A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 32. szám
illatok áradtak a konyha felöl. Andrásnak összefutott a nyál a szájában, s akkorát kordult a gyomra, mint egy kisebb fajta égzengés. András egészen belepirult. A doktornő ugyan meghallotta, de elrejtve a mosolyát úgy tett. mintha semmit sem vett volna észre. András az előszobában le akarta vetni a cipőjét, mégsem sétafikálhat végig-hosszig a drága szőnyegeken. Akkor ötlött eszébe, hogy Etelka — nyilván siettében — olyan zoknit küldött be neki a kórházba, amelyből kikandikált jobb lábának a bütykös hüvelykujja. Úristen, most aztán mi lesz? Még a lélegzete is elállt kínjában. — Ne vesse le, nincs férfipapucsom — mondta háziasszony. András megkönnyebbülten hálás pillantást vetett a szépaszszonyra, s gyorsan visszadugta lábát a félig lehúzott cipőjébe. Rákvörös volt az arca. Ekkor lépett ki a konyhából egy idősödő asszony, amolyan széle-hossza egy, kis gombóc. Csak úgy fénylett a gömbölyded, kipirult arca. . — Meg tetszettek érkezni? — kérdezte kissé meglepetten. — Az a helyzet, hogy még nem készültem el teljesen az ebéddel, kicsit várakozniuk kell. — Annyi baj legyen, Mária, ráérünk ... — Andrásra mutatott. — Íme, a megmentőm! — Jó napot! — köszönt András az aszszonynak, aki alaposan végigmérte öt. A gombóc vizsgálódó tekintetétől András egészen zavarba jött, ami a szoknyások előtt ritkán szokott előfordulni. A doktornőnek látható hiányérzete támadt. — Petra? — kérdezte Mária asszonytól. — Elaludt — felelte Mária. — Belefáradt a nagy segédkezésbe. Annyira sürgött-forgott a konyhában, hogy öröm volt nézni a telkemet. Kávét kérnek? A doktornő kérdőn nézett Andrásra, aki bólintott. A kórházban egyszer sem ivott. Aztán a doktornő intett neki, hogy menjen utána, de iábujjhegyen. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, s a küszöbről bepillantott. András meg a válla fölött. Petra békésen aludt. A szobában rengeteg játék volt felhalmozódva. A hajasbabákból akár kiállítást is lehetett volna rendezni. A doktornő a nappaliba invitálta Andrást. Fázarul elrendezett szoba volt. András csak ámult-bámult. Szinte kínosan hatott rá a pompa, a nagy rend és tisztaság. Tekintete végigsiklott a falakon függő festményeken, s az egyiken megállt. Bár keveset konyitott a képzőművészethez, azt azonban még ő is meg tudta állapítani, legalább is sejtette, hogy a festmények zöme eredeti. — Tetszik? — kérdezte a doktornő követve András tekintetét. — Nagyon szép ... — Munkácsy... — jegyezte meg a doktornő, s rögtönzött kiselőadást tartott a festő művészetéről.András igen kellemetlenül érezte magát. Legszívesebben itt hagyott volna csapot-papot.~ A háziasszony észrevette a zavarát, s nyomban feltalálta magát. — Tessék, foglaljon helyet! — Köszönöm! András ránézett az eredeti finn ülőgarnitúrára, s úgy érezte, hogy a bordó bőrhuzat gúnyosan néz vele farkasszemet, s mintha azt súgná neki, hogy nézd csak, pajtás, engem nem neked találtak ki, de azért nyugodtan rámülhetsz, nincs a bőröm alatt parázs. — Mivel kínálhatom meg? — kérdezte a doktornő. — Folytatjuk — I M * ” anyja szülőhelyét — „zsebre rakja." E kist tés iíov érzem valahánvunkhan élt. s él: Költészetünk háború utáni topográfiájára Gömörországot a legerőteljesebb vonásokkal Tőzsér Árpád rajzolta fel. Helyzeti adottsága, történelmi, társadalmi közege, végtelenül kifinomodott érzékenysége és kritikai érzéke az irodalomba-lépés pillanatától viharokat kavart, s mellé szült egy sor buta értetlenséget, vagy — jobb esetben — döbbenettel vegyes csodálkozást. Tőzsér „nyakig öselemben" állt s ebből a helyzetből nézte és látta — nemcsak a szülői tájat —, hanem a társadalmat, a közösséget is. Egy szép önvallomásában erről a korszakról így beszél: „Az erdőt egyébként már zsenge gyermekkoromban saját kiterjedésemnek éreztem ... sohasem értettem, mikor engem, vagy akárki más hasonló korú gyereket, az erdővel, állatokkal riasztgattak. Én inkább otthon féltem, az utcán, az emberek között. Az erdőben mindig megnyugodtam." Tőzsér Árpád korai költészetének ez a mély természetélmény a matériája, a megnyilatkozási forma pedig az akkor még e tájon elevenen élő népdal ritmus- és rímképleteiből és képeiből származtatható. De ezzel együtt jelentkezik egy másik — később kiteljesedő — tragikus látás- és érzéselem, amiről az imént említett vallomásában is szól: „Nálunk unokák nagyszülők ellen, nagyszülők fiák ellen törtek. A földért, a megélhetésért könyörtelenül gyilkolták egymást az emberek. Családom, rokonságom tagjai napjában sötét drámákban szerepeltek ... Én menekülni szerettem volna ebből a világból..." A menekülés, vagy annak a kísérlete a költő számára a választott tájban sem hozza meg az óhajtott békét és nyugalmat. A „csokornyakkendős világban", írja „úgy feszengek, mint sok jó pénz között a hamis." Innen — most már Bratislavából — a hazalátogatások szülik a gömörországi otthon-versek füzérét, amelyekben „Gömör ezer adjistennel" fogadja a hazaérkezőt. Ez a se-itt-se-ott-lét Tőzsér költészetének — a Kettős ürben-ig bezáróan — egyik, meghatározó motívuma. Ezt Görömbei András is megerősíti: „Önmagáról vall, amikor atmoszférateremtö erejét tájleírásokon gyakorolja. Világképének értékes eleme a ragaszkodás a tájhoz; a tájon keresztül a hagyományokhoz, a történelemhez való kötődés kap hangot." Ám a társadalom mozgására is érzékeny költő „tájverseiben", vagy azok szövetében az ötvenes évek falujának — Gömörének — társadalmi rajza is beleszövödött. Ezt a valóságképet — otthonképet — az ötvenes évekből az Istennel telt aranyszék sorai rejtik-villantják elénk: „csöpp, ingerült házacskák között / súlyos kételyekbe öltözött / erős-piros ember csikorog. / Szája, mint egy megtárult torok / rossz ételként löki fel a baj / zajos édestestvérét, a jajt..." S a zárósorban „istennel telt aranyszék inog / egy feszengő felhő tetején." Ez az egyik eleme az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján írott verseknek; a másik elem az Ajnácskö-típusú versek tartozéka, amelyekben a költő „kísértést érez", hogy szülei — ez esetben édeskísértés, úgy érzem, valahányunkban élt, s él; a szülői tájat magunkba rejteni, hogy változatlanul megmaradjon, hogy akkor vehessük elő, amikor akarjuk. Azért, hogy hitünkben megmaradhassunk, és erőt meríthessünk belőle. Tőzsér poézisének drámaiságában ezt az alkotóelemet Duba Gyula is felismerte már: „Tőzsér költészetét — irja — alkati adottságok, származási meghatározottságok. történelmi létélmények és akarati eltökéltség teszi drámaivá." Fábry Tőzsér szülőföld-élményét más oldalról közelíti meg: „Tőzsér az anyameleg varázslattal és a szülőföld-hűséggel tudja, látja és bírja a világot." Ebből a hármas egységből — tudja, látja, bírja — vonja le a bevezető Írásban is idézett általános érvényű definíciót: „Az otthoniaknak: világtudat, a világnak: alaphűség." így „aki nem a világ parazsára fúj, önmagát oltja ki." Más helyütt e kettősség közös — együttes — lehetőségének felismerése, s e felismerés nyomán a továbbivelö mozdulat: „Halált próbál, ki a világból kirekeszti magát." A Mogorva csillag és a Kettős űrben című kötetek, bárha magukon viselik is az indulás jegyeit, igényükkel, minőségükkel, hitelükkel külön fejezetet nyitottak a csehszlovákiai magyar lírában. Tőzsér a Férfikorban nemzedéki — de egyben nemzetiségi — programot is fogalmazott! Nem a költő, s nem a vers tehet róla, hogy ez a program nem juthatott érvényre. Az „anyánk képén világ a ráma", s a „mindenki mindért" közösségi felelősségtudat és felelősségvállalás, mint lehetőség — ma már egyértelműen bizonyítható — zátonyra futott. Tőzsér ez idő tájt döbben rá, hogy „a kudarcot is meg kell tanulni." S a Fémek idejének zárósora a jövö bizonytalanságát már kérdéssé fogalmazva villantja elénk: „de ki mondja meg hogy kint mi lesz még." Tőzsér Árpád a hatvanas években már „városlakó". Tája a város, a későbbi „kötegelő". De a Kettős űrben idején ez a „táj" még a birtokbavétel átmeneti szakaszában látható. A Vydrica 5. című vers dokumentálja ezt az „albérleti" helyzetet: „Hol az édes táj? / Hol a gyermekkor / anya-álma? Itt csak halszag van / s versed falában / rum szivárog. Sörgyár csörömpöl / s beteg tüdőként / neon reszket / de külön kínod / s a világ itt / érintkeznek." S ezen az érintkezési ponton „Tán nem is eggyé — különválni J a lehetetlen." Megélni ezt, s fölismerni a már-már tudathasadásos jelent — az igazi otthon-hiányt —, hogy ahol vagyunk, csak befogadottként élünk! A „lényeg" és a „látszat" között — vagy azon keresztül — milyen út vezet az otthonig?! Ahogy azt már korábban is leírtam, általános jelenség költészetünk folyamatában, hogy az elsődleges otthon-élményeket követően költőink zöme a kor világlirája irányába tájékozódik. E tájékozódás — új utak keresése — kinél-kinél más eredményt hoz. Tőzsér Árpád esetében a modern szlovák, cseh, de legfőképpen a lengyel kortárs költészet csúcsteljesítményei játszottak különlegesen nagy szerepet. E „hatások" az Érintések című kötetben kristályosodtak versekké; a kötet második ciklusában pedig „versgrafikákká". (Mert nem ez az elsődleges célom, most csak röviden : az Érintések ciklus versei — grafikák. Mindegyik „szöveg" lerajzolható. A címek is nyilván ezért kerültek a „képek" alá, amiként a képzőművészeti alkotások esetében ez általános.) Visszatérve mondandómhoz: az Érintésekben fogalmazódik meg végérvényesen a tőzséri költészet „második tájélménye" a város, a „kölegelő", a „fém szölőtáblák". De az új, felismert külső tájban a Megtérés sorai szerint: „Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok." Ebben, vagy ebből a távolságból látható a Szülőföldtől szülőföldig-ben megrajzolt mélység: „Milyen messzire kellett jönnöd / hogy meglásd magad e tátott kőben /s rátalálj egy / befelé táguló tájra." Itt a lényeg: a befelé tágulás. Ezt nyomósitja az Időnként kihúny a város s kigyullad bennünk a falu című prózavers is: „... milyen otthonias így ez a táj, azaz fények nélkül táj lett a negyedünkből olyan közönséges határrész mint otthon a kisrét vagy a halyagos, s hogy így sokkal ismerősebb, sokkal több emlékem van róla." Ezután hosszú szünet következett. A Genezis című válogatás az eddig elmondottak sűrítménye, mondhatnám: kvintesszenciája, a versek eredetét megvilágító vallomásokkal tágítva, nyomósítva. Az Érintések és az Adalékok a Nyolcadik színhez című kötet között kereken tíz év a távolság. S e tíz év párlata az „egyszemélyes Rubikon". Ezen belül több nagyívű vers, egyéni és közösségi sorskérdésekröl, két párhuzamoson. Az egyiken az Adalékok a Nyolcadik, színhez, s a hozzá hasonló történelmi motivációjú költemények, a másikon a Mittel-sorozat szövegei. Ezekben a versekben és versszövegekben — bármennyire is ellentmondásnak tűnhet — ugyanaz a költő és ugyanaz a költészet építkezik és épül tovább, aki a Mogorva csillagban s a Kettős űrben a világteljességet akarta. A különbség: a visszatérés magasabb minőségi szintje. Az értékek — én, sors, közösség, történelem — általános — tragikus — összegzése tartalomban és formában egyaránt. „Szülőföld és tudás" — mondja — „két pátria". S a kettő között választani kell / Szerencsés ki úgy választhat, hogy a / Számára a kettő egybe esik: / Egyikkel a másikat is nyeri." Kepler és Szenczi Molnár dialógusa drámaian tükrözi helyzetünket, létezésünk távlatait:........Ezért nézem hittel Bocskait is. / Hátha népem teremti ott magát! Száz éve nincs másunk, csak tudatunk: Az egykori lét emlékezete." Ugyanezt összegzi az Egy felkoncolt születésnap nézőterén című. szerintem legnagyobb szabású Tözsér-kompozíció is. Mert csak „egyetlen út" van, s „egyetlen menedék." „Mint óriás mellkasban — irja — jártam a szülőföld meleg üregeiben", ahol „egyszerre volt élménye a had ... s a had széthullása." E széthullás következményeként élte meg a „tarka sorost: albérleteket a nemzet szemgödreiben / a haza szájában / s Közép-Európa véredényeíben." Ezután a Körben foglalja össze, hogy „A születés köre fölé (alá?) új kör rajzolódik: a szlovákiai magyar létezés köre." A kör lényege pedig a Mittel-állapot, vagy helyzet. A Mittel — között; se otthon, se idegenben. Valahol a kettő érintkezési pontján vagyunk, ahol a tragédiák és a „a vers nélküli versek" születnek. Tőzsér műfaja így nem a líra, hanem a dráma. Szülőföld, nép, sors, történelem ötvöződik többrészes monodrámává, amelynek iránya „megfelel az idő, a történelem irányának." GÁL SÁNDOR 15
