A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
Etelka epésen, s jól hátbadöngette a férjét. A férfiak vették a cuccukat és elmentek. — Még ilyen két huzatod pasast! — mondta Etelka maga elé, mikor a két férfi után becsukódod az ajtó. — Csak ülnek a tóparton hallgatagon, mint két kuka, s közben azzal sem törődnek, hogy szúnyogok lakmároznak a vérükön. Hiába, ez születési hiba náluk, amit aligha nőnek ki... Viszont az is igaz, hogy inkább od üljenek, minthogy a kocsmában igyanak. Vasárnap este csenged a telefon. Etelka kapta fel a kagylót, s bejelentkezed. — Igen, idhon van, azonnal szólok neki. András! Gyere, téged hívnak! — Tóth András ... — Jó estét!... Nem ismerős a hangom? — De igen ... Ezer közül is felismerném. Tessék parancsolni, mit óhajt? — Megkapta az idézést? — Igen. — Remélem, megjelenik a tárgyaláson? — Nincs nagy kedvem hozzá, de ha muszáj ... — Okvetlenül meg kell jelennie! — Ha a doktornő parancsolja ... — Nem én parancsolom, hanem a bíróság ... Egyébként hogy érzi magát? — Köszönöm, egészen jól. Mint azelőtt. — Dolgozik már? — Csütörtökön kezdek ... — Adélka érdeklődött a hogyléte felől. Hall engem? — Igen ... — Talán ígért neki valamit. András? — Semmit az égvilágon — lódította András. — .Saját magát csapja be. ha valótlant állít... No, mindegy. Viszontlátásra kedden, a bíróságon! — Mit akart a doktornő? — érdeklődött Etelka. — Mit akarhat egy belevaló nőszemély — szólt közbe Varga vigyorogva. — Azt, amit te akartál tőlem annak idején ... Etelka megjátszod haraggal támadt a férjére: — Feiborítlak székestől te, te, szégyentelen!... — Andráshoz fordult. — Tényleg, öcskös. mit akart a doktornő? — Semmi különöset csak hogy kedden okvetlenül jelenjek meg a tárgyaláson ... — Adélt elhallgada. Milyen különös hangsúllyal kérdezte, hogy ígért-e neki valamit. Vajon miért érdekli ez a kérdés annyira a doktornőt? Kedden reggel sokáig piszmogott a fürdőszobában. Rendbe szedte a koromfekete bajszát, szakállát. hajat mosod, végül a hajszárítást is befejezte, utána p>edig felöltözött. Sokáig forgott a tükör előd. hasonlóan, mint ahogyan valamikor az első báljára készülő kislány. Még hogy a férfiakban nincs hiúság. Hogyne volna. Az egyikben több, a másikban kevesebb, de van. András elégeded volt önmagával. Egy pillanatra ugyan felvetődöd benne a gondolat hogy mégsem kellett volna ennyire kicsipnie magát, hiszen nem randevúra megy. Aztán csak legyinted. Elvégre nem lopta, az öltöny az övé, s legalább a doktornő is meglátja a müvét. Bizonyára kiváncsi rá, hogyan fest az ajándéka. Addig nem is volt semmi baj, amig nem lépjed ki az épületből, s nem indult a buszmegállóhoz. Akkor kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor észrevede. hogy végig-végigmérík öt a kutató pillantások, s nemcsak a nők, hanem a férfiak tekintete is megáll rajta, mint valami kirakati bábun. —Folytatjuk— VI. Már Cselényi Lászlónál is látható volt, hogy odhonélményét, gyermek- és ifjúkorát a városba költöződ ember szemével nézte és mutada meg. Zsélyi Nagy Lajosnál ez az „azonosulás" még elörehaladodabb pozíciókat mutat. Hogy miért, azt nehéz lenne megmondani. Nyilván alkati, szemléleti adodságok is hozzájárulhadak a gyors aklimatizálódáshoz. Bár Zsélyi Nagy Lajos első vers eköt etében — Ének a tisztaságról — a falu az indító élmény, ám ez a falu, amiként azt Tözsér Árpád találóan fogalmazta meg, „csak külső jegyeiben létező, vagy csupán a család, a szerelem és a táj élményére szűkítve". Hasonló következtetésre jut Fonod Zoltán is, amikor így fogalmaz: „Többi költőnktől eltérően nála — Zsélyi Nagynál — érződik a falusi indítás a legkevésbé, őt elsősorban a város tede költővé". Koncsol László vélekedése némileg eltérő; szerinte Zsélyi Nagy Lajos" Képeinek alapanyagát a természetből merítede, a lenti füvektől a fenti csillagokig". Valóban így van ez. létezik e kettősség? Ha Zsélyi Nagy Lajos költészetét távolabbról nézzük, a fenti megállapításokat el kell fogadni. Ám ha közelítünk e költészethez — a későbbi kötetek verseire gondolok — ez a kép változik, módosul. Nézzük csak a Gyerekkori emlékek-ben milyen volt a zsélyi, vagy pontosabban a karikási világ: ..Bivalybeszéd és bömbölő batárok. Meg cselédnők. Meg lúdtalpé tinók. Ládám halódat kéket, feketét bordó betyárt és rózsaszín menyecskét". A „lenti füvek" és a fenti csillagok" közöd a — történelem! A vers végén azonban a költő emlékeiből — a történelemből — „koporsót kovácsol Dadán bég, ez a címeres vagány". Tőzsér a valahová tartozás átmenetét még jelenidőben fogalmazta: „ht úgy vagyok, hogy nem vagyok"; Zsélyi Nagy ugyanezt valamiféle befejezed jövőnek érzi, amikor azt irja, hogy „úgy leszek, hogy nem leszek". Kissé előreszaladtam az időben ... Víszszatérve az Ének a tisztaságról kötethez, való igaz, hogy abból az ilyen képek hiányoztak még. A korabeli vélekedés is csak hellyelközzel talált e kötetben említésre méltó verset. Maga Fábry Zoltán leginkább az élményhiányt kérte tőle számon, mint a versbéli megnyilatkozás alapját. Holod — ma már látható — nem az élmények hiányoztak, hanem az élményeket verssé oldó közeg. Ami az Ének a tisztaságról című kötetről elmondható, az a Tériszonpa már nem érvényes. E kötet olvasásakor az olvasó már nem panaszkodhat élményszegénységre, vagy élményhiányra. Ami már az első olvasás alkalmával is felismerhető: e kötetben a „verstér" más, mint ami az első kötetben volt. A táj, a környezet — s id már csaknem teljes mértékben igazuk van az idézett kritikusoknak — nem az Ipioly mente, nem Zsély, hanem a város, a városi lét s az abból fakadó kiszolgáltatodság a domináns elem egyrészt, másrészt a költő küzdelme e kiszolgáltatottsággal szemben. Az új közeg — a város-táj — fogalmai mögött nem csupán a létező valóság — a szlovákiai fiatal magyar értelmiség városiasodásának fonáksága —, hanem annak groteszk vetülete — azt is mondhatnám, hogy egy árny-valóság — is mutatkozik. Mintha az egymás mellé rakott konkrét fogalmak sem volnának valóságosak; ebben a költészetben szinte minden a fonákját mutatja. A történelmi helyzet, az egyéni sors, az otthon, mint lehetőség — valaminek a vetülete, valaminek, ami szinte kitapinthatatlan. Valahogy így: „Az utcákon, mint apró csillagok. / keringenek a fáklyás angyalok, /. s a Sziget bokrai alatt / kigyulladnak az illatos füvek". Ebben az új Zsélyi Nagy-térben „alázatos fénnyel égnek a jegenyék". S mindezt — amiként az Itt szikkadok című versben írja — „felülről nézem, / mint az istenek, / alulról látom, / mint az ördögök". S ez az egész számára „fogfájdítóan huzatos / szkizofréniás világ". Zsélyi Nagy Lajos pályájának — egyben költészetünknek is — a Tériszony a valóság — a szlovákiai magyar valóság — megközelítésének teljesen új lehetőségét bontakoztatta ki. E tényre — igazolt gyarapodásra — Görömbei András is utalt már:" Ironikus és groteszk látásmódja .. . azért ennyire gazdag, mert a természet és a magánélet felületi szemléletét a bonyolult modem valósággal való kítárulkozó, mélyre néző és ítélkező szembenézés váltotta fel". Úgy érzem, az idézet utolsó szakasza érdemel különleges figyelmet; a „mélyre néző és ítélkező szembenézés". Zsélyi Nagy Lajos költészetének hangváttása. azt hiszem, ennek a jegyében ment végbe. Az első kötet „élményhiányos" verseitől, mondjuk a Vizparti ódáig a különbség, azt hiszem mindenki számára egyértelműen látható. Az élmény ez utóbbi versben: korvalóság. „E bádogtetőt rendelted fölém. körém eme deszkafalakat, melyek között visitnak álmaim. Nem kell hidak alatt hálnom, csatangolnom a szélben, meghúzódni árkok fenekén, huzatos kapualjakban .. . Teljes vagy Huszadik Század, akár költőid árvasága". S ugyanez a költő ugyanarról a korról: „Hát ne csodálkozzatok, ha házat építek magamnak / s körülveszem / lándzsás vaskerítéssel, / komondorokat nevelek, / s megtanítom harapni őket..." Azonban ez az „otthonépitési" szándék is inkább menekülés, mint reális lehetőség; de abban az időben — a hatvanas évek elején-közepén — ez „benne volt a levegőben". A faluról városba került magyar értelmiség számára pedig szinte már létkéntéssé vált: otthon lenni valahol végre! Aztán amikor ezek a gyakorlati gondok úgy-ahogy megoldódtak a valóságban — amikor kiköltöztünk ki tudja hányadik albérletünkből — ennek a ténye az irodalomban is, az irodalom eszközeinek érvényrejuttatása révén — megjelent. Zsélyi Nagy Lajos zabosi otthona, a valóságos és a versbéli, sok eltérést, de ugyanakkor sok azonosságot is mutat. A Huszonkilenc című vers invokációja ezt így jeleníti meg: „megtörölte az ablak párás üvegét, / s hunyorogva nézte a didergő őszi kertet. / Csúnya kert volt, dáliák barbár birodalma, / őszirózsák hangos manifesztációja. / A szölőlugasról, a konkordia buja fürtjeiről / szorgalmasan csöp>ögőu / a (soros szeptemberi szomorúság". S amikor már-már elhisszük, hogy mindez a valóságban is így van, akkor kiderül, hogy „a kert fáit hideg szelek csavargatták, / s a súlyoslombú fák, melyek a valóságban nem is igen léteztek, nyöszörögve felverték a lélek fülledt, őszi magányát". A Nőé dalában ez az odhon — a város-táj — részleteiben is tovább tágul, s bár a „Maszatos égből gyémánt cseppjek" hullnak, id minden fázik, didereg: „Szennyes lé csorog az útra, / fáznak a póznák és karók. / a lucskos nők és a kövér macskák. / a madzagbélű bús lovacskák, / a lompjos kutyák, kávéházak / pocakok, tokák, orrók fáznak. / Fázik a (jók az ablakon, / a rúzs a lusta lányokon, / fázik a ringyó és a szűz, a szén a gáz. a csók, a tűz". E didergetö képsorok után a „fémek ideje" jód el: „Acél barmok a kertemben s a réten... I Ftozsdás nyulak és nikkeles virágok, / bronz verebek és vörösréz patkányok". A „bivalybeszéd és a bömbölő batárok" idejétől a távolság idáig ér — a „rozsdás nyulakig". Itt az abszurditás már aligha fokozható tovább. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a tőzsén „kőlegelő" metafora, s a Zsélyi Nagy Lajos..nikkeles virágai" kőzödi rokonságot. A Tériszonyban kialakítod városkép — otthonkép — motívum rend szere a további kötetekben — Üzenet a barlangból. Isapur dalai — tovább bővültek, némely esetben kissé föllazultak, dé a költői fejlődés ivét ez nem töri meg. inkább tágítja-színezi. Valamikor e versekkel való első találkozás idején cikória-keserű ízeket éreztem e költészet mélyén. Ezek az ízek azóta sem változtak: „fényeskedhet a szép világ" — írja a Mintha a kémény ordibálna c. versben — a varjak is hadat üzentek, befellegzed a ragyogó / angyali üdvözleteknek, / a jegenyék, a bodzafák / a ragyogásba belehaltak". Erre, mintegy visszhangként válaszol az Isapur panasza: „Látjátok feleim, Isapur ledem, / Csontváz-isten fi korhadt kereszten. / csörömpjölök feketededen, / kiszikkadt aggyal, ettemetetten". S mindez a „bekormozod egek, / füstölgő csillagok évszakában" zajlik. Vagyis a magunk történelmi jelenidejében, „most"-ban. Zsélyi Nagy Lajos költészetének ez a „most”-ja egyben azt is jelenti, hogy — a Tériszonytól mindmáig — egyetlen folyamatnak tekinthető. Nincsenek benne olyan — különböző hatásokra végbemenő kitérők, mint kortársai némelyikénél. A megtalált hanghoz és az élmények versbefogásához feltehetően erre nem is volt szükség. Úgy tűnik — legalábbis Zsélyi Nagy Lajos költészetében — az új honfoglalás végbement. De. abban erősen kételkedem, hogy ebben az új térben a költő igazán odhonralelt. Mert: „körödem csak a hűvös / gyolcsokba vont üresség. / aladam és fölödem / égboltnyi szürke festék". Vagyis a közöny, a semmi égboltja fedi ezt a valóságot — romlásban van minden. De a — korábban már idézed Eliot-tól tudjuk — a költőnek a romlást is ki kell aknáznia. Zsélyi Nagy Lajos megfogalmazásában a Versben — ez a tétel így nyer formát:" sistergő utcasarkon / dudáló nyáj között / dalolná gyöngyvirággá / a forró füstködöt". Odhon lenni ilyen magányban — ilyen költészetben — csak egyféleképpen lehet: a szembenézés felelősségével és méltóságával, még akkor is, ha az „oltalmára bízod ünnepi egeket" el is veszítede... GÁL SÁNDOR 15
