A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 9. szám
„Milyen szép is volna elhinni mindezt. A realitás, a szlovák realitás azonban, sajnos, ettől keserűbb és Moravcik romantizálása ezen nem enyhít. A mi nyomorúságunk már a Nagymorva birodalom korában kezdődött és mi magunk okoztuk azt. Nemcsak államiságunkat vesztettük el, de valójában mindent elvesztettünk puszta létünkön kívül" — írja Vladimír Petrík, s Így fejezi be figyelemre méltó cikkét Ján Dekanra hivatkozva: „Svátopluk tűzzel és karddal növelte birodalma határait s a kultúrát is, amelyet Moravcik szerint Rómától kaptunk, kiüldözte birodalmából. S itt a probléma s nyomorúságunk gyökere. Az a politika, amely nem védi a kultúrát, nem menti meg önnönmagát sem. Ne spekuláljunk hát Samoról, szlovák volt-e vagy se, törődjünk inkább kultúránk erősítésével és kontinuitásával, nehogy ismét megcsúfoljon bennünket a történelem." (cselényi) sorstársai Ady-különszámmal adtak hangot megdöbbenésüknek 1919 januárjában. Minden jelentős író fölsorakozott ebben a számban, hogy Adyra, Ady géniuszára emlékezzen. A főszerkesztő, Ignotus írta a különszám bevezetőjében: „Ady Endre óriás volt. Nemcsak hogy újat hozott, de az újban mindjárt a netovábbat is." Schöplin, Kosztolányi, Szabó Dezső, Kabos Ede, Elek Artúr, Déry Tibor, Móricz Zsigmond és a többiek fejet hajtanak a magyar költészet legnagyobb csodája előtt. Móricz igy fejezi be baráti emlékezését: „Ady élve holtan élt: azért lett örök érc a halál nehéz agyagjában." Halála után a költő életműve elindult a magyar halhatatlanságba, egyre több ember nyúlt versei után, egyre többen érezték meg nagyságát, költészetének történelmi súlyát, társadalmi erejét, megszenvedett magyarságát. Költészetének fénye, ma is sötét lobogással világit bennünk, rádöbbentve sorsunkra, végzetünkre. DÉNES GYÖRGY foglalkozni. Valamit természetesnek veszünk vagy találunk, nem természetszerűnek, a kölcsönt természetesen visszaadjuk, nem természetszerűen. Van aztán néhány olyan jelzős szerkezet, amelyekben a természetszerű melléknévnek még a legbuzgóbb hívei sem szokták a természetes melléknevet felcserélni a természetszerűvel. Ilyenek a természetes személy, a természetes szám, illetve a természetes apa, természetes gyermek vagy a zenében a természetes moll, természetes kürt stb. Ezek nelyett — szerencsére — senki sem mond természetszerű személyt, természetszerű számot stb. Legalábbis egyelőre nem. De ha a természetszerű tovább fog terjeszkedni a természetes rovására, még ezt is megérhetjük. MAYER JUDIT Pillanatkép az első felvonásból NAGYMAMA Operett a láthatáron ? • Bemutató a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesében Igy: a nélkül, jóllehet az összesen 35 eredeti színmüvet írt és 39 színdarabot fordított Csiky Gergely 1891-ben még odaírta a névelőt. Hol sikkadt el? Szinházunkban-e, netán már korábban, az eredeti színmű zenés lírai vígjátékká való átdolgozásának folyamán-e, nem tudom. De talán nem is ez a lényeg. Az a betű kérdése inkább csak precizitás és hitelesség dolga; a produkció sikere és művészi nívója igazán nem egy fránya névelő hollétén múlik. Már csupán azért sem, mert rögtön elöljáróban fontosnak érzem leszögezni, hogy drámai hagyományaink ápolásához igenis, hozzátartozik a félmúlt, a századforduló és persze a még korábban született színpadi alkotások műsorra tűzése, megismertetése a ma közönségével. Hiszem s vallom ugyanis, hogy a tradíciók őrzése, az ismeretszerzés és a megismertetés illemtudó, fontos feladat. Ám vallom ugyanakkor azt is: mindez csak akkor nyerhet értelmet, ha túlnő a kötelességszerüségen, az iskolás leckefelmondáson. Ha az előadás képes arra, hogy akár a korabeli világ megmutatásával, akár a színpadi törekvések gazdagításával — netán megújításával! — valami újdonságot, valami többletet is adjon. Mert annak bizony nincs különösebb jelentősége, ha a színpadi játék pusztán egy adott (mondjuk: zenés) műfaj meglevő, kipróbált kereteibe illeszti a drámát, hiszen akkor nem képes felkelteni az érdeklődésünket: s'ily módon a hatás is —• hasonlóképpen az előadáshoz — csupán jólnevelt lesz és illedelmes. Ez utóbbi esetben kel életre a színpadon meg a nézőtéren mindaz, ami az úgynevezett kikapcsolódáshoz elengedhetetlen. De ne vegye tőlem zokon senki, ha őszintén bevallom: a rengeteg kínnal és kompromisszummal összeügyeskedett, elcsépelt klisékre épülő „kikapcsolódás-normákért" nem tudok igazán lelkesedni. És gyanítom: szélesebb körben is csak azok óhajtanak minden áron eképpen kikapcsolódni, akik soha sehova be sem kapcsolódtak ... Remélhetőleg, a fentiekből kiviláglik, hogy nem a darabválasztással, nem is a műfajjal: a már-már operettel (esetünkben egy operettesített „zenés lírai vígjáték"-kai) van bajom, hanem csakis a színpadi megelevenités mikéntjével, a bakik, a falsok és egyéb zenés-táncos intelmek sokaságával (jó lenne a jövőben sem feledni: a Matesz továbbra is szigorúan prózai társulati); mindezzel összefüggésben pedig a színészi játék sablonjaival, a már korábban látott figurák vissza-visszalopkodásával, satöbbi. Tömören szólva: a három felvonásnyira nyújtott, tempótlan szabvány-igénytelenség az, ami irritál. Bánt, hogy papírra kell vetnem, de a Magyar Területi Színház komáromi együttesének Nagymama előadásán ennek lehetünk tanúi. Bánt, méghozzá több okból is. Egyebek között például azért fáj a félsiker, mert Csiky Gergelynek ez a kései darabja dramaturgiailag indokoltan, a hagyományőrzés szándékával került játékszínünk műsorrendjére. E színmű tényleg tisztán mutatja írójának arcát, érzéseit, eszméit. Csiky érzékeny egyensúlyra lelt benne a szenvedélyesség, az emberi szépség, az igazság, illetve a társadalmi vakság és a dölyf között. Mindez kétségtelenül amellett szól, hogy a Nagymamát a' huszadik század második felének nemzedéke is megismerje. Ám legalább olyan fontos, hogy e megismerés közben úgy érezze, köze van ahhoz, amit lát. És mert Csiky Gergely színműve ma már nem témájának időszerűségével vagy formai bátorságával ható dráma, eme ráhangolódásról csak akkor lehet szó, ha stílusában tiszta, kivitelében precíz és művészi-színpadi eszközeiben fölkavaró, jó tempójú előadást látunk. Az új közönség felnövekedésének ténye, a megelevenedő múlt, vagy a klasszikus hagyományok ébresztgetése ma már kevés ahhoz, hogy egy előadás ab ovo igazolja bemutatásának létjogosultságát. Bosszant a félsiker azért is, mert ez a produkció elsősorban jutalomjáték. Természetesen a címszerepben: a színpadtól hivatalosan búcsúzó Ferenczy Anna számára — aki a Magyar Területi Színház örökös tagjaként remélhetőleg még sokáig erőssége lesz játékszínünknek. Hogy nyugdíjas „vendégművészként" nemcsak a kritika, hanem a közönség is igényli további jelenlétét, azt a nagymama, azaz Szerémy grófné első „antréját" fogadó nyíltszíni tapsok is igazolják. Ennek tudatában duplán és készséggel érthető az a szimpatikus szándék, hogy a Magyar Területi Színház vezetősége alkalomhoz illő, minden ízében reprezentatív előadással kívánta jutalmazni pályafutásának hivatalos lezárásaképpen a csehszlovákiai magyar színjátszás egyik legjelesebb egyéniségét. Valami olyasfélével, ami eleve lehetőséget kínál arra, hogy a szóban forgó produkció örökre emlékezetes maradhasson. Ugyanakkor az sem titok, hogy pályafutásának ebben a pillanatában Ferenczy Anna is ezt a szerepet kérte magának. Nyilván, amikor minderről megszületett a jóindulatú egyezség, akkor még sem a művésznő, sem a színház nem gondolt arra, hogy a Matesz sorrendben 275. bemutatója mennyi megszívlelendő tapasztalatot is rejt majd magában. Végül — de nem utolsósorban — bánt a teljesnek aligha mondható siker azért is, mert éppen Horváth Lajos, ez a valóban tehetséges rendező vállalta a Nagymama szinrevitelét; és ragadt meg valahol félúton a kudarc és az igazi siker között. Szuggesztív erejével rávette ugyan a színház komáromi társulatának művészeit, hogy ki-ki tehetségének szintjén vegyen részt ebben az operettbe hajló játékban, sőt, karakterrajzot és hitelességet is sikerült kicsikarnia színészeiből, de az ének- és táncbetéteknél sorra lefékeződik a tempó, színész és néző újra meg újra kizökken a ritmusból, amit csak megtetéz a logikátlannak tűnő fényjáték. Mindent egybevetve tehát azt hiszem, ebben az előadásban egyszerűen arról van szó, hogy az alkotók tisztességes igyekezetével létrejött egy részleteiben gondos, ám a produkció egészét tekintve nem éppen lerendezésre késztető színházi est. Hogy a közönség ezért is hálás, és több Ízben is bele-beletapsol az előadásba? Az okokat itt most ne firtassuk; messzire vezetne. Ehelyett hadd körmöljek ide egy idézetet. Hevesi Sándor írta: a közönség „zsúfolásig tölti meg a színházat azokra a darabokra, amelyeket hírből, emlékezetből, mások beszédjéből ismer, tehát úgyszólván rálép a tradíciónak az útjára, amikor ezekre a darabokra tódúl". Igen ám, de a tradíció útjára rálépni kevés, mert ha az előadás a ma színpadán nem szól a ma színpadáról, a közönség nem sokáig vállalja a közös utat! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Varga Róbert 11
