A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-01 / 36. szám

— Nem, nem a szentlélek, apukám ... Dél-Amerikába disszidált a tisztelt úr, ha ez megnyugtató a számotokra. — És te mégis meg akarod szülni? —. ájuldozott az anyja. — Eltökélt szándékom. — Megörültél? — kérdezte az apja most már keményebben. Idegességében rendsze­rint szivarra szokott gyújtani. Most is azt tette. Szivarja végén pislákolt a gyufa lángja, mintha a szivarba akart volna bújni. — Ne törődjetek ti azzal, az is az én bajom... Angyalossyné a bárszekrényhez lépett, elővett egy üveg konyakot, töltött. Remegő kezében őssze-összekoccant az üveg meg a pohár. Mintha fáradt hangú csengettyű szólt volna. Hárpiaként támadt Nórára: — Ránk nem gondolsz, mi semmit sem számítunk, újabb szégyent akarsz hozni a fejünkre? — Levegő után kapkodva folytatta. — Nem, kislányom, a mi pozíciónkban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy fattyút hozz a világra. Mit szólnának az ismerőseink, a barátaink, meg a ...? — Fütyülök a barátaitokra! — Micsoda ?... Én ezt nem élem túl — mondta az anyja hörgésbe fúló hangon. — Idő nap előtt sírba akarsz küldeni min­ket?. .. Van neked szíved? — Nem haltok bele, túlélitek, mint ahogy abba sem haltatok bele, amikor a drágalátos bátyuskámat, a szemetek fényét, a példaké­pet, lakásfosztogatásért meg gyilkosságban LOVICSEK BÉLA való részvételért nyolc évre elítélték — felel­te Nóra lesújtó, kíméletlen hangon. — Tíz évet vett el az életünkből — rogyott Angyalossyné a közeli fotelbe. — És most te akarsz újabb tiz évet elvenni tőlünk!? — Nevetnem kell — mondta Nóra gúnyo­san. — Jobban virultok, mint azelőtt. Az az igazság, hogy hazug képmutatók vagytok, igen, képmutatók! Angyalossyné tátogott, mondani akart va­lamit, de a nagy felindultsága lefogta a nyelvét. Helyette a művészettörténész szólalt meg meglepő higgadtsággal. — Semmit sem vethetsz a szemünkre, kislányom ... A családi ékszerek egy részé­nek az árából berendezett lakást, autót vet­tünk neked, de addig is mindent megkaptál tőlünk, mindent, ami csak kellett. — Mindent, csak szeretetet nem! — mondta Nóra keményen, azzal faképnél hagyta ájuidozó szüleit. Később önmaga előtt is beismerte, hogy kissé túllőtt a célon. Különösen az apja nem érdemelte meg tőle a kíméletlen hangot. Még mindig összekuporodva ült a szőnye­gen a kislánya ágya mellett. Szeméből ki­csordult a könny. Elesettnek és szerencsét­lennek érezte magát, pedig az égkerek vilá­gon mindene megvolt, mégis boldogtalan­ság vájkált a szivében. Csendesen átment a nappaliba és felkat­tintotta az állólámpát. Hangulatos fény ön­tötte el a szobát, mégis úgy érezte magát, mintha sötétben tapogatózna. Talán még soha nem kínozta annyira az egyedüllét, mint akkor. Gyors egymásután­ban megivott három pohár konyakot, aztán elnyúlt a perzsaszönyegen. Két karját a tar­kója alá vetve feküdt a hátán. Lehunyta a szemét és megpróbált nem gondolni semmi­re. Hiába. Kedves férfiarc jelent meg előtte, meleg fények égtek a szemében, kedvesen mosolygott és simogatásra emelkedett az erős karja. „Gyere, gyere, kedves, feküdj mellém, ne szólj semmit, csak feküdj és szorítsd meg a kezem” — suttogta maga elé. Megrémült a suttogó hangjától. „Istenem, mi történt ve­lem, megörültem?" Tóth András a következő hét szerdáján újra elment az üzemi orvoshoz, aki megvizs­gálta, s még egy hétre betegállományba küldte. — Pihenjen még egy kicsit, barátom, ma­gára fér... A rendelőből egyenesen a szabóságba ment. A kopasz főnök megkülönböztetett szívélyességgel fogadta, s azonnal átadta neki az elkészített csomagot. — Tessék, fiatal barátom, viselje megelé­gedéssel és jó egészséggel, legyen máskor is szerencsénk! András tétován állt és megkérdezte, hogy mennyivel tartozik, mire a főnök elhárító mozdulatot tett: — Minden el van rendezve, fiatal bará­tom. Ezt a küszöböt sem lépi át többé, gondol­ta, mikor kilépett az ajtón s megnyújtotta a lépést. A Kis-Kárpátok mögül sötét felhők bújtak elő. Más sem hiányzik, csak hogy elkapja egy jókora zápor és eláztassa a csomagját. Ha már egyszer ajándékba kapta — megérdemelten-e vagy sem, az most teljesen mindegy —, meg kell őrizni. Amíg nem szakad le róla. legalább emlékeztetni fogja arra a májusi éjszakára, a kórházra, meg a szép doktornőre. Közben a sötét felhők egyre fenyegetőbben közeledtek. Ép­pen hogy csak hazaért, rázúdult a nagysze­­mü záporeső. Péter bátyó szeme haragos villámokat szórt, s ugyancsak gurigatta a hordókat odafenn. A csomagot az ágyára dobta, s az ablakon át sokáig bámulta a záporeső szürke függö­nyét. Már kora gyerekkorától szerette és csodálta a nyári záporokat. Most is szélesre tárta az ablakot. Élvezte az eső súgását, s a semmihez sem hasonlítható szagát. Neki úgy tűnt, hogy merőben mások a városi záporok, mint a falusiak. Aránylag gyorsan elvonultak a felhők, ki­tisztult az égbolt és napfény öntötte el a tisztára mosdatott várost. Jócskán elmúlt már dél, nem csoda, ha a gyomra követelőz­ni kezdett. A hűtőből elővette az ételt, meg­melegítette, aztán jól belakmározott. Elhatá­rozta, hogy a csomagot csak Etelka hazatér­te után bontja föl, de annyira birizgálta csőrét a kíváncsiság, hogy nyomban felbon­totta. Hiába is tagadta volna, hogy nem tetszik neki a finom anyagból készült, vajszínű nad­rág, az ezüstösen csillogó gombokkal a sö­tétkék zakó, a halványkék ing meg a hozzá illő nyakkendő, tetszett. S még valami volt a csomagban: egy kicsi doboz. Felkattintotta a tetejét: ezüst mandzsettagombok lapultak a dobozban szerényen, mégis kihívóan. Tóth András tágrameredt szemmel bámul­ta a holmit. Annyi mindenre nem számított. Kivágta a rezet a szép doktornő. No, alka­lomadtán majd megköszöni néki. Alkalom­­adtán? Ugyan. Arra már soha többé nem kerül sor. Esetleg levélben, netán telefonon? Semmi értelme. Gyorsan átöltözött. Kinyitotta a szekrény ajtaját, melynek a belső oldala csupa tükör volt, s elé állt. Kutató szemmel mustrálgatta a tükörképét. Majdnem úgy érezte magát, mint az a tinédzser korú kislány, aki mezte­lenre vetkezve áll először a tükör elé azzal a szándékkal és céllal, hogy rejtett szégyenke­zéssel s némi büszkeséggel vizsgálja meg testének az arányait, s főleg azt. miként bozótosodik kishasának az alja, és hogy eléggé formásak-e már duzzadó melleinek a halmai. Mintha eddig egy soha nem látott férfi nézett volna vele farkasszemet. Mégis csak igaz az a mondás, hogy ruha teszi az em­bert? Mi tagadás, tetszett önmagának. Mint­ha egy krétapapírra nyomott divatlap színes képét látta volna maga előtt, vagy mintha egy nödöglesztő filmsztár állt volna előtte. Azért nem kell a fellegekben járni, András, figyelmeztette magát. Te csak marós vagy egy szürke csarnokban, melyben a vas- és az olajszag dominál, s ahol a muzsikát a gépek monoton zúgása szolgáltatja. Fenébe a di­vatlapokkal meg a filmsztárokkal! Ekkor érkezett haza Etelka. — Itthon vagy, András? — nyitott be a gyerekszobába. Meglepetésében torkán akadt a szó. — Mit szólsz hozzám, nővérkém ? — Nem találok szavakat... Isten az atyám, nem ismertem volna rád, ha véletle­nül összetalálkozunk az utcán — lelkende­zett Etelka. — Fordulj meg, no, fordulj már!... Stram. Le a kalappal a doktornő előtt! — Mit gondolsz, milyen cipőt kellene ven­nem hozzá? — Csakis barna mokaszint. Közben Varga Pál is megérkezett. Mikor meglátta és végignézett Andráson, elismerő­en csettintett a nyelvével. — Ez már döfi! — Tetszik? — Még kérdezed ?... Hanem gyorsan öl­tözz át. aztán irány a tó! Zápor után jól szoktak kapni a halak. — Nem is eszel? — kérdezte Etelka. — Nem vagyok éhes. — Talán egy jól főző menyecskénél voltál vendégségben? — kérdezte András ugratva a sógorát. — Nincs nekem olyan szerencsém. — Lassú víz, partot mos! — jegyezte meg 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom