A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-01 / 27. szám
LOVICSEK BÉLA Mi tagadás, András szerette a lányokat. Akivel egyszer összehozta a sorsa, úgy futott utána, mint az a bizonyos kutyus a gazdija után. Ráadásul ott is „sikert" ért el, ahol nem akarta. Közelebbi ismerősei többször megkérdezték tőle, mi a nyavalyával tudja annyira megbolondítani a szoknyásokat. András nem tudta megmondani. Csak a vállát vonogatta és rejtélyesen mosolygott. Jucival két órakor kellett volna találkoznia. Fél háromig várt rá, mivel azonban nem jött — türelmét vesztve — nélküle ment be az állatkertbe. András falun nevelkedett, nem csoda hát, ha szerette az állatokat. Leginkább mégis a majmok ketrece előtt szeretett bámészkodni. A csoda tudja miért, nagyon mulatságosnak tartotta a majmok viselkedését, s a mai napig is elszórakozik rajtuk. A tévében is előszeretettel nézi meg a produkciójukat. Ahogy sokadmagával bámészkodott és kacarászott a ketrecek előtt, odasétafikált egy asszony, karján másfél éves forma kislányával. Képzeljenek el egy elsötétitett színpadot, melyen rengeteg színész tartózkodik. Közben a pontfény kikeresi a primadonnát és megpihen rajta, ö meg csak ragyog, ragyog, mint az égbolt legfényesebb csillaga. Éppen úgy ragyogott az ismeretlen asszony is. Kö••• Tóth András azon a májusvégi vasárnapon az állatkert kapuja előtt álldogált és várta Jucikát. a törékenynek látszó, de annál szilajabb szövölányt, akit úgy is lehetne jellemezni, hogy „telhetetlen” volt, akár a pap zsákja. rülötte minden elhalványult és homályba veszett. Tóth András alaposan végigmérte és megbámulta őt. Talán még a szája is tátva maradt: ez aztán a bombanő. a ragya verje ki! Túl nagy falatnak tűnt András számára. Túlságosan elegánsnak és előkelőnek látszott ahhoz, hogy bárki is közeledni próbált volna hozzá. Hideg közönnyel nézett át az embereken, akár a levegőn. A szépasszony minden bizonnyal tudatában volt a vonzerejének, s azzal is tisztában lehetett, hogy büszke magatartásával mindenkit elriaszt a közeléből, s így megközelíthetetlennek tűnik. Biztosan az volt a célja. Tóth András legyintve elfordult tőle. Miért hergelje fölöslegesen a vágyait, miért fájdítsa meg a szívét, ha egy nagy semmi érte a fizetség? Akkor még nem sejtette — miből is sejthette volna —, hogy rövidesen újra összetalálkozik az ismeretlen asszonnyal. Azt meg végképp nem sejthette, hogy az újabb találkozás majdnem végzetszerü lesz és meghatározója további életútjának. Néhány nap telt el. András a langymeleg éjszakában Jucit kísérte el a munkásszállásig, aztán visszafelé talpalt a buszmegállóhoz. Arra lett figyelmes, hogy három kétes kinézetű alak egy bordó 127-es Fiat körül ólálkodik, s próbálják kinyitni. Árnyékba húzódva megállt és figyelte őket várta a fejleményeket. Közben arra is gondolt, mi köze az egészhez, s már-már tovább ment, dé a kiváncsisága visszatartotta. A három alak közül az egyik nyamvadka, a két társa azonban jó fogdmeg fickó volt. Kisvártatva elegáns hölgy közelgett az autóhoz. A táskájába nyúlt a kulcsokért, amikor a három cimbora szemtelenül és durván molesztálni kezdte az elegáns hölgyet. Ilyenformán : — Jaj. de ennivaló vagy, csinibaba ... — No, lássuk csak, milyen a bugyid szine! — Ej. ej, összetéve nem mutatnak a futóműveid! Nem tennéd szét? — Halcsontos a cicitartód? No, lássuk csak! Ilyen és ehhez hasonló, vértforraló disznóságokkal fogták közre a rémült asszonyt, közben otrombán és nagyokat röhögtek. — Ide a táskával. Kicsit megkocsikáztatunk, ha nincs ellene kifogásod! Lázadó indulat öntötte el Tóth András agyát: ami sok, az mégis csak sok! Előlépett és elindult feléjük. — Most aztán elég legyen! — dörrent rájuk, mire a három alak némi meglepetéssel feléje fordult és összenézett. — Szólt valaki? — kérdezte az egyik szálas alak a cimboráitól gunyoros és fölényes hangsúllyal. — Mi nem hallottunk semmit, hacsak ... — ... hacsak nem egy tetünek pattant szét a tökkentyűje. Harsányan felröhögtek, s folytatták volna az asszony macerálását, de András újra rájuk dörrent. Erre aztán a három alak figyelme teljes egészében a „rendzavaró" felé fordult, s elindultak, hogy rendre utasítsák, miközben rosszallóan ingatták a fejüket és dörmögtek: — Ejnye, ejnye, kiskomám, nem nyughatsz a bőrödben?... Mit vétett a világnak az a drága jó édesanyád, amikor kinyomott egy ilyen agyalágyult gyászvitézt? Tóth Andrásnak nem sok ideje maradt a gondolkozásra, cselekednie kellett. Gyors mozdulattal előbb a szálas alakot vágta állón, aki nyomban elterült. A másik egy pillanatra megtorpant ugyan, de újra nekiesett. Kétszer-háromszor megütötte Andrást, de nem olyan nagy erővel, amitől elszédült volna, ö viszont úgy eltalálta az öklével, hogy az iménti nagyhangú legény úgy elvágódott, mintha egy láthatatlan kéz kirántotta volna talpa alól a talajt. Eközben nem vette észre, hogy a háta mögé került harmadik alak kezében kattant a rugós kés. A minden izében remegő asszony ugyan figyelmeztetően rákiáltott, hogy vigyázzon, de már későn volt: a nyamvadt alak András vállába mártotta a kését, aztán elinalt a közelükből, vele együtt a két társa is, mivel a sokkos állapotából feleszmélő asszony segítségért kiabált. Néhány kései járókelő odafutott. Tóth András nyilalló fájdalmat érzett, utána pedig melegség öntötte el a hátát meg az oldalát. Kisvártatva már locsogott rajta az ing. meg a vértől átitatott zakója is. Szédülés környékezte, meg is tántorodott. A segítségükre sietök közül ketten hozzáugrottak, hogy támogassák, mások rendőrért kiabálta!, de hasztalan: egyetlen rendőr sem csellengett ott akkortájt. A megtámadott asszony előbb András zakóját majd az ingjét tépte le, majd szakértő szemmel megvizsgálta a sebet. Egy csomó vattát meg gézt halászott elő kocsijából és rászorította a sebre, utána a többiek segítségével az első ülésre ültette a sápadt fiatalembert. Másnap délelőtt tudta meg, hogy a Kramáre-negyedi kórházban fekszik. Mikor mély aléltságából ébredezve nyitogatni kezdte a szemét, erősen pislogott a beszűrődő fényben, s úgy látta, hogy hol jobbra, hol meg balra dűl az ablak, meg az ágya mellett álló, fehérköpenyes asszony is. Mindez csupán néhány pillanatig tartott, nyomban kitisztult előtte a látott kép. Helyére igazodtak a tárgyak, s bár fehér köpenyben állt az ágya mellett, felismerte az áliatkertben és az este látott szépasszonyt. — Maga az? — kérdezte csendesen. — Igen ... Hogy érzi magát? — Hát... — András legyinteni akart, hogy semmi az egész, de nem ment. Az agya ugyan azt parancsolta neki, de a karja nem engedelmeskedett. — Alaposan megcsapolta az a hitvány alak — mondta a fehérköpenyes asszony. — Sok vért veszített, egyébként azonban nem veszélyes a sebe. Nemesebb szervet nem ért a kés pengéje, hamarosan talpra áll — fűzte még hozzá bíztatóan. — Remélem is... — mondta András a mennyezetet bámulva. — Köszönöm, amit értem tett! — Szóra sem érdemes, bárki megtette volna a helyemben — felelte András valami magával értetődő természetességgel, s mosolyogni próbált hozzá, hogy hitelesebb legyen a szava, a mosolya azonban furcsa fintorba torzult, mert sajogni kezdett a sebe. Úgy érezte, mintha egy lapát parazsat szórtak volna a válla környékére. — Kit értesíthetek? — kérdezte az aszszony őszinte segíteni akarással. — A szüleit, a feleségét, vagy más valakit ? — A szüleim vagy százötven kilométerre laknak innen, kár lenne őket ideinvitálni... Feleségem nincs, viszont a nővérem itt lakik a fővárosban ... — Öt értesítsem? — Ha lenne szives ... de nagyon tapintatosan tessék szólni neki, nagyon ijedős természetű ... — Bízza csak rám. András megadta a nővére címét és telefonszámát. A szépasszony elment. Alighanem azonnal intézkedett, mert estefelé Etelka, a nővére már az ágya szélén ült. Olyan kétségbeesett arccal nézte Andrást, hogy a sérült jobban megsajnálta öt, mint fordítva. Etelka unszolására töviről-hegyire el kellett mondani az esetet. — Semmi az egész, rosszabbul is végződhetett volna — fejezte be András a történetet, Etelkát azonban nem lehetett egykönynyen megnyugtatni. Féltésében és aggodal-14
