A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
Az egyik lakásban épp nagymosás volt A fiatal, markos férfiak gyakorta betegeskednek Az épületek környékén rengeteg a szemét A tények önmagukért beszélnek: Nagykürtösön (Verky Krtis), az 1968 derekán várossá előléptetett bányásztelepülésen a második világégés után még csupán néhány cigánycsalád élt. S szinte mindannyian becsülettel dolgoztak, saját köházaikban laktak. Ma viszont a járási székhelyen — állandó bejelentővel — 1 260 cigány él. Egy részük a Bányász utca szürke bérkaszárnyáit lakja. A néhány tömbház: péró a város szivében. — Az az igazság — állítja Ján Cemík cigányügyi előadó, a városi nemzeti bizottság alelnöke —, hogy a számukat nehéz pontosan meghatározni. Véleményem szerint az utca lakásaiban száznál is több roma család tengeti mindennapjait. Jónéhányuk illegálisan tartózkodik a városban. Régebben a Dolina szénbánya szinte válogatás nélkül alkalmazott minden munkára jelentkezőt. Az üzem a jó kereseti lehetőség mellé azonnal lakást is kínált az érdeklődőknek. A keménykötésü, dologszerető férfiak mellett lumpen elemek is érkeztek az egyre terebélyesedő bányásztelepülésre. Beköltözött a család az új falak közé, aztán pár hét múltán meglátogatták őket, utánuk szállingóztak a testvérek, a rokonok vagy az ismerősök is. És természetesen ott is ragadtak. A családfőnek persze nem igen fűlt a foga az emberpróbáló földalatti munkához,- egyre gyakrabban kimaradozott a műszakokról, aminek aztán hivatalos kenyértörés lett a vége. Ám a bánya nem rakhatta az utcára az állandó bejelentővel rendelkező, rendszerint többgyermekes családot. Ma már az egymás mögött sorakozó épületek szinte valamennyi lakásában cigányok laknak. — Széthelyezhetnénk őket a város különböző lakótelepeire — bizonygatja az alelnök —, ám az első próbálkozásaink nem jártak eredménnyel. A nemzeti bizottság csak fokozatosan tudja felszámolni a város szégyenfoltját, mégpedig úgy, hogy állami szervezetek, hivatalok, vagy üzemek kapják meg az egyes épületeket, amelyek a pincétől a padlásig helyrepofozva, kicsinosítva, hivatali dolgozószobáknak rendezik be azokat. Az út egyik oldalán átló épületsor két szélső tömbháza már a Tesla, illetve a Járási Közegészségügyi Felügyelőség tulajdonába is került... — Ezekben a komfort nélküli házakban alacsony a lakbér — sorol újabb adatokat Ján Cemík —, az új bédakások közterheit viszont a legtöbbjük nem tudná fedezni, s rengeteg fejtörést okozna számunkra az illeték rendszeres beinkasszálása. Munkakerülő és bűnöző is szép számmal akad a Bányász utca lakói között. Túlnyomó rész alacsony szellemi színvonalon megrekedt, sokgyermekes családokról van szó. akik leginkább a különféle állami támogatásokból, meg a szociális juttatásokból tartják fenn magukat. Az életerős férfiak nagy hányada leggyakrabban munkaképtelen: éppen táppénzes vagy rokkantnyugdíjas. Percemberek, számukra csak a ma számit, egyik napról a másikra tengődnek. A 14 ezer lakosú város nem terjeszkedik a pár évvel ezelőtti rohamos tempóban, ma már a házépítés üteme is lelassult, lakáshoz hovatovább csak az arra legérdemesültebbek juthatnak Nagykürtösön. A több mint 1 200, állandó bejelentővel rendelkező kürtösi cigány mintegy egyharmada a Bányász utcai bérházakban él. Bevallom, félve vágtam neki a meglátogatásuknak. Kalauz nélkül dehogy is szántam volna rá magam az útra. Kísérőm, alkalmi ismerősöm: Laci, a kazánfűtő volt. Vele bátrabban mozogtam a „cigánybirodalomban." Persze, Laci is megéri a pénzét. Bivalyerős fiatalember, a múlt fűtési idényben, saját bevallása szerint, havonta mintegy 9 ezer koronát keresett. „A város másik szögletében, egy toronyházban, fehérek között lakom — büszkélkedik —, becsületesen élek, a lakótársaim szeretnek. A barátnőmet jöttem épp meglátogatni." A nem is titkolt barátság gyümölcse egy éjfekete hajú, bogárszemü karonülő csöppség. Laci bátran vállalja a „szerelemgyermeket." (Minden szoknya után megfordulok, jelenti ki, a feleségem is tud szenvedélyemről, de — mivel a keresetem nagy részét hazaadom — nem csap patáliákat. inkább becsukja a szemét és a száját...) Először az alagsorba megyünk. A pincéken nincs ajtó, térdig ér mindenütt a szemét. A falakon csak mutatóba látni vakolatot. A villanyvezeték kábelei csupaszon lógnak ki a falakból. A látvány lehangoló. Többen körénk gyűlnek. — Nem érdemes rendbe tenni, kitakarítani a helyiségeket — szólal meg mellettem egy filigrán huszonéves fiatalasszony —, a nyári hónapokban ugyanis csavargók húzzák meg magukat a fülkékben, s tönkre tesznek, meg ellopnak mindent, ami mozdítható. Télen viszont a legtöbb lakó egyszerűen ide öntögeti a konyhahulladékot, a szemetet. A szenet is a lakásomban vagyok kénytelen tárolni, mert különben pár óra alatt lába kelne az utolsó darabnak is. A lépcsőház ablakai üveg nélkül, üresen ásítoznak. A falakon obszcén rajzok, üzenetek sorakoznak. Körbepillantok. A gazdátlannak tűnő udvaron szemétkupacok éktelenkednek. No, böki meg Laci a karomat, álljunk odébb egy épülettel. Sajnos, itt sem fogad rózsásabb kép. Kísérőm egy „jobb lakásba" vezet. Itt kilincs is van az ajtón. A zömök házigazda és terebélyes felesége épp ebédhez készülődik. Az olcsó, ám tiszta műanyagabrosszal borított asztal egyik sarkában öblös vázában, vízben, rikító műanyag virágok terpeszkednek. A háziasszony térül-fordul, kávét készít, meg jéghideg sörrel kínál. — Mind a ketten keresünk — teszi le a kanalat a táppénzen tartózkodó férfi —, szeretnénk minél előbb elkerülni innen. A munkahelyemen szégyellem bevallani, hogy a Bányász utcában lakom. Mi, Bányász utcai cigányok még televíziót is csak nehezen kapunk hitelre. Sőt, a tévéjavító sem teszi be mihozzánk szívesen a lábát. — A tanévzárás előtt az egyik szomszédot bekérette magához a gyermekük igazgatója — fog mesélésbe a hirtelen beálló csöndben a ház asszonya —, de sem az apa, sem az anya nem tudta, hová kell menniük, hol. melyik iskolába jár és hányadikos a többször lopáson ért, csavargó csemetéjük. Persze, cigány és cigány között is óriási a különbség. Ebben maradunk. Átellenben gőz hömpölyög ki egy lakásból. Nagymosáson érjük a lakókat. A szűk helyiségben szinte látni sem lehet a párától. A szobában meztelen gyerekek téblábolnak, valószínütlenül szutykosak. Gyorsan kihátrálunk az ajtón ... Elhatározzuk, még egy házat mégis meglátogatunk. Most én megyek elől. Találomra egy második emeleti lakásba kopogtatunk. A kilincset mocskos cukorspárga helyettesíti. Bent a falakat salétromvirágok díszítik. Az ablakban jókora lerágott csonton legyek lakmároznak. A félhomályos hálóhelyiségben nyoma sincs padlónak: a deszkákat, súgja Laci, a lakók még a télen eltüzelték. A helyiség közepén, homoktengerben, családi ágyban, rongyok között, ruhástól, bajszos, borostás ötven körüli férfi és egy tenyeres-talpas cigányasszony heverészik. Részegek, szavaik értelmét nehéz kihámozni. Még Lacinak sincs maradása a lakásban ... Az udvaron egy rozzant padra telepedünk. Laci először magáról kezd mesélni. Mint megtudom, intézetekben nőtt fel, a szüleit nem is ismerte. Szeret üzletelni. Uzsorakamatra bárkinek ad kölcsönt. — A lakók — bök a házak irányába — legtöbbje az István meg a Márta névre hallgat, de akad közöttük Madonna meg Szandokán keresztnevü is. A hat bérkaszárnyában mintegy 150 család tengeti mindennapjait. Az utca derekán, a túlsó oldalon a rendőrség épülete található. Pár méterrel feljebb pedig, az élelmiszerboltok mentén a piacozók kínálják portékáikat... ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei 13
