A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 36. szám
VARGA MÁRIÁVAL Hattyúlány, Johanna leikével. Tartásából fenség és méltóság, alt hangjából mélységes hit és erős szenvedély árad. Kivételes egyéniség. Az a ritka ember, aki nem csak a tehetségével — messziről hozott tisztaságával, apró igazságaival is hatni tud. Színésznő. A főiskolát, 1985-ben, a Kabaré Kost kisasz - szonyával és a Liliom Julikájával fejezte be. Két év Kaposvárott, egy a budapesti Radnóti Színpadon, 1988 őszétől pedig a Madách Színház — eddig így fest a pályája. Első filmszerepét, a Hol volt, hol nem volt szerencsétlen gyámügyi előadóját Gazdag Gyulától kapta. Kézdi-Kovács Zsolt Kiáltás és kiáltás című munkájában egy becsületes szakmunkás és egy volt ávós tiszt közt vergődve a nyugtalanság, a félelem, a szorongás lelki görbéjét rajzolta meg. ízes, természetes humorát a Vitézi bál romlatlan cselédlányaként villantotta fel. Játszott persze, nagyobb, öszszetettebb szerepeket is a tévében: a legjelentősebbeket, élményekhez, emlékekhez, évekkel ezelőtti hangulatokhoz kötve, vele együtt idézzük fel. Csiky Gergely: A nagymama „Én voltam benne a naiva. De nem egy ártatlan arcú, kék szemű, szőke hajú, hanem egy barna, langaléta naiva. A címszerepet Dajka Margit játszotta. Kíváncsi volt rám, látni akart, mielőtt a forgatást elkezdtük volna. Akkor vizsgáztunk a Liliommal; én nagyon szerettem ezt a darabot, de az az előadás, amelyet ő látott, elég rosszul sikerült, én sem voltam jó benne. Margitka csak mosolygott rám, nem bántott egy szóval sem, de az a megjegyzése, amelyet az egyik osztálytársnőmre tett, hogy „annak a lánynak még a lába is hazudott", az több volt számomra, mint egy színészmesterség-óra. A forgatáson aztán láthattam, nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is igényes volt. „Nem, nem, ez így nem lesz jó", dohogta gyakran, és nem nyugodott, amíg meg nem találta az igazi hangot. Minden mondatnak, minden szónak tiszta színt adott. Ha rám nézett, éreztem, nem a tehetséget firtatja a szememben, hanem érzelmeket akar kiváltani bennem. Kevés színészt ismerek, aki a mü egészéért dolgozik és annak tükrében figyel a szerepére — Margitka ilyen volt. Első találkozásunkra szép, sárga orchideát vittem neki, erre ö; „én a fehéret szeretem" és kacsintott egy nagyot. Nem sokkal azután, hogy elkezdtük a munkát, volt egy jelenetünk, amikor fel kellett állnom előtte, az asztalnál: „magas, magas, sokat fog térdelni" mondta csipkelődve. Egy másik képben, amikor én, a történetben unokája felismerem, hogy ö a nagymamám. odaszólt a rendezőnek, hogy „most a kislány arcát vágjad be". Nagy dolog volt ez tőle .. . Mutathatta volna egyedül az ő arcát is a kamera, de nem, ö úgy tartotta jónak, ha abban a percben engem lát a néző. Imádtam öt, csodálatos lelke volt. Egyszer két szatyor ajándékkal jött a forgatásra ... mindenkit körbe osztott, akit szeretett. Ő mindig tudta, mi áll jól neki; milyen csipke, milyen kesztyű, még a cvikkert is meg tudta választani. Volt egy jelenete, amikor levelet kellett írnia ... pontosan megmondta, milyen papírra írtak a grófnők, és olyat is kért. A legapróbb kérdésben is hű volt az élethez. Ott álltam mellette — és a saját nagymamámét láttam benne. Aki mindig kóstolóval, friss süteménnyel jött hozzánk, akinek mindig volt valami finomság a zsebében." Julien Green: Leviathan „Előbb az öntudatlan, aztán a démoni erejű csábítás kellett a figurához. Az a fajta csábítás, amely emberi mivoltából teljesen kiforgatja, majdnem tébolyba kergeti a férfit. Szerelem és halál játéka volt a film ... platánfák közt, egy gyönyörű sétányon, színes lombok előtt forgattunk és vízparton ... ősz volt, az else ősz, amelytől nem féltem. Azelőtt sohasem szerettem ezt az évszakot, csak a tavaszt és a nyarat. Nem messze tőlünk hatalmas búzaföldeket érlelt a nap és mi sötétedéskor tüzet raktunk, szabadok voltunk, tizig-tizenegyig bámultuk a csillagokat. Az ősz aztán mindent elrontott, ami jó volt. Várt ránk az iskola, ahol nálam többet talán senki sem szorongott. Jó tanuló kellett hogy legyek, mert tudtam: anyámnak ez a legnagyobb vágya, és ha rossz jegyet kapok, nehezen bocsátja meg. Szigorú volt nagyon, keményen nevelt, de bíztam benne és felnézek rá ma is. A hitemet apám erősítette meg. Öt is tisztelem, mert soha, egyetlen egyszer sem viselkedett úgy, hogy csalódnom kellett volna benne." Csehov: A kóristanő „Szép szerep volt. Szerettem nagyon. Ez a nő maga volt a szenvedés, a mérhetetlen fájdalom. Hazugságokkal vádolták, vérig sértették, megalázták, aztán ott maradt egyedül, kínok közt, hatalmas űrrel a lelkében. Az ilyen helyzet, szerencsére, nekem még idegen. Eddig én csak szeretetben éltem. Másfajta légkörben dolgozni sem tudnék. Ha észreveszem valakin, hogy neheztel rám, már megyek is utána, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Addig «udvarolok» neki, amíg ki nem engesztelem. Ha pedig úgy érzem, fel kell töltenem a lelkem, csomagolok, és utazom haza, a szüléimhez. Otthon a régi énem vár és gyerek vagyok újra. Kimegyek a szőlőbe, megnézem a fákat a kertben, anyámmal jókat beszélgetek, apámmal borozgatunk és nagyokat hallgatunk ... úgy mint egykor, a petróleumlámpa fényében.” Anouilh: A pacsirta „Féltem a szereptől. Irtó lassan birkóztam meg vele. Kaptam egy hónapot a tanulásra és már kezdtük is a munkát. Épp, hogy megérintett a szöveg, már játszani is kellett. Egyszer jól, máskor rosszul próbáltunk, hol «fönt», hol «lent»» voltunk. Aztán levágták rövidre a hajamat, péncélinget és csizmát adtak, belenéztem a tükörbe és attól a perctől fogva minden könnyebben ment. Jeanne, a Pacsirta teljesen mindennapi lány, de nem mindennapi az ereje, a hite — ezért éreztem lelki rokonságot vele. Véghez vitte azt, amire vállalkozott. Nem torpant meg semmiféle akadály előtt. Igazat mondott akkor is, amikor mások hazudtak körülötte. Kedves és gyengéd maradt a durvák és a gorombák között. Nem tagadta meg sem önmagát, sem a származását. Hogy sokszor volt könnyes a szemem? nem én állítom, maga az író mondja: ez a lány bármelyik pillanatban kész a sírásra. Ilyen a természete, a mentalitása. Emlékszem, amikor felvettek a főiskolára, az első évben mindenki úgy ismert, hogy én csak mosolyogni tudok. Minden jó volt, minden nagyon tetszett, bármerre néztem is, boldogságomban csak a szépet vettem észre. Aztán a második évtől kezdtem megváltozni. Kevesebb lett a mosoly, több a töprengés. De a hitemet, azt így sem veszítettem el " SZABÓ G. LÁSZLÓ (Helyey Zsuzsa felvételei) 8
