A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
— .Jó bizony. Margit tovább nézte a földet. Látszott rajta, hogy erősen töri a fejét, s azon tűnődik, kimondja-e azt, amit már számtalanszor ki akart mondani, de soha nem nyílott rá alkalom. Végül megszólalt: — Én szerettelek, András ... — Azért feküdtél le Lajossal!... Ne nevettesd ki magad! — Igazán szerettelek — makacskodott a fiatalasszony —, de akkor elveszítettem a fejem, mindenkivel megtörténhet egyszer, nem? — Meg ... — bólintott András. — Nem vontalak érte kérdőre, csak megutáltalak. — Tudom ... Te még nem nősülsz? — Rövidesen. — Csinos? — Az nem kifejezés, Margit! — Nagyon szereted? — Igen. Jobban, mint annak idején engem ? — Hogy kérdezhetsz ilyen marhaságot, Margit? — kérdezte András fölényeskedve. — A kettőt nem lehet egy napon említeni. A miénk csak amolyan gyerekes fellángolás volt. — Együtt dolgoztok? — kérdezte Margit lehajtott fejjel, szomorúan. — Együtt?... Doktornő a menyasszonyom, belgyógyász — hazudta András, de csak azért, hogy megadja Margitnak a kegyelemdöfést. Úgy látszott, elérte a célját. Margit felkapta a fejét, mintha kígyó marta volna, hirtelen felállt, mondani akart valamit, de nem tudott, azzal sarkon fordult és köszönés nélkül elrohant, mint akit kergetnek. Kisvártatva András is felállt, s mielőtt elindult volna, ennyit mondott félhangosan: „Ne haragudj rám, nagyapa, amiért hazudtam ennek a szerencsétlen teremtésnek. Ennyivel tartoztam neki..." Vasárnap a kései busszal utazott vissza Pozsonyba. Szokás szerint jól felpakolva. Majd megszakadt a csomaggal. Volt benne két bontott csirke, húsosak, sárgabőrűek, mintha befestették volna, fél sonka, oldalszalonna, vagy öt kiló zöldpaprika, húsz darab friss tojás, meg egy fazék zsír. Etelka jól megszidta, még baja történhet a nagy cipekedésben, aztán mehet vissza az éterszagú kórházba, amit legjobb messzire elkerülni. Ne féltsd te a sógort — szólt közbe Varga Pál —, nem üvegbúra alatt nevelkedett. Szerdán délelőtt némi szégyenérzettel lépett be a szabóságba András. A mester gyorsan végzett a próbával. — Nagyszerű, nagyszerű... — forgatta maga előtt a nagydarab fiatalembert, majd szemüvegét a homlokára tolta. — Mához egy hétre készen lesz, eljöhet érte. — Igen — bólintott András, azzal gyorsan kikotródott a műhelyből. Az utcán úgy érezte magát, mintha minden járókelő öt nézné és tudná, milyen ügyben járt a szabóságban. Egye fene, ha már egyszer benne van, nem léphet vissza: sültparasztnak hihetné öt a doktornő. Mivel is bocsátotta útjára az üzemi orvos? Egyen, igyon és sétáljon nagyokat. Hát akkor rajta, Bandi, sétálj!, biztatta magát. De miért éppen a kórház felé viszi a lába? Adélka! Hát persze, öt szeretné látni. Valóban őt? Megzavarodott, mint felkészületlen nebuló a tanítója előtt. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére Jucikéval, a fekete ördöggel találkozott öszsze. Fehér ruhája világított a tűző napfényben. Úgy nekiesett Andrásnak, hogy majdnem kibillentette az egyensúlyából. Maga sem tudta, miért hergelődött fel annyira. Valahányszor összetalálkoztak, nyomban ágaskodni kezdett a férfiassága. Jucika a nagy nyalakodás után beindította a kereplőjét : — Folytatjuk — Ha a klasszikus hagyomány keretei között maradunk, s ebből az alaphelyzetből vesszük számba Cselényi László költői életművének eddigi fejezeteit, az derül ki, hogy a szerzőnek mindössze két verseskötete jelent meg az elmúlt bö harminc év alatt: A keselylábú csikókorom és az Erők. De még Így se pontos a leltár, mert hiszen már az Erőkben is fellelhető valami a szerző első kötetéből. E két beköszöntő — hagyományos értelemben vett verseskötet után — hosszú némaság következett — vagy ha úgy tetszik: kényszernémaság, amely a Krétakorban látszott feloldódni. E könyv bevezető része az első két kötetből származó válogatás, a többi pedig „lehetőségek egy elképzelt szöveghez". A jelen és történelem címen megjelent könyv szándékaiban ugyanezt hordozza, ám ezt a müvet nem sorolnám Cselényi verseskötetei közé, mert nem is sorolható — még ha a Jelen és történelem jellegében „versmontázs" is — mert e gyűjtemény zöme próza. Riportok és esszé jellegű elmélkedések szerkesztett állománya. A Téridő szonáta pedig ismét válogatás ... Az 1988-ban napvilágot látott Kiegészítések Herak/eitoszhoz ugyancsak „montázs-verseket" tartalmaz, több esetben a korábbi művek átszerkesztett — továbbfejlesztett — változatait egybegyűjtve. S ezzel lényegében a leltár kész is volna. Természetesen nem volt szándékomban ezzel a felsorolással Cselényi László életművét minősíteni, csupán a költészetével kapcsolatos, mostani modandóm gyakorlati vagy tárgyi hátterének megrajzolásához éreztem ennek szükségét. Azért, tudniillik, hogy láthatóvá váljék: Cselényi László költészetében — eredeti munkáiban, nem pedig a kölcsönszövegekben — mennyi a valós elem, amely az otthon valóságát mutatja meg, ami abból, vagy azáltal épült verssé, költészetté. Ugyanis a „kölcsönszövegek", „idézetek", „kiegészítések" számomra ilyen szempontból használhatatlanok; eredetük mássága, szövegkörnyezetükből való kimetszésük s új szövegkörnyezetbe való helyezésük ezeket megfosztja eredeti dimenziójuktól térben és időben egyaránt. Ezért a szerző köteteiben lévő átvett szövegek számomra érdektelenek. Rúfust vagy Kierkegaardot, Joyce-t vagy Kassákot én jobban szeretem az eredeti változatban olvasni. Mindenféle csonkítást és csonkolást értelmetlennek érzek. Persze, hozzáteszem, hogy akinek az ízlése, értékrendje másként működik, s az ilyenféle szövegfelnégyelést jól elviseli, netán élvezi is, attól ezt a jogot én el nem vitatom. Ebből az is kihámozható, hogy Cselényi László munkamódszerét sem tartom elvetendönek, mert provokatív jellegével betölthet egyféle katalizátori szerepet, de többet aligha. A továbbiakban — bár nehezen lehet megkerülni — sem a „kölcsönszövegekkel", sem a szerző költői módszerével — nincs szándékomban foglalkozni. Ami Cselényi László költészetéből fontos tárgyam szempontjából. az nem kevesebb és nem több annál, ami eredendően az övé — és csakis az övé. Az alapművek megközelítése tehát egyenesvonalú időben és térben egyaránt — legalábbis számomra. Az első olyan Cselényi-vers, amely máigérön megmaradt emlékezetemben így kezdődik: „Még egy-két nap, és megint itt a május." Annak idején az Anna című verssel együtt az Új Ifjúság közölte. Szerelmes vers, más mi is lehetne, hiszen Cselényinek ez a korszaka a szerelem égöve alatt lobogott. A Május — ez az említett vers címe — azonban a szerelem mellett tájat és teret is mutat: „A vasútoldalban már bokrosodik a sóska, /a füzek között ismét költenek a szarkák, / virágok nyelvén tanulunk beszélni, / szívünket átjárja sok-sok emlék." Ne feledjük: az ötvenes évek közepén vagyunk! S ebben a „téridőben" még költőink zöme csasztuskaritmusra komponálta „verseit", még a szerelmeseket is. Ebben a „zengj hangszóró elvtárs" dimenziójú időben Cselényi lósóskás vasúti töltése, a fészküket rakó szarkák valami egészen mást jeleztek és jelentettek — költészetet. Hogy egy új nemzedék a „virágok nyelvén tanul beszélni", és hogy a körülötte lévő világról alkotott képe valóságközeli, nem pedig megrendezett csinálmány. Persze, a fiatal Cselényit is megkísértette az adott kor szelleme. A Keselylábú csikókorom verseiben a lelkesedés, a fényes jövőkép sémái gyakorta megtalálhatók. Nála is zeng, zúg, zuhog, fénylik és ragyog sok minden, ám nem ezek a lényegesek a verseiben; nem a „pitymallat-fényű dús jövő", s az ehhez hasonló verssorok és strófák a fontosak, hanem az olyan kérdések, mint amilyenek a Históriás énekben olvashatók: „ki érti meg e cserfa-nép hitét, az áradó / vizek, a megtört jegenye őklelő bánatát". Érdekes azonban látni, hogy Cselényi a szülői tájat, az otthont — Gömört — már e korai verseiben is a városból nézi és látja. Nála hiányzik az az átmenet, amely Ozsvaldnál és Tözsérnél jól nyomon követhető. „... honnan jöttem, mikor kerültem én ide" — kérdi a Legenda az ifjúság vizéről című versben — „mi sodort és ki sodort?" És: „nyáron akácfaillat próbálkozott: felejtsem el Gömör hűvös vizét”. Ugyanitt a hátországról: „Emlékezni? Az őseim kik voltak?... Szegények voltak, szolga mind ... Parasztok voltak, az vagyok én is, pedig marasztal csábít a város száz kegye ..." Ugyanerről az élményről szól a Romantikában is: „Tudom ón jól, hogy élnek itt is, hogy kell az ember, / s hogy jöttem, hát mégis: mi köt engem ide? / Gondoltam: régi nóták, anyám, a szűz szerelmek ... / Sajnállak én, te áldott idill, de mit tegyek? / Minket a lárma izgat". S ezért, foglalja össze Cselényi: „Én porba tiportam emlékeim világát..." Ám ez így nem igaz, nem valós, mert ebből a „porba tiport világból" építette fel későbbi verseinek sorát, sőt, még a „montázsokban" is minduntalan ide nyúlt vissza, s ezekből táplálkozik. A nyugtalan, örökké mozgásban lévő költő világa — az akkor bejárható világ — lényegesen kitágul. Állomásai: Bratislava, aztán a Csallóköz-élmény, majd Kassa, a Bodrogköz, ezzel egyidőben Prága, Beroun, Ostrava, a cseh tájak — leginkább a szerelem okán. E nyugtalan, zaklatott élet egyik ékes dokumentuma Az országutak himnusza. A zuhogó, örvénylő szó-Niagara mélyén a felsorolásokon, a helyszíneken, okokon és érveken túl a legfontosabb: „de bármerre járj is, sose feledd, hol van Komárom, Somorja, Panyit, Rozsnyó, Fülek, Rimaszombat, Léva — kicsiny soknép-hazád, talpalatnyi földed felnevelő dajkád, látó szemed fénye, talpad bizsergése, édes anyafölded." „Soknép-haza" és „édes anyaföld" — jelképek, metaforák sűrítményei, de ugyanakkor még tapintható realitások is. A későbbiekben, ahogy időben és térben mindettől távolodik — az Erők felé — a fenti motívumok valamelyest módosulnak, megváltoznak. Az Erők című gyűjtemény egyik vonulatában még ugyan erőteljesen jelen vannak, de a másik vonulat a kételyé, kételkedésé, amiként Görömbei András is megállapította „a költő válságba került, vagy költői fejlődésének új periódusába érkezett". Az Erők előbb említett vonulatához a Ballada a földről és a Rapszódia a bodrogközi szélről című versek sorolhatók. Az előbbiben felismeri és látja a kiüresedést, annak tényét, s hogy az új helyzetben — a városban is — „a lét kitermeli... a gondot... csak befogad, de kételyeit fel nem oldja. És az egykori otthon, a falu „ropog recsegve omlik háztól házig / munkálkodik a szél a falu jégesőben ázik". A széthullás kezdete, s e helyzet természeti képekbe foglalva: „jégesőben" a falu „az ősi múltat temeti". De valóban így volt-e, így van-e? így, csak az egész kérdéskör azóta sokkal összetettebbé vált. Ugyanerről a széthullásról szól a Rapszódia a bodrogközi szélről is: „és fúj a szél kegyetlenül / roppant a rozzant zsúptetö / viszi a port tépi a fát / gyökerestől rombolja szét / a százados harmóniát". Majd tovább: „határvidék cseh morva föld ... hová nem jutott még e nép ..." Ugyanezt az elszéledéstbomlást jeleníti meg a Gömör népe is. Cselényi László érdeklődése ez időben az iménti témákkal szervesen együtthaladva a szociális kérdésekre is kiterjed. Riport és szociográfia ötvözetéből születnek meg az olyan társadalmi — a hatvanas évek közepén ezeket éreztük a legégetőbbeknek — problémákat felölelő kompozíciók, mint A vonat este Prága felé indul és a Középkor. E két kompozíció, kísérlet, „vázlat", ahogy a szerző is utal rá, de pontosan jelzi Cselényi László érdeklődésének az irányát ebben az időben. Lényegében ezek a kísérletek zárják le Cselényi költészetének első szakaszát. Ami azután következett, abban a szerző szándéka szerint az egész Kárpát-medence mítoszát próbálta — próbálja mindmáig — megszerkeszteni. E vállalkozás konstrukciós elemei, tartozékai a Keselylábú csikókorom és az Erők .versei, valamint riportok, esszé-szövegek, és egyéb szövegmontázsok. Minden látszat ellenére e konstrukciók lényege alig több — vagy ha úgy tetszik: alig kevesebb — mint amiről a fentiek alapján az otthon valóságáról már előbb megemlékeztem. Semmi másról nincs itt szó, csupán arról, hogy Cselényi a saját szövegeit is lerombolja, mert — amiként azt Kari Krolow is megállapítja — „a terror az irodalomban is bizonyos rendszerek következménye". Cselényi László a Szemmaró füst című, József Attila emlékének szentelt „montázsban" jegyzi le: „Nincs remény menekülni e körből". Valóban így van! Ezután pedig már csak a Megíratlan költemény ideje jöhet el. Egy tragikus kor és egy tragikus költői vállalkozás kudarca. GÁL SÁNDOR 15
