A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 32. szám
MIUTÁN CSILLAG LETTEM > ABLONCZY LÁSZLÓ: LATINOVITS ZOLTÁN TEKINTETE CÍMŰ KÖNYVÉRŐL Ablonczy László maga. Latinovits Zoltán tekintete című könyvében tulajdonképpen keveset tesz: jegyzőként szerepel inkább. A tényeket engedi beszélni és úgy gondolom, az olvasó mindenképpen hálás lehet neki ezért. Szögezzük le mindjárt az elején: nem az ezeregyedik dicsérő (vagy talán az ezredik elmarasztaló) írást akarom itt közreadni Latinovits Zoltánról, nem is kicsemegézni egynémely ismert történetét, afférját, vagy gyakran már az Ízléstelenségig „kielemzett" és retusált együttélését Ruttkai Évával. Én éppen a könyv címe által is jelzett jelenségről szeretnék néhány mondatot papírra vetni, arról, ami a könyv olvasása közben állandóan bennem motoszkált. Arról, hogy megállapodott és elfogadott struktúráink között föltűnt valaki (nehéz ember, mindenképpen, de nélkülük — ezt ma már nagy politikusok is vallják, haladás nincs), egyszóval megjelent valaki, aki mást akart, máshogyan akarta azt, ami történt és végső soron picit talán azon sen» volna hiábavaló elmerengeni, mit sikerült elérnie. Igen, úgy érzem, itt csapódik le a lényeg: hogyan képesek viselkedni a mindenkori kialakult struktúrák, amikor egy egyéniség bukkan fel a korlátáink között. És ezen a ponton kapcsolódik Latinovits története mondjuk Viszockijéhoz. innen a címbeli utalás is. Lehetséges-e kitörés számukra, mert mondanom sem kell, ez az egyik alapigény, amely váltig bennük munkál? Valahogy aképpen, ahogy Viszockíj megírta Marinának című versében: Alul, fölül jég — s zárványként közte én. Áttörni fönt, vagy átfúrni alul? Persze, hogy föl. föl — és óvni a reményt, hogy szabad leszek, várni józanul... Én származásom szerint jó vagyok, bár nem paraszt Átzúzom a jeget, s megyek hozzád, mint dalban a hajók; mindent tudok, a régi verseket... Igen, a teljes lángon, nem takarékon élők, a minden pillanatban teljes önmagukat adni akarók sorsa: hogyan képesek egymást elviselni a társadalommal? Mert, hogy konfliktushelyzetek sora keletkezik, az szinte törvényszerű. A végeredményt illetően is felhozhatnánk néhány olcsó okoskodást, hisz végső soron mindkettőjük sorsa közismert. Ám én éppen ennek a könyvnek az elolvasása után jutottam el addig a felismerésig, hogy itt sem a tucatválaszok oldják fel a rejtélyt. A kép természetszerűleg sokkal öszszetettebb. Mert a már elsődlegesen, a struktúrák jellegét illetően feltett kérdés mellé — szerintem — oda kell kérdezni azt is: mennyiben idézte elő Latinovits tragédiáját a már említett behatás mellett saját fegyelmezetlensége. fegyelmezetlen életmódja ? Mondjuk ki: alkoholizmusa? Elfogadható-e az a két marékkai szórt vélemény, hogy a zseni számára kövült viszonyok között csak az önpusztítás útja marad? Mert a másik oldalon most szintén csak nagy szinészegyéniségeket sorolhatnék föl, akik a náláénál nagyobb megaláztatásokat voltak kénytelenek elszenvedni, és tudták ezt elviselni szellemi-emberi-művészi erejüket és hitüket megőrizve. Persze, nyilvánvaló, hogy ez a válasz csak a kérdés másik felére adhat többé-kevésbé elfogadható magyarázatot. Többé-kevésbé, mondom, mert világos, hogy erre a kérdéscsoportra sem létezik univerzális válasz, sem ebben az írásban, sem Ablonczy könyvében. S a kérdés generális része: miért kell egyáltalán, hogy megaláztatások érjenek embereket, itt végképp válasz nélkül marad. Mert felhozhatnánk analizálás céljából Latinovits egész élettörténetét: építészmérnök voltát, amatőr szerepléseit, majd a debreceni, miskolci, veszprémi és budapesti színházakban eltöltött évadokat, a szereprek tömkelegét, Örkény őrnagyát, a Bozzi urat, Szindbádot. Ványa bácsiját, a képeket Az ügynök halálából, a Különcből. Pirandello IV. Henrikjéből, a Liliomból. Az ördögből, az Amerikai Elektrából, az emlékeket, ahogy lóg a szeren vagy utazik a koponyája körül, filmszerepeit, de leginkább: verseit, azokat az Ablonczy által is oly sok szeretettel és tisztelettel leírt pillanatokat, amikor este, föllépés után, vagy kora hajnalban, átdorbézolt éjszaka után, éjjeli mulatóban vagy reggeli csehóban verset szavalt az echt pesti polgároknak vagy éppen a reggeli munkakezdés előtt a köpködőbe pofa féldecire betérő munkásoknak. Igen, a könyv mindezt jó dokumentációs készséggel, híven bemutatja. s ezzel nincs is bajom, én a válaszokat keresném — s keresem hiába Ablonczy könyvében, aki annyiban azért eligazít: ez ügyben magához Latinovitshoz kell fordulnom, egész frontosán Ködszurkáló cimü munkájához. Vagy a Ködszurkáló után egy évvel, 1967 júliusában írt töredékes feljegyzéseihez, amelyekből a könyvben is szép számmal idéz..........Az absztrakt, beleértve Antonionit, Bergmant, önmagunkat fejezi ki. Van-e erre egy művésznek joga? Mi a művész feladata? Boldognak kell lenni! Erősnek. Mi adhat erőt? Csak a 8 millió, csak a föld és a régi visszavett gyökerek. Vissza kell adni a népinek a gyökereket. (Jókai nagy és elmoshatatlan sikere!) ... Az embert csak a moloch-nagyvárosok szakították ki a természetből. A kőrengetegbe. idegbajba; mérgező anyagok, alkohol és egymásrautaltság hozta, gondolom, létre a bűn, a lehetetlen tragédiák és a munkásosztály problémájának világát. A város nem érzi az ÉLET ÉS A HALÁL állandó közellétét. (Állatkert — ketrecbe zárt élet — városba zárt lét. iparosodás embere) Az anyaggal és tömeggel foglalkozás elszakadt a lét természeti törvényeitől, és ELIDEGENÍT! Brechtet azért utálom annyira, mert ő maga az elszakadás ** felhasznál egy rituális ünnepséget a maga társadalmi igazolására. Le kell hántani a művészet-fogalomról a városi jelzőt, és népiivé kell tenni. Ezáltal a városnak is, a társadalomnak is megmarad a maga embersége. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a szabad levegőjű (tengeri népiek) szabad emberek (paraszt) képlesek létük igazi gyökereit feltárni, mert nem elvonatkoztatottak." Fiatalkori olvasmányélményei, Ortega, Németh László bukkannak fel ezekben a tűnődésekben, mint ahogy gyakorta a Ködszurkálóban is, amely mindezek mellett a művészetről, a színházról, a rendezésről, a színészi létről alkotott gondolatainak gyűjteménye. Lefestette és kritizálta a korabeli színházi viszonyokat, s közben görcsösen igyekezett Latinovits Zoltán a Veszedelmes labdacsok című tévéjátékban meghatározni a maga helyét és lehetőségeit is a szakmán belül. Végül még két ajánlat Ablonczy könyvéből: megkapóan szép Ruttkai Éva és Cserhalmi György (a tanítvány és barát) visszaemlékezése Latinovitsra. A mást akarók, mondják, mindig csökött viszonyok között kell, hogy beteljesítsék küldetésüket, magukat elégetve adjanak a köznek némi fényt. Ezeken a sorokon elmerengve az a benyomása támad, mintha a világ menete rendesen a botorulás, a bezárkózás, a leülepiedés, a tehetségtelenség felé való araszolgatás lenne, ha nem jelennének meg újra és újra köreikben a megszállott, szikrával töltött emberek, akik — gyakran önmagukat is feláldozva —, örök Sziszüprhoszként taszítják-vonják-vonzzák a világot a perspektíva, az értékek felé. Mert ez a fontos, ami megmarad belőlük, csak ez a fontos. Viszockij mintha másként vélekedne, mintha pieszszimistább lenne: Torkig vagyok, elegem van, doszta. Eluntam játékot, éneket. Hajóként merülnék mélybe bukva, és nem sugárzók hívójeleket (Ratkó József fordításai) Nem, ebben biztosan nincs igaza. Hisz éfipen a hívójeleik, amelyek halhatatlanok. CSÁKY PÁL LnJ KINCSÜNK AZ/W/WELV „IGAZÁNDIBÓL", „FEHÉREN FEKETÉN" Alighanem sokan észrevették, mennyire divatossá vált újabban az igazándiból határozószó és a fehéren feketén szókapicsolat. Ezt az utóbbit már ikerszóként is használják, igy: fehéren-feketén, teljesen megfeledkezve eredeti jelentéséről. De menjünk sorjában. Az igazándi melléknév értelmező szótárunk szerint egy kissé népies, bizalmas jellegű, és azt jelenti: igazi, valóságos, valódi. Belőle származik az igazándiból meg a ritkábban használatos igazándiban határozó. Ezek jelentése: igazán, igazában, valójában, komolyan. Azt nem kifogásolhatjuk, hogy az igazándiból határozót használják, de azt már igen, hogy újabban kezdi kiszorítani az igazán, valójában, igazában határozókat. Úgy látszik, sokan nem érzik, hogy az igazándiból határozónak van egy kis könnyed, majdnem játékos hangulati velejárója, ezért nemigen illik, mondjuk, valamilyen komoly politikai vagy közgazdasági szövegbe. Egészen más, ha például ezt mondjuk: Ma este igazándiból kimulattuk magunkat; Apám igazándiból dolgozott, mások meg csak úgy tessék-lássék; No, ennek igazándiból megmondtam a véleményemet; stb., mint ha felelős helyről ilyen nyilatkozatokat hallunk: A vállalatok igazándiból még nem tudták megoldani a bérezés időszerű kérdéseit; A kormány most már igazándiból hozzákezdhet a vitás kérdések megtárgyalásához; Az új törvény igazándiból rendezi a nyugdíjasok munkavállalásának minden feltételét; stb. Az utóbbi esetekben kétségtelenül sokkal helyesebb volna a következő fogalmazás: A vállalatok valójában még nem tudták megoldani a bérezés időszerű kérdéseit; A kormány most már komolyan hozzákezdhet a vitás kérdések megtárgyalásához; Az új törvény valóban rendezi a nyugdíjasok munkavállalásának minden feltételét. És most nézzük meg a fehéren feketén szókapcsolatot! Való igaz, hogy ezt régebben is használták, mégpedig ilyen formában: ott áll feketével fehéren (vagy: a fehéren), azaz: világosan meg van írva. A fekete tehát eredetileg a nyomtatott vagy írott betűt jelenti, a fehér predig a papirt, amelyre nyomtatnak vagy imák. Nyelvészeink germanizmusnak minősítették ezt a szókapicsolatot — kétségkívül az is —, s éppen ezért helytelenítették. Németül a „valami írásban megvan" jelentésben használatos a schwarz auf weiss szókapicsolat. melynek szó szerinti fordítása a fehéren feketén, illetvén egy kissé szabadabb fordítása: feketével fehéren. A kifejezés megvan a szlovák nyelvben is: maf nieéo cierne na bielom, azaz megvan valami feketével fehéren, tehát világosan meg van írva. Nem is az a baj, ha ezt a feketével fehéren kifejezést időnként használjuk, például igy: Ott áH ez feketével fehéren; Megvan az feketével fehéren — vagyis nem lehet letagadni. világosan meg van irva. De az ilyen szókapicsolatot már nemigen lehet elfogadni : Megmondtam fehéren-feketén, hogy ezt nem tűröm. Itt ugyanis egyszerűen arról van szó: világosan, egyértelműen megmondtam valamit, nem predig arról, hogy amit mondtam, az letagadhatatlan, mivel le van irva, vagy ki van nyomtatva fehér piapiron fekete betűkkel. Azt hiszem, az eredeti jelentéstől ennyire azért nem tanácsos elrugaszkodni, úgyhogy ha már használjuk a feketével fehéren, illetve a fehéren feketén szókapcsolatot, maradjunk az eredeti jelentésnél, amely — mint a németben és a szlovákban is — az írásos bizonyítékra vonatkozik. MAYER JUDIT 10
