A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 32. szám
LOVICSEK BÉLA — Mehetünk? — kérdezte a világ legtermészetesebb hangján. — Hová? — kérdezte András megrökönyödve. — Ha jól tudom, hazakészül, nemde? — Igen ... természetesen haza — dadogta András. — Hát akkor mire vár?... Itt áll a kocsim, be lehet szállni, tessék! — Beszállni? — Csodálkozik? — nevette el magát a doktornő. — Mi sem természetesebb: ón hoztam be, én is viszem el innen. Úgy vélem, ez logikus, vagy nem egészen? — kérdezte. Gnkos mosoly ült az arcán, és huncutul csillogott a szeme. Tóth András csak állt, mint a szélütött, végül megmozdult és beült a kocsiba. Akkor vette észre, hogy újak az üléshuzatok. Még ez is! Nahát, hogy mi lesz ennek a vége ? A motor felbúgott, s a város felé kanyarodott a Fiat. — Az állatkert felé közelebb lenne az út — jegyezte meg András csendesen. — Tudom, de előbb beugrunka városközpontba — mondta a doktornő. Másfél kilométernyi robogás után lassított és felmutatott balra. — Ott fönn lakom a dombon, a harmadik toronyépületben ... — Szép a környezet — bólintott András. % ipo álak A kijárati ajtónál Adélka állt. — Mindent köszönök, Adélka, és majd jelentkezem, jó? — Ahogy gondolja ... Mikor kilépett az ajtón és körülnézett, ugyancsak meglepődött: a doktornő várt rá. 14 — Jó kilátás nyithat onnan a városra ... Hányadik emeleten tetszik lakni ? — A tizenegyediken. Onnan már csak egy ugrás az égbolt. — Kár, hogy nincs a lakása mennyezetén égre nyíló ablak. Ha lenne, cimboráskodhatna az angyalokkal — mondta András, s maga is elcsodálkozott rajta, honnan a csudából jutott eszébe olyan képtelen gondolat. Közben egyre azon törte a fejét, hová és mi célból hurcolja öt el a büszkének most egyáltalán nem mondható asszony. A doktornőnek láthatóan tetszett András gondolata. — Szép, szép, amit mond, csakhogy én nem szoktam az angyalokkal cimboráskodni, bár ami késik, nem múlik — mondta a szépasszony, s még megtoldotta. — Maga hisz az angyalok létezésében? — Természetesen ... — Ne mondja! — Nem az égiekben, hanem a földiekben . .. Igaz, sokszor elveszítik angyali mivoltukat és veszedelmesebbek a kígyónál, mégis bennük hiszek ... — mondta András félreérthetetlen célzással. Azokban a percekben mindenről megfeledkezett. Fogalma sem volt arról, hová, s milyen cél felé robognak. Csak azt tudta biztosan, hogy a doktornő kocsijában ül, hogy a már jól ismert illat lengi körül. Közben a doktornő lassított, a járdaszegélyhez húzott és megállt. András kitekintett az ablakon: „Szabóság", olvasta a nagybetűs feliratot. A doktornő látva András arcán a meglepetést, némi iróniával megjegyezte: — Remélem, van jártányí ereje az ajtóig ? — Mit akar tulajdonképpen ? — Én semmit. Magának van szüksége egy új öltönyre a tönkrement helyett, nem ? — Igen, csakhogy... — Na, mozduljon már, ne mafláskodjon!... És ne szorongassa azt a borítékot, dobja a hátsó ülésre és jöjjön — mondta a doktornő, s kilépve a kocsiból, valósággal betuszkolta a tétova fiatalembert a szabóság ajtaján. A tágasnak látszó műhelyben öt-hat varrógép kattogott kisebb-nagyobb szüneteket tartva, a főnök pedig — idősödő, enyhén kopaszodó férfi, az orra alatt feketére festett jávorbajusz, a nyakában mérőszalag — mézédes mosollyal hajlongva, régi ismerősként üdvözölte a szépasszonyt. — Kézcsókom aranyos doktornő, kézcsókom. meg tetszett hozni a fiatalembert ?... Tessék helyet foglalni, rögtön méretet veszek ... Tóth András úgy állt a pult előtt, mint egy nagyméretű bábu. Miközben a mester forgatta és mérte őt, furcsa, visszafojtott lázongásféle érzés feszült benne, amibe némi szégyenérzet is vegyült. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mint annak idején a katonaorvos előtt a sorozáson. Szerencse, hogy nem pucéron kellett ott állnia, bár akkor sem lett volna miért szégyenkeznie, sőt! Ahogy ott állt a kelmeszagú, varrógép kattogásé műhelyben, és forgott a mester kezének az akarata szerint, mintha minden és mindenki homályba veszett volna, már csak ketten léteztek ott: a kényelmes fotőlyben keresztbevetett lábakkal ülő doktornő, a név nélküli szépasszony, meg ő, névszerint Tóth András, gépi pant végzett szakmunkás, üzemi dolgozó. A szépasszony keze habselyem, az ö tenyere meg olajeres, és mégis, akkor, azokban a percekben, mintha a hintés nőneműek örök vonzásának a bűvkörébe kerültek volna. Tudatosították? Aligha. Még tudat alatt sem, ami néha tetten érhető ugyan, de azért letagadható. —• Elkészültem ... — jelentette ki a mester a doktornőhöz fordulva. András, mintha nagyon távolról hallotta volna a hangját, aztán nagyon is közelről, pedig nem hozzá szólt. — Kedves, doktornő, továbbra is ragaszkodik a kiválasztott fazonhoz? Egy pillanatra sem olvadt le arcáról a mosoly. — Igen, természetesen ... Tóth András csak állt, fülelt, miközben arra gondolt, hogy itt ö most egy senki, egy semmi, egy nulla, ahol róla döntenek nála nélkül. Már-már megbotránkozva megszólalt, hogy álljon meg a menet, talán neki is lenne egy-két szava a történtekhez, de mintha egy láthatatlan kéz lefogta volna a nyelvét. Nagyot nyelve hallgatott. Ezúttal hozzá fordult a mester: — Mához egy hétre eljöhet próbálni, fiatal barátom. Nem felejti el?. .. Úgy déltájban, ha megfelel önnek. — Igen, hogyne, természetesen... — motyogta András, s indult kifele a műhelyből. Pocsékul érezte magát. — Kinn, az utcán rámosolygott a doktornő: — Megbántottnak érzi magát ? — kérdezte. — Enyhén szólva ... — mormogta András az orra alatt. — Sosem voltam rászorulva könyöradományokra, és nem is fogadom el az öltönyt... Annyi pénzem talán még akad, hogy bírjak venni, ha kell... — Nem vonom kétségbe — komolyodott el a doktornő. — Én sértődöm meg. ha nem fogadja el. — Ugyan miért? — Örök adósának érezném magam, és én senkinek sem szeretek tartozni... Különben ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom azt, amit értem tett. Olyan nehéz ezt megérteni? — Nem egy öltönyért tettem, amit tettem — felelte András, miközben arra gondolt, hogy a szépasszonyt is meg lehet érteni, s ebben a helyzetben talán illetlenség visszautasítani a nemes gesztusát. — Tudom — bólintott a doktornő —, éppen azért becsülöm nagyra a tettét. Megindult az autója felé. — Na, jöjjön hát! Meghívom egy ebédre. — Ebédre ? — nézett nagyot András. — Remélem, nem utasítja vissza a meghívásomat. Éhes vagyok, és amilyen nagyétkű, maga is az lehet. A kórházi koszt nem nagyon telíthette el. Magát talán kielégítette? Erre már András is elvigyorodott. — A végén úgy járok, hogy még egy spanyolországi közös utazásra is meghív. Azt istenbizony nem utasítom vissza! — Az ebédet viszont... igen? András tétován ingatta a fejét: — Egyszer említettem már. hogy néha elég gyenge akaratú ember vagyok, s vannak dolgok, amiknek nem tudok ellenállni. — Még az a szerencse ... Beültek a kocsiba, s csak a domboldali toronyházak között álltak meg. Kiszálltak. András körülnézett. — Szép, rendezett környezet — jegyezte meg. — Azért itt is élnek rendetlen emberek — mondta a doktornő epésen. — Na, jöjjön, felszállunk a mennybe! — ... hogy cimboráskodjunk az ...? — Napközben alusznak az angyalok — felelte a doktornő kuncogva, kedvesen. — Milyen kár — mondta András a felvonóban. Kiszállva a felvonóból, megálltak egy ajtó előtt. Amíg a doktornő a kézitáskájában kotorászva kereste a kulcsot, András a névtáblára pillantott: dr. Angyalossy Nóra — olvasta. Az ötlött az eszébe, hogy a szülőfalujában egyetlen nöszemély sem hallgatott Nóra névre. Közben a doktornő meglelte a kulcsot. Kinyílt az ajtó, s beléptek a lakásba. Jóféle
