek, egy rajtunk kívül álló erőnek, ami a tudtunk és akaratunk nélkül megrendezte az egészet? — Nem vagyok babonás — jelentette ki András. — Én sem vagyok az, mégis hiszek a véletlenek törvényszerűségében és abban, hogy a véletlenek által létrehozott helyzettel nem szabad visszaélni, illetve nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert könnyen előfordulhat, hogy az életben soha vissza nem térő alkalmat szalasztunk el — mondta a doktornő, miközben fürkésző tekintetét egy pillanatra sem vette le Andrásról. — Még most sem érti, hogy mire célzok? András tétova tanácstalansággal nézett farkasszemet a doktornővel. — Lehet, hogy nehéz felfogásúnak tart, mégis bevallom őszintén, hogy nem értem. — Nekünk a jövőben is találkoznunk kell — jelentette ki a doktornő lehajtott fejjel. — Tudom, tudom, most azt akarja kérdezni, hogy van-e értelme, igaz?.. . Erre csak azt felelhetem, hogy majd menet közben kiderül. Adrás úgy érezte magát, mintha álmodná az egészet. Vajon miért akar találkozni vele újra meg újra ? A kávé kavargatása közben az asztal lapját nézte alig rebbenő szemmel. Csupán az asztal választotta őket el egymástól, András mégis úgy vélte, hogy az a kis távolság nö, egyre nö köztük, végül hid nélküli, széles folyóvá tágul, melyen lehetetlen átlábolni, de ha mégis megpróbálná, talán elnyelnék a hullámok. Vagy mégsem? — Mire gondol most? — kérdezte a doktornő. — Úgy érzem, hogy ez az asztallap egy széles folyó, ami elválaszt minket egymástól. — Ne legyen annyira kishitű — nevetett fel a doktornő. Micsoda ?, kapta fel a fejét András. Ez már több, mint bíztatás, a fene vigye el! A lányok előtt sohasem szokott citerázni a lába, ellenkezőleg, nagyon is rámenős pasasnak tartják, a doktornővel szemben meg, lám, úgy viselkedik, mint egy tapasztalatlan, zöldfülű kamasz. Pedig tudna ő másképpen is viselkedni, ha valami megmagyarázhatatlan érzés nem tartaná féken. 14
