A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-01 / 27. szám
mában sokkal sötétebbnek látta a helyzetet, mint amilyen valójában volt. — Hányszor kértelek. András, hogy vigyázz magadra, ne keveredj bele olyasmibe, amiből bajod származhat — mondta Etelka elhomályosuló szemmel, dorgálón. Kis híján elbögte magát. Anyáskodva megsimogatta az öccse fejét. — Az a fontos, hogy egészben vagyok, Etelka. Ezt a kis karcolást egykettőre kiheverem, aztán repülök haza, hozzátok. — Bár már ott tartanál! — Te sem viselkedtél volna másképpen az én helyemben — mondta András, hogy beléfojtsa az aggódást. Etelka bizonytalanul vonogatta a vállát. — Na, látod! — Hát igen, mi mindig a bolondos jó szivünkre fizetünk rá — mondta Etelka bólogatva. — Meglátod. Etelka, egyszer majd visszakapjuk kamatostul I Jó testvérek voltak, őszintén tisztelték, becsülték és szerették egymást. Édesanyjuk mindig arra kérte őket. hogy szeressék, segítsék és támogassák egymást, mert ö csak akkor tud majd nyugodtan feküdni a hant alatt, ha úgy lesz. Etelka ide. Pozsonyba jött férjhez. Varga Pál a férje azaz a „Pali sógor". Jól élnek, megértik egymást. Néhány évig az okozott némi feszültséget köztük, hogy nem lehet gyerekük, pedig Etelka él-hal a gyerekért. Milyen paradox helyzet! Aki nagyon szeretne utódot, annak nem lehet, akinek meg lehet, sokszor eldobja magától. Etelkáék lassanként belenyugodtak a változtathatatlanba. — Hát a sógor hogy van ? — Hogy lehetne tegnap óta ?... Jól, mint mindig, hiszen ismerheted. Öt aztán nehéz kihozni a sodrából, hál istennek! — Jól jártál vele, Etelka. — Nem is panaszkodom. — Mint a falat kenyér, amellett egészséges, bivalyerős. — Te sem panaszkodhatsz, Andriskám. Olyan vagy, mint egy dijbirkózó — mosolyintotta el magát Etelka. — Olyan a tested, mint a márványszobor, nincs rajtad egyetlen deka fölös zsiradék sem. — Hogy te milyen szakszerűen fogalmazol! — nevette el magát András, már amenynyire elnevethette, hiszen minden mozdulatára nyilallást érzett a válla környékén. — Akár pocakom is lehetne, amilyen jó az étvágyam. — Tudom — mondta Etelka, s közben az öccse homlokára borította a tenyerét. — Nincs lázad, hál' istennek... Néhány percig elbeszélgettek még, aztán Etelka készülődött, s az öccse lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon magára és igyekezzen mielőbb hazakerülni. — Édesanyáéknak ne telefonáld meg, hogy mi történt, ne nyugtalankodjanak feleslegesen ... A sógort meg üdvözlöm, és mondd meg neki. hogy vegyen egy rugós kést! — Mit akarsz te a rugós késsel? — Legközelebb majd én csapolok meg valakit — felelte András szélesre húzódó szájjal. — Majd adok én nektek rugós nyavalyát! — mondta Etelka fenyegető zsörtölödéssel, majd az öccse fölé hajolt, homlokon csókolta, azzal elment. Sudár termete mögött csendesen csukódott be a kórterem ajtaja. Tóth András jól emlékezett arra a napra, amikor Etelka bejelentette otthon, hogy férjhez megy és Pozsonyba költözik. A szülök meglepetéssel sőt megrendüléssel vették tudomásul. Megpróbálták lebeszélni a tervéről, de hiába. Végül belenyugodtak, mert mást nem tehettek. (Folytatjuk) Bábi Tibor utolsó verskötete — a válogatásokat nem számítva — 1966-ban jelent meg. Tehát 1966-tól 1978-ban bekövetkezett haláláig — miként egyhelyütt Koncsol László írja — „mint költő... az olvasók számára elhallgatott." A Könny a mikroszkóp alatt címen megjelent kötet óta eltelt több mint tiz év új verseket nem hozott. Vagy ha hozott is, azokról semmit sem tudunk. (Hagyatékának elhanyagoltsága, föltáratlansága irodalmi életünk menthetetlen realitása és negatív példázata!) így Bábi költői életműve lényegében 1966-ban lezárult. Amit ránk hagyott: hat karcsú verseskötet, a szerző emberi és írói sorsának minden erejével és ellentmondásával egyetemben. Hogy Bábi Tibor költői attitűdje már az ötvenes évek elején is — költészetünk harmadik csecsemőkorában — erőteljesen különbözött a vele együtt indulókétól, az egyértelműen kimutatható az első kötetéből is. Fábry szerint az első kötet Bábijának (Ez a te néped) „Legnagyobb erőssége: realitása és az ebből fakadó tömörség ..Realitás és tömörség! Két olyan fogalom és erény, amely az ötvenes évek első felében induló költők müveiben alig-alig látható. Ennek ellenére Bábi korai költészetére is rengeteg ballaszt rakódott. Nem él benne a tájban, csupán nézi azt. annak történelmét — s a versekben, a koraiakban — ezt kommentálja, kicsit a kor — az ötvenes évek — politikáját és dramaturgiáját követve. A „mese" is csak arra való, hogy az ellentéteket — múlt és jelen között —■ megnevezze, felmutassa: „... harcos jelenné áradt benne / a mesélgető kicsi múlt." (Régi, kicsi béresvilág). Balladakísérletei szociális motívumokat hordoznak, de élménykörük másodlagos. (Például a Mónika cimű). Aztán irt „pozitív" vagy „optimista" balladákat is: „Nyomán a mag szárba szökken / elboldogul a közösben" stb; (Balogh János). Ugyanakkor — az előbbiekkel együtt, vagy inkább azokkal párhuzamosan — szinte természetellenesnek, erőszakodnak tűnik a népiesség elvetésének gyakori demonstrációja. Nehezen érthető legalábbis ma már. Bábinak az ettől való idegenkedése. Meglehet — miként azt az Ez is történelem c. versében leírta — számára az „igaz mese” volt a fontosabb. „A sárkányt, királyfit fitymálnám is talán / ne ilyet, mondj igaz mesét, nagyapám ..." Bábinak ezekben a korai verseiben fokról fokra nyomon követhető valamiféle tudatos elszakadni akarás, vagy annak szándéka, mindentől, ami a korábbi valóságot jelentette. így a hagyományoktól is, amelyek valós értékét inkább tagadta ez a kor, mintsem hogy hasznosította volna. De ugyanakkor egy másféle, igen súlyosnak tűnő gonddal is meg kell küzdenie Bábi Tibornak önmagában és önmagával. Az Okulásul cimű versre gondolok, amelyben így ir: „Nyolc testvér közül mai napig / csak én maradtam meg magyarnak." Azt hiszem Bábi munkásságának első szakaszát ez a súlyos dilemma határozta meg alapvetően — a kötődések szétszakadása. Költészetének ez a szakasza az otthonról, a szülői tájról, a felnevelő közösségről alig szól versben. Ha mégis, akkor is csak elvétve, mint pl. a Reggel óta folyvást c. versben. De itt is csak beépítve egy balladisztikus kompozícióba. Az első olyan vers. amelyben Bábi Tibor a szülői tájat az „osztályszempontok" terhétől mentesen — szinte önfeledten —• nézi, látja és láttatja a Maradok. Itt írja le a Vág partján állva, hogy „e föld fia vagyok, életem itt eredt/ akár e csonka fák, itt vertem gyökeret,/ fut a hab, a felhő, ki tudja merre tart/ s én maradok, mint az álmodó, drága part". Bábi költészetében ez az első igazi „otthon-vers". Ám korai költeményeiben az ilyen tiszta és őszinte kitárulkozás igen ritka. Ahogy már az előbb is megjegyeztem, inkább csak sorok emelkednek ki a más szempontokat előtérbe helyező költeményekből vagy rigmusos szövegekből. Az a korszak, amiről most szó van — az ötvenes évek — Bábi költészetében, akárcsak többi kortársáéban is, rengeteg „emelkedett ürességet" termelt. Azt hiszem elég. ha a Vándormadár, s az ehhez hasonló „pozitivista" sematikus balladakisérletre utalok. A valós helyzet, a társadalmi kép más volt. Az iméntitől eltérő tematikájú verseiben is ugyanez tapasztalható. Gyéren fakadó szerelmi lírájában azonban a realitás — a konkrét otthontalanság, vagy az otthon biztonságának a hiánya — a maga nyers valóságában mutatkozik meg. Kellene a „szoba-konyhás/ elrejtett lakás" biztonsága. Ám ez is csak egyszeri, mert általában a szerelmes versekben is minduntalan felbukkan a „rossz múlt" s a „szép jelen/ jövő" ellentétpárja. (Csúcson). Azonban az ötvenes évek végére valamiféle válság, mély elbizonytalanodás tapasztalható Bábinál. E korszakáról mondja Görömbei András: „Az értékek összekuszálódását tapasztalja, s elveszti forradalmas biztonságát, rádöbben költészetének anakronisztikus és sematikus vonásaira, s megfogyatkozik tollán a vers". Az „új tájban", amiről a korábbi versei zengtek, belopakszik egy másféle realitás: Bábinak a nagy fényességben be kell vallania, hogy „nekünk még szoba-konyha sem jutott" (Akarom). Máshelyütt: „ha tenni vágytam, elgáncsoltak/ egy szándékom se vált valóra" (A párt felé). A fordulópontot ebben a tétovaságban az öszszegző Keresek valakit című vers adja: .. én nem vagyok vak, se koldus, csak eltévedtem/ a jól megtervezett, mégis oly kusza rengetegben ... verset is csak néha írok, s ha írtam, érzem, hamis/ egyforma verkli, szürke nóta. meguntam magam is”. Majd tovább: „Az otthon?... Bútorokkal megrakott szüköcske börtön/ s a világ egy vaksi falra felfüggesztett tarka térkép". Úgy tűnik, itt zárul le Bábi sematikus korszaka, s más irányba fordul, ami ugyan nem új, de költészetének mégis más irányt szab. A Csitt c. versben írja: . Ó nem tudom, már nem tudom/ megnevezni a rozzant, régi dolgokat". S mégis e régi dolgok megnevezése egyre inkább szerepet kap. Azonban Bábi még nem fordul ezek felé; szonettekkel kísérletezik, de ezekben a munkáiban a mondandó lényege alig változik, alig emelkedik, holott érzi, hogy meg kellene újulnia, mint a fönixmadárnak (Pantha rei). Ám ezeken a tizennégy soros képződményeken átsüt az erőltetett moralizálás. Az emberi és a költői küzdelem azonban tovább folyik, s e küzdelem egyes szakaszaiban néhány szép költemény is megszületik. Ezek egyike a Hegytetőn című, természetre, szülőföldre csodálkozó verskompozíció; „az emberlakta táj," amelyben úgy érzi. lehetséges a megújulás számára; ahol „A füvekkel, fákkal/ anyafölddel/ friss nedveket cserél". A tétovaság, a bizonytalanság, a kísérletezés sokfélesége után Bábi elérkezik — vagy visszaérkezik — az atfaponthoz: önmagához. Ennek az összefoglalása a Forrás éneke cimű tág horizontú versfolyam, amelynek genezise a Patak és forrás c. riportnovellájában található, ahol Bábi, hazalátogatván, a szülői tájjal való találkozáskor rögzíti: „Félelmek, furcsa erők mozgatják, lökik az embert, mintha valami nagy folyó sodorná, mintha maga is elfolyó víz volna — nem térhet vissza önmaga forrásához. Tudom, nem igaz, nem igaz! Sántít minden hasonlat, mert igenis visszatérhet, és mindennap visszatér, ha csak lélekben is, ha csak emlékezetben is, mert a lélek újra patak és forrás akar lenni." Visszatérni a forráshoz — visszatérni az eredethez, önmagunkhoz. A Forrás az otthon. A korai versekben sokszor lekicsinyelt és mellékesnek mondott szülőföld ebben a verskompozícióban a teljesség igényével fogalmazódik meg, s ölt testet. A Forrás az eredet, a kötődés, az identitás metaforája. E versfolyam képeiben a táj másként jelenik meg, mint a korábbi Bábi-versekben. Itt másként vannak jelen a fák, a vizek, a föld, s a levegőég is. Hihetően, élményszerűen, testmeleg valóságukban, mert nyilvánvalóvá vált, hogy mindez már egy „belső tájból" került a papirosra, arról a tájról, amely egyszeri és oszthatatlan. Mert „a boldoggá hazudott otthoni táj tenyerén/ síromnak itt, e tengerfenék/ iszapja is kevés ..." Bábi döbbeneté annyi ballaszt után megrendítően emberi. A történelemről, az elődökről beszél: „Halál, gond, élet őrii őket, s rajtuk bosszulta meg magát minden érdek, düh. vágy, vak szenvedély, minden korcs, törpe hatalom". Majd egy versszakkal alább:......köztük lépeget apám. anyám, ó, drága ősz fejek. Mit ér önkínzó, hosszú lázadásom; fáradt, megtört szemükben a temetőkre táguló, fekete láthatár." A Forrás éneke Bébi első kísérlete egy átfogó szintézisre, amely a szlovákiai magyar valóságképet kívánta összefoglalni. E kísérlet monumentalitása azonban helyenként meghaladta Bábi erejét. Ám még így is költészetünk egészének egyik igen fontos alapkövévé lett. A Könny a mikroszkóp alatt lényegében a Forrás énekének szerves folytatása, amelyet akár az előbbivel egybe is lehetne szerkeszteni. Amott a Forrás emelkedett az otthon jelképévé, az otthon szüntelen keresésévé, emitt az édesanya-motívum veszi át ugyanezt a szerepet. S ebben az egészben az otthon: „parányi kozmosz". A szeretett mama halála elvezeti Bábit a valahová tartozás szükségszerűségének a felismeréséhez. Egyhelyütt igy fogalmazza ezt meg: „Sorsot és népet én magam választottam." E „választás" tragikuma — nem tudható miért — hallgatás lett, elnémulás. De a végső üzenet mégis megfogalmazódott. Az otthon „Nincs sehol — ott van mégis mindenütt". S ezt az otthont már nem lehet annektálni. GÁL SÁNDOR 15
