A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
••• Most is az asztal túloldaláról fürkészte szótlanul a jó étvággyal reggeliző fiát. Talán büszkeséget érzett, talán saját ifjúságának a vonásait kereste a fia arcán. Ki tudja? Tény, hogy végtelen megnyugvást tükrözött az arca. LOVICSEK BÉLA Édesanyja babkávét őrölt, majd elövette a kávéfőzőt, a kotyogót, és a rezsóra tette. A kávéfőzőt csak akkor szokta elővenni, amikor hazaérkezett a fia, ők soha nem kávéztak. Nemsokára kellemes illattal telt meg a konyha, miközben Andrásnak töviről hegyire el kell mondani az esetet. A szülei szótlanul hallgatták a riasztó történetet, aztán együtt örültek annak, hogy szerencsésen végződött az egész. — A te helyedben én is azt tettem volna — mondta Tóth Bálint egyszerű természetességgel. Súlyos ökle az asztal lapján nyugodott. Soha nem sújtott le vele emberre, még a fronton sem, pedig ott egészen más játékszabályok uralkodtak: kíméletlenek és könyörtelenek. — Nem fáj már? — kérdezte az édesanyja. — Nem, csak zsiborog néha ... — Emberségesek voltak hozzád a kórházban? — Nem lehet rájuk panaszom ... — felelte András, de a doktornőt egy szóval sem említette. Reggeli után kiment az udvarra. A Sajó kutya elnyúlva hüsölt az árnyékban. Szívesen kibújt volna a fehér bundájából. Mikor megpillantotta Andrást, nyomban felpattant és hozzákocogott, ráágaskodva hozzábújt, ap-Égre nyíló ablak 8. rókát nyüszített, mintha át akarta volna ölelni. Nyomott vagy negyven kilót, elég volt lefejteni magáról. Közben megsimogatta a fejét, veregette a széles hátát. Valamiképpen viszonozni kellett a hűséges ragaszkodását. A baromfiudvarban nagyot kukorékolt a jól megtermett, kendermagos kakas. Csak úgy visszhangzott a környék. András elmosolyodott, mert eszébe jutott „Kari úr", a nagy, vörös tollazatú kakas. Mérges egy jószág volt. Ki tudja miért, gyerekkorában meg nem állhatott előtte. Került-fordult, a nyomába eredt és megkergette. Ki tudja mit csinált volna vele, ha beéri. Talán belekarmolt volna az arcába, vagy éles, hegyes csőrével megkocogtatta volna a fejebúbját, mint a harkály a fa derekát. Egyszer aztán betelt a pohár. Édesanyja megsokallta á kakas harciasságát — még meggyalázza a szegény kisgyereket —, s egy vasárnap reggelen elnyisszantotta a nyakát. Vagy tíz percig rugdalózott a nagy vájlingban, nehezen mondott búcsút az udvarnak, melyben ő volt a király. András fölötte állva haragudott is rá, meg sajnálta is. Szinte most is maga előtt látja. Fénylett, csillogott a vörös tolla, mintha selyemből meg bársonyból szőtték volna. Ezernyi emlék fogja közre, valahányszor hazajön. A konyhaajtóból utána szólt az édesanyja, s megkérdezte, hogy mit enne meg, mit főzzön ? — Nem is tudom ... — Hát akkor én honnan tudjam ? — Tejfölös bablevest meg mákos derelyét — mondta ki András a kívánságát rövid töprengés után. — Na látod, tudod te! — nevetett fel az édesanyja és elégedetten ment vissza a konyhába. Tóth Bálint a fia nyomába eredt. Büszkén nézett végig a fóliasátrain. — Mit szólsz hozzá? — Gyönyörű a paprikája. Ilyet nem lehet Pozsonyban venni aranyért sem. — Na, ugye ... — bólogatott maga elé az apa. — Aztán jót érzed magad abban a nagy városban? — Megvagyok ... — Nem bántad meg, hogy ott maradtál? — Nem is tudom ... — vonogatta a vállát András. Tóth Bálint lehajolva kitépett egy-két szál gazt, majd felegyenesedve a fia szemébe nézett: — Ha egyszer ott hagytad az iskolát, miért nem jöttél haza?... Szégyenedben? — Nem volt miért szégyenkeznem, édesapám ... A tanulás jól ment, nem rúgtak ki, önszántamból hagytam ott — felelte András. — Egyébként semmiről sem késtem le. Még befejezhetem az egyetemet. Levelezőin ... — Hát ami azt illeti, fiam, nem okoznál nekünk szomorúságot azzal, ha tényleg befejeznéd azt a fránya iskolát — mondta Tóth Bálint, majd szomorkásán még hozzáfűzte. — Ha te nem is késtél le, én lekéshetek arról, hogy kezet szoríthassak a mérnök fiammal ... Szaladnak az évek, fiam, egyre gyarlóbb lesz az ember, s egy szép napon ... — mondta lemondóan legyintve. — Hol van az még, édesapám!... Erős, egészséges ... — mondta András biztató hangon, de azért eszébe jutott a kórházban fekvő idős bácsi mondása: „A fiatal is meghalhat, de az öregnek meg kell halni!" Valami összeszoritotta a szívét. Estefelé elment a szőlőhegyre. Az akácos mellett haladt el. Lehullott már az akácvirág java, de az erdő még mindig zengett a méhek muzsikájától. Édesapja szőlejére a legírigyebb ember sem mondhatott rosszat. Bár még csak virágzott, máris meg lehetett állapítani, hogy jó termés mutatkozik. Igaz, sok napot, sok éjszakát át kell még vészelnie, megtépázhatja viharos erejű szél, elverheti a jégeső, de a gondos gazda mindig reménykedik, miközben pokolba kívánja a természeti csapásokat. A szőlő végében állt a ropogós cseresznyefa. Szénakazalnyi lombozata egyre terebélyesedett. Kedvező esztendőben diónagyságú termést szokott hozni. Már színesedett a gyümölcs, de András becslése szerint még jó két hét kellett ahhoz, hogy megfeketedjen. Akkor az igazi, akkor zamatos. Visszafelé menet útba ejtette a temetőkertet. Ha már errefelé jár, odaköszön a nagyanyjának meg a nagyapjának. Előbb a nagyanyja sírjánál állt meg néhány pillanatra: „Kezét csókolom, mamika!" A nagyapja sírjánál le is ült a sir betonozott szegélyére. Elmerengve szívta a cigarettát. Mindenféle gondolat megfordult a fejében, jó is, rossz is, kellemes meg keserű is. Végül mégis a doktornő alakja tolakodott eléje a távoli messzeségből. Itt sem hagyja békén, mit vétett ellene, hogy mindenhová elkíséri, akár az árnyék? Soha nem tud megszabadulni tőle? Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor ráköszönt valaki: — Szervusz, András! Csákvári Margit állt piögötte sötét ruhában. András kelletlenül fogadta a köszöntését. Úgy hiányzott neki, mint vak embernek a gödör, gondolta magában. Margit előbbre jött. Szinte lopakodott. Mintha azt a kis köztük lévő távolságot másképpen nem is tudta volna megtenni. Tétován állt vagy egy percig, mintha biztató szóra várna, üljön már le, még belerokkan a nagy ácsorgásba, mivel azonban se elutasító, se biztató szót nem hallott, lassan leereszkedett a szomszédos sir peremére. — Rég nem láttalak — mondta. — Semmit sem veszítettél — hangzott a gunyoros válasz, ami láthatóan rosszul esett Margitnak. — Még mindig haragszol rám? — Ugyan miért? — Hát nincs miért? — Most már nincs... — felelte András, majd a sötétruhás fiatalasszonyra sandított. — Kit gyászolsz? — Az anyósomat. Két hete temettük el. Nem mondták a szüleid ? — Biztosan nem tartották fontosnak ... Rákos volt? — A mája vitte el. — Sokat ivott? — Eleget... — Jó anyósod lehetett, ha annyira gyászolod. — Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet... és megbocsájtani is meg kell, a halálos ellenségünknek is. — Bölcs gondolatok — mondta András bólogatva. — Aztán az urad is iszik, a Lajoska? — Iszik ... iszogat. .. — Sokat? — Mikor mennyit... aztán verekszik, üt, mint a lovat... Tóth András ismét Margitra sandított. Nem is szép, nem is kívánatos. Hová tette a szemét, hogy annyira bolondult utána? Mennyire adja most az alázatoskát, és milyen bánatosan nézi a földet, a semmit. Mintha a fél falut temették volna el a múlt héten, s mindenki az ő rokona lett volna. Most kellene kitolni vele, gondolta magában. — Isten keze nem ver bottal — jegyezte meg. — Nem — sóhajtotta Margit. — Hát te hogy élsz? — Kitűnően. — Az jó ... 14
