A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 32. szám
HÁNY EV AZ OROKLET? — avagy a kompakt lemezek esete Ed Murphyvel het a 'el u9vanis a cd lemez esetében a logikus „I" és a logikus „0" állapotot a Immár negyvenéves Ed Murphy azóta szállóigévé vált tétele, miszerint: „Ami elromolhat, az biztosan el is romlik". Az elmúlt négy évtizedben a mindennapi gyakorlat nemhogy rácáfolt volna erre a magvas igazságra, de kötetnyivé duzzadt a modern élet ezernyi kellemetlenségét, bosszúságát okozó műszaki hibák nyomán leszűrt aforizmák, bölcsességszilá/ikok tára, megalapítva ezzel a murphológia tudományát. Volt viszont egy eset, amikor úgy tűnt, hogy a murphológia megállapításai érvényüket vesztik, elérkezve ezzel alkalmazási területének korlátáihoz. A tudományok területén ilyenkor új elméletek, törvényszerűségek felállítására van szükség, míg az előző törvények az új, átfogóbb elmélet határeseteiként élnek tovább. A kivételt, ami miatt újra kellene gondolni a murphológiát, a CD (compact disc) digitális hanglemez megjelenése jelentette. Évtizedünk elején a holland Philips és a japán Sony gyár, a rendszer megalkotói szinte példa nélkül álló, sikeres kampánnyal dobták a piacra az új terméket. A századik születésnapjára készülő lemezjátszót úgy átalakították, hogy még „szülőatyja", Emile Berliner sem ismert volna rá, hiszen az eredeti műszaki megoldásból semmi sem maradt meg: az még csak hagyján, hogy rugós meghajtás helyett a legmodernebb, fordulatszabályozós villanymotort használták, de a modern lemezjátszóból eltűnt a lejátszókar, ezzel együtt a hangszedő tű is. Helyette parányi lézerforrás állította elő a hajszálnál is vékonyabb, ezredmilliméter átmérőjű fénysugarat, amely érintés nélkül tapogatta le a digitális formában rögzitett információkat a tenyérnyi fényes lemez felületéről. A beharangozott megoldás tökéletesnek ígérkezett: a digitális kódolásnak köszönhetően a rögzitett jel szinte semmilyen torzulást nem szenved, ráadásul a lemez műanyag bevonata védi a sérülés ellen a felvételt, ezzel sikerült feltalálni a tökéletes, örökéletű hanglemezt. Az új berendezést óriási kampánnyal harangozták be, erre persze szükség is volt, mivel a forradalmian új hangrögzítés teljes szakítást jelentett az eddigi megoldásokkal. Ennek megfelelően a hifirajongónak minden egyes berendezést újra meg kellett vásárolnia, ha élvezni akarta a digitális technika nyújtotta előnyöket. Ráadásul ez volt a kisebb gond, hiszen minden egyes műszaki eszköz előbb vagy utóbb elromlik, tönkremegy (lásd a murphológia alaptörvényét), így a készülékcsere mindenképpen esedékes egy idő elteltével. Csakhogy rosszabb a helyzet a felvételek esetében. Aki többezer hanglemezt gyűjtött össze az elmúlt évtizedek folyamán, kidobhatja nagy költséggel és fáradsággal kiépített hangtárát, hiszen a digitális lemezjátszó nem tud mit kezdeni velük. Ahhoz, hogy a közönség egyáltalán megfontolja a CD-lemezjátszó vásárlását, kellett a jól megszervezett kampány, az új lemezek nagyarányú nyomása és a minden eddigit túlszárnyaló műszaki színvonal. Egyikben sem volt hiány. A reklámot hibátlanul megszervezték, már a kezdetektől fogva nagy számban kerültek piacra a fekete műanyag lemezek mellett a szivárványszínben tündöklő, műanyag védőréteggel ellátott alumínium korongok. A műszaki színvonal mindenkit lenyűgözött: az ezrelékekben kifejezhető torzítás, a 90 dB hangdinamika, hasonló értékű jel/zaj arány meggyőzte még a tamáskodókat is. így aztán az elmúlt szűk évtized a digitális lemezjátszó viharos előretörésének a jegyében telt el. Olyannyira, hogy csaknem öt éve már hazánkban is gyártják MC 900 CD szériajelzéssel — a már említett Philips gyárral közösen — és napról napra nagyobb népszerűségnek örvend a fonoamatőrök körében. A professzionális gyakorlatban ugyancsak gyökeret eresztett, minden hangstúdióban megtalálható, a hazai hanglemezvállalatok is tömegével jelentetik meg a digitális lemezeket. Külföldi mintára az új felvételeket egyidejűleg adják ki vinillemezen, CD-korongon, esetleg még magnókazettán is. Mindez annyira szép volt, hogy történnie kellett valaminek. A murphológia alapos tanulmányozása során az is kiderül, ha túl jól mennek a dolgok, akkor valami zavaró tényező elkerülte a figyelmünket. Ez volt az a törvény, amely végül is igazolta, hogy a CD-lemezek esetében sem kell attól tartani, hogy a tudományostechnikai forradalom e fanyar iróniával született törvényecskéi érvényüket vesztik. Az örökéletű CD-lemezekről ugyanis néhány év múltán kiderült, hogy csak meghatározott ideig működőképesek. Bármily fájdalmas tudomásul venni, az öröklét a technikában is csak egy bizonyos ideig tart. Az események ismeretében csodálkozunk is azon, hogyan is lehettünk oly naivak, hogy hittünk benne, de oly szép volt a lehetőség, hogy sokan még mt sem nagyon hajlandók belenyugodni a keserű igazságba. A legtöbb találmány jövőjére, élettartamára vonatkozólag csupán előrejelzésekből, feltételezésekből lehet kiindulni, mivel előre nehéz meghatározni, hogy valójában mi is történhet néhány évtized elteltével. A CD-lemezek esetében joggal feltételezték a szakemberek, hogy a digitálisan tárolt információ minden külső behatásnak ellenáll, hiszen az eredeti felvétel korlátlan idő elteltével is visszanyerhető egyszerű jelgeneráció útján. Ez igaz, viszont akkor arra még senki sem gondolhatott, hogy a „háttérben” el is veszvisszavert lézerfény intenzitása alapján határozza meg a kiértékelő áramkör. Amíg a kettő között érzékelhető különbség van, addig nincs baj. De mi történik akkor, ha a két állapot között elmosódik a határ? Példának okáért a tükröző réteg oxidációja folytán az egész lemez szürkévé válik, így a kiértékelő egység nem tud mit kezdeni a lemezről visszaverődő, gyakorlatilag állandóan egyforma intenzitású fénnyel. Ez a lehetőség kizárt, mondhatják a jólértesültek, hiszen műanyag réteg védi a lemez leheletvékony alumíniumfóliáját az oxidációtól, tehát a felvétel egyáltalán nem károsodhat. Az utóbbi évek tapasztalata arról tanúskodik, hogy ez csak részben igaz. Elsőként a mongol Mobile Fidelity vállalat húzta meg a vészharangot, amikor nyilvánosságra hozta, hogy a CD-lemez bizony öregszik, nagyon kedvezőtlen körülmények között akár három-négy év alatt is tönkremehet. Laboratóriumi mérésekre támaszkodva azt állítja, hogy a feliratozáshoz használt festék bontja meg a műanyag bevonat felületét, így a védőrétegen keresztül oxigén és egyéb agresszív molekulák (kén, fluor stb.) diffundálódhatnak az alumíniumhártyára. Ez hosszú távon oly mértékű oxidációhoz vezet, amely már a felvétel minőségét is veszélyezteti. Időközben az is kiderült, hogy a festék által nem ért helyeken is behatolhatnak a külső atomok, molekulák, természetesen kisebb mértékben, de ez a romboló hatásukon csak annyit változtat, hogy lassabban játszódik le az oxidációs folyamat. Hogy garantáltan hosszú élettartamú felvételeket adjon a fogyasztók kezébe, elkezdte gyártani a külső behatásoknak sokkal jobban ellenálló — ennek megfelelően jóval drágább — aranyréteggel bevont lemezeket, amelyek ezüstös csillogás helyett „aranyosak”, azaz sárgás színűek. A bejelentést követően több gyártó tüzetes vizsgálat alá vetette a CD-lemezeket. Egyelőre végleges adatokat nem tudtak közölni, hiszen szűk tíz év tapasztalataiból kellene több évtizedre előre jósolni. A Sony szakemberei szerint a helyzet nem túlságosan komoly, szerintük a gyártási technológiától függően nagyjából a lemezek egy százaléka megy tönkre tíz év elteltével. Ez is csak az alumíniumlemezekre vonatkozik. Ennél két-háromszor nagyobb élettartamúak az ezüstréteges CD-k, ahol az oxidációs idő többszöröse az alumíniuménak. Talán hangsúlyozni sem kell különösebben, a japán óriásvállalat ezüstbevonatú CD lemezeket gyárt. Természetszerűleg minden gyár a saját megoldásának a helyességéről van a leginkább meggyőződve, ezenkívül érthető üzleti okokból is azt védi, viszont tény, hogy a kételkedés ördöge befészkelte magát a jó minőségű zene rajongóinak széles táborába. Akárhogy is vesszük, nem babra megy a játék, hiszen egy teljes felszerelés ára nagyon sok pénzbe kerül, a gyártók esetében tízmilliárdos hasznok forognak kockán. A fogyasztó szempontjából pedig az is elsőrendűen fontos, hogy mi történik az esetleg többezer darabból álló hangtárával egy idő múltán. Lám, a könyvkiadás milyen egyszerűen megoldotta ezt a kérdést: a minőségi papírra nyomott művek évszázadok múltán is jól olvashatók. Az óriási műszaki fejlődésre oly büszke korunkban pedig milyen nagy gondot okoz néhány évtizedes élettartam elérése az általunk kifejlesztett információhordozó esetében. Hogy a különféle üzleti megfontolások ne befolyásolhassák a vizsgálati eredményeket, végül is a British Library szervezet adta a fejét a CD-lemezek élettartamának meghatározására. Jelentésük szerint a technológiai fegyelem betartása mellett jó esély van arra, hogy az „öröklétű” alumíniumbevonatú CD-lemezek mintegy 40—50 évig megbízhatóan tárolják a felvett információt. Ezután viszont már számolni kell az oxidáció károsító hatásával. Az ezüst bevonatú lemezek ennek többszörösét élik meg, míg az arany bevonatúak megsemmisíthetök ugyan, de megfelelő körülmények között néhány száz évig biztosan működőképesek maradnak. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy minden csoda három napig tart. A csetepaték utórezgései talán még évek múltán is érzékelhetők lesznek, viszont a szerzett tapasztalatok birtokában a szakembereknek könnyű lesz a megfelelő gyártási eljárások alkalmazása. A CD-lemez végső soron két cél egyidejű kitűzéséből született: az eddigieknél sokkal tökéletesebb és hosszabb élettartamú hang- és képhordozót kívántak megalkotni. Az előző feltétel mindhárom lemezbevonat esetében adott. Az utóbbi csak a drágább kívitelűeknél. Ha végigtekintünk a hanglemezgyárak kínálatán, könnyen három kategóriába sorolhatjuk a termésüket aszerint, hogy rövidéletü slágerekről, komolyabb műfajú müvekről, vagy az emberiség kulturális örökségébe sorolható, időtálló alkotásokról van szó. Eszerint lehet megválasztani a CD-lemez gyártásánál felhasznált alapanyagokat is. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a diszkómuzsika, az igénytelen rágógumizene csupán a mának készül. A tegnap sztárjait a mai fiatalok ugyanúgy nem ismerik, ahogy holnap már a kutya sem ugat a könnyűzene mai csillagai után. Az ilyen jellegű alkotások nyugodtan készülhetnek alumíniumfóliás lemezre, hiszen a néhány évtizednyi élettartam bőségesen elegendő nekik. A jelesebb alkotásokat pedig már érdemes ezüstlemezre felvenni. A legjelentősebb müvekért pedig a lemezrajongók minden bizonnyal nem sajnálják majd a többletköltséget, amibe az aranyréteg kerül. Azzal a megnyugtató tudattal tárolhatják otthon lemezeiket, hogy még unokájuk unokája is mai minőségben hallgathatja a felvételt. Bízzunk benne, hogy kíváncsi is lesz rá. OZOGÁIMY ERNŐ 16
