A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 4. szám
A két farkas látványa hirtelen magasra szökő lázba hozta mindkét útitársamat. Most már nem voltak olyan lagymatagok, mint a vadjuh látványakor. Hiába, a vér nem válhat vízzé, meglátszott rajtuk, hogy mindketten pásztorok ivadékai. A nyáj ősi ellenségeinek látványa mélyen szunnyadó, de sosem felejtödő gyűlöletet ébresztett bennük. — Lődd le, lődd le mind a kettőt! Mogo hangja rekedt az izgalomtól, s noha magas rangú tiszt, hangja most nem vezényel, hanem kérlel. Szívesen teljesíteném a kérését, pedig jól tudom, hogy az teljesen lehetetlen. Elégedett leszek, ha legalább az egyik csikasz puskavégre kerül Nem került egyik sem, pedig a farkas Mongólia szerte szabadon, korlátozás nélkül vadászható. Az volt a baj. hogy túl rövid ideig bámészkodtak ránk a kíváncsi toportyánok. Arra még adtak időt, hogy lehúzzam az ablakot és kidugjam rajta az argalival való találkozás óta a térdeim közt szorongatott puskám csövét, sőt. még arra is. hogy egy nagyon röpke pillanatra meglássam a puskatávcsőben a nagyobbik ordast. Csak két-hórom másodpercet kellett volna még kitartania, és nem hiszem, hogy elhibáztam volna. De nem tartott ki. Nyilván már elég tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy megtanulja az álló autó korántsem olyan veszélytelen, mint a tovaszáguldó. Persze, mi sem hagytuk annyiban a dolgot és körülautóztuk a sziklás dombot, és amikor nem láttuk viszont a farkasokat, gyalog fel is hágtunk a tetejére. Eközben megriasztottunk egy sztyeppéi rókát, azaz korzakot. de a farkasok szőrén-szálán eltűntek. Hiába kerestük őket egyszerre három irányban is, többé nem kerültek a szeműnk elé. Nem csoda, hiszen a környéken annyi sok szikla és szurdok volt. Már alkonyodon, amikor átkeltünk a legmélyebb és legszélesebb folyón. A nevére már nem emlékszem — ott folyik Arvajhér közvetlen közelében — , csak arra, hogy háromszori próbálkozás után végre negyedszerre sikerült átgázolni rajta azon a helyen, ahol a medre két ágra szakad. A folyó mögött kéklő hegyek zárják le a láthatárt, az egyik tetején — ide látszik — vörösre és fehérre festett antennatorony szúrja az eget. A hegy lábánál pedig fekete füst gomolyog a levegőben. Ott valamilyen településnek kell lenni, a másodiknak Ulánbátor elhagyása óta. Egy duplafedeles repülőgép ereszkedik éppen le a közelben a földre. Ez is jelzi, hogy rangos helyhez közeledünk. Még egy félóra a köves fennsíkon és ismét repedezett aszfalton gördülnek az autó kerekei. Megérkeztünk Arvajhérbe, az azonos nevű ajmak székhelyére. Egy pillantás a műszerfalra: reggel óta 450 kilométert tettünk meg, keresztül az irdatlan köves pusztaságon, kietlen hegyeken át, embert alig látva, csak néhány jurtát érintve, de annál több gulyával, nyájjal találkozva. Már 18 óra van, erősen alkonyodik, mégis szívesen venném, ha folytatnánk utunkat, de aztán kénytelen vagyok belátni, hogy a higgadtabb Mogonak igaza van. A sofőr nagyon elfáradt, a kocsi falja a benzint, betöltöttük már a tartályba az utolsó húsz liter tartalékunkat is. olajunk is elfogyott már és vizet is kell szerezni. Nem volna kellemes dolog, ha éjszakának idején akadnánk el a pusztaságban. Ezek nyomós érvek, meg kell hajolnom előttük. A többit viszont, mármint hogy hideg lesz az éjszaka és a sátorban megfázhatunk, és hogy könnyen eltévedhetünk, már nem tudtam elfogadni. Tehát el;, döntöttük, hogy Arvajhérben megszállunk. Jurtanegyedek gyűrűjében terül el a város főtere. Nyugati végét a szálloda emeletes épülete zárja le, vele .szemben, a tér másik végén tornyosul a város számomra ismeretlen rendeltetésű legnagyobb épülete. Balkézt egy földszintes ház tetején vörös-kék nemzeti lobogót lenget a szél. Az lehet a tanácsháza; előtte éppen egy tehéncsordát hajtanak el. Néhány délbe öltözött fázósan összegörnyedő ember szapórázzá lépteit a tér hullámos betonján — ezek voltak első arvajhéri benyomásaim. Mogo kiszáll az autóból, leveri magáról az út porát és felteszi a fejére tányérsapkáját. Vendéglátóm az utazásra egyenruhát öltött, zubbonyán ott viseli valamennyi kitüntetésének szalagját, ha jól emlékszem legalább négy sorban. Hogy mire kellett neki á rendőrezredesi uniformis a pusztaságban? Elsősorban saját tekintélyének frtogtatására bújt úticélunk szempontjából maskarának tűnő öltözékébe ez a hiú ember. Meg aztán — ezt maga is hangoztatta — meglátogatandó rokonságának is meg akarta mutatni az általunk eddig még nem látott harmadik főtiszti csillagot. És, mi tagadás, az utamat keresztező akadályokat, a velünk szemben tornyosuló gátakat is könnyebben lehet elhárítani rendőrtiszti egyenruhában, mint teszem azt fekete delben és szürke micisapkában. A szállodában kaptunk szobát. Már hogyne kaptunk volna, amikor kongott az ürességtől. És hogy velünk se nagyon teljen meg. Mogoék magamra hagytak. Elmentek benzint és olajat keríteni. Sötét estig vissza sem jöttek, ám akkor vendéget is hoztak magukkal a szállodába, a rendőrség fiatal, szimpatikus megyei parancsnokát. Az őrnagy jól beszélt oroszul és nagyon kellemes asztaltársnak bizonyult. Együtt vacsoráztunk a szálodai szobába felhozatott ételekből. Beszélgetés közben az őrnagy megerősítette, hogy azon a vidéken, ahol mi is láttuk, gyakran szoktak találkozni argalival. Nagyon sajnálta, hogy nem az ö megyéjükben szereztem meg ezt a ritka zsákmányt. Aztán a darhani emlékek kerültek sorra, ahol Mogo volt a megye rendőrparancsnoka és az őrnagy négy évig beosztottja volt. Már csak egymásnak beszéltek. rólam megfeledkezve mongolra váltva át a szót. Csak akkor kaptak észbe, amikor tüntetőén könyvem után nyúltam. Udvariasan elnézést kértek tőlem, és rövidesen elbúcsúztak, hogy a parancsnok lakásán még tovább folytassák az immár csak őket érdeklő-érintő diskurzust. — Azt őrnagynál fogok aludni — mondja Mogo búcsúzóul. — Jól csukd magadra az ajtót, és ne engedj be senkit sem a szobába — szólal meg belőle az óvatos rendőr. Hadd menjenek. Megleszek én a szerény igényeimet kielégítő szállodai szobában egyedül is. Csak a meleg víz hiányzik, de mosakodáshoz megteszi a hideg víz is. Aztán ágyba bújom. Elatvás előtt vastag szarvú argalik rohangálnak kialvóban lévő tudatom egyre szűkülő mezején. Ajtózörgetésre ébredek. Mogot remélem az álmos szemmel kitárt ajtó mögött, de helyette egy rendőrszázados mosolyog rám. Megvárja, amíg felöltözöm, aztán lekisér az étterembe. Itt sem tudnak juhhúson és tejes teán kívül reggelire mást felszolgálni, eltekintve a vastagon cukrozott tejfölből, amelyből szintén nem kérek. Vigyázok ugyanis a vonalaimra... Az étteremből a parancsnok lakására megyünk. Kétszobás, szerényen berendezett az otthona, amelyen nagyon meglátszott, hogy a háziasszony már több napja nem tartózkodik otthon. A két gyerek még csak most ébredezik, a két felnőtt pedig még le sem feküdt, annyi sok volt a mondanivalójuk. Beszélgetés közben nyilván szaporán és kitartóan poharazgattak is, mert különösen Mogoból dől a szesz szaga. A parancsnok most is kedves és figyelmes hozzám, szobája egyetlen fotelében kínál hellyel, majd egy tálkában kumiszt tesz elém. Tavaly tavasszal még a csikók ellése előtt jártam itt. amikor még nem volt kumisz, így érthető, hogy kellő kíváncsisággal vettem át a két kézzel felém nyújtott kumisszal telt fületten csészét. Igazán nem volt rossz ez az erjesztett kancatejből készült ital és mindjárt előre nagyon megízlett nekem. Az elkövetkező napokban aztán elég sokat ittam belőle. De mi mást is ihattam volna, amikor víz nem volt, kumisz azonban mindig akadt. Mert ettől a naptól kezdve egészen hazatérésünkig a kumisz málhánk állandó, olykor egészen tekintélyes részét képezte. Volt úgy, hogy húsz liter lötyögött belőle az autóban. Mindennapi italunkat eleinte útunkba eső pásztorok jurtáiban vásároltuk, később Mogo népes rokonsága látott el vele. Igaz, eleinte kellő óvatossággal, de akkor sem fanyalogva kóstolgattam, s amikor megállapítottam, hogy nem úgy hat rám, amint ahogyan otthon mondogatták, egyre bátrabban és egyre többet ittam belőle. Az igazsághoz tartozik, hogy azért némi korgástmorgást okozott a hasamban ez a savanykásan pezsgő ital de ez sosem fokozódott futásra kényszerítő bélmozgásig. Azt is meg kell jegyeznem, hogy születésüktől kumiszivó útitársaim sem voltak mentesek a leírt tünetegyüttestől. Az viszont már egyáltalán nem szolgált örömömre, hogy míg én visszaszorítottam, ők teljesen fesztelenül szabad utat engedtek a beleiket feszitő gázoknak. Néha csak „szagosakat" szeltentettek. gyakrabban azonban olyanokat reccsentettek, mint a szakadt ló. Az autónkban útközben mindig gomolygó por mellett ez volt az. ami a gépkocsi szűk utasterében a hosszú utazás alatt a legjobban megkínzott. Arvajhérből nem lehetett úgy elmenni, hogy tiszteletünket ne tettük volna a város fölötti hegyre épített hősi emlékműnél. Ez a rendörparancsnok kifejezett óhaja volt. s nem volt okunk eleget nem tenni kérésének. Annál is inkább, mert a parancsnok egész ott-tartózkodásunk alatt végig kitüntetett minket figyelmességével és benzin mellett még olajat is szerzett nekünk a tűzoltóság készletéből. Az emlékműtől nézve tenyerünkön volt a város. A jurták szabályos, nyílegyenes utcasorokba rendeződtek és valamennyi el volt kerítve deszkapalánkkal. S valamennyibe be volt vezetve a villany; éppen a villanytelep kéménye eregette azt a fekete füstöt, ami tegnap figyelmeztetett a város közelségére. A főtér állandó jellegű épületeivel a várostól egy kicsit excentrikusán feküdt és helyzete nyilván megszabja a város további fejlődésének az irányát is. Arvajhér tehát város. Ugyan kissé más, mint a mi megszokott városaink, de kétségtelen, hogy ha majd megépül a fővárossal összekötő aszfaltút és nem úttalan utakon kell majd minden egyes téglát ideszállítani, a fejlődése sokkal dinamikusabb lesz. Egy-két csoportkép a hegytetőn, egy másik a város határában, ahova elkísért minket a három tagú rendőrtiszti különítmény, és folytathattuk tegnap megszakított utunkat. A tervezett hajnali hat óra helyett délelőtt tízkor. Arvajhérben mér tegnap sem havazott, biztosan ma sem fog, mert ragyogóan tiszta az ég, de ennek ellenére hűvös van és a szél is minduntalan összeborzolja a frizurámat. Amerre most járunk, ott nem havazott és eső sem verte el a port. Repül is a kerék alól, száll, gomolyog, mindent: ruhát, málhát belep, tüdőnkbe is jut belőle jócskán. De leginkább Mogo porosodik, az ő kékesszürke egyenruhája egyenesen vonzza a port. Utunk végefelé már beállhatott volna akár a molnárok ezredesének is; mór csak szürkére porosodott vátl-lapjainak csillagai villogtak változatlan fénnyel. Utunk egyébként nyugodtan tett. Végig kísért rajta a napsütés akár a füves sztyeppen robogtunk át, akár sziklák között kanyarogtunk, akár tengelytörést kísértve döcögtünk a kátyúkban. Vadat keveset láttunk, mindössze egy sebesen iszkoló korzak rókát meg egymástól száz kilométerre eső két mormotát. Lyukja szájánál posztolt mind a kettő, és mire rájuk fogtam a puskámat, elnyelte őket a föld. — Sebaj, majd Bajanhongorban sikerülni fog a mormota lövése — vigasztal Mogo. Már lassan én is kezdem hinni és hitem után vallani, hogy ez a Bajanhongor egy csodálatos hely. Ott terem a megváltás, ott zöldell a fű, minden sziklán meglövésre kínálkozó vadkecske áll, mögöttük argalik legelésznek és szanaszét mormoták futkároznak. amelyek nem iszkolnak be azonnal földalatti otthonukba, ha megáll közelükben egy autó. Bajanhongorban kumisz folyik a patakokban, minden jurtában segítőkész rokonok laknak, szóval ott van a vadászok Kánaánja. Ide, ebbe a friss legendákkal övezett városba gördült be este hatkor az agyonkinzott autónk. Persze, hamarabb is megérkezhettünk volna, de annyira megkísértett egy fekete sas, hogy meg is lőttem. Ez ugyan nem tartott sokáig, de a tegnapi és a mai zsákmány megnyúzása már annál inkább. A második madár nyúzásánál már Mogo is segédkezett, miközben Zsargal megfőzte az ebédet és friss teát is forrázott. (Folytatjuk) 14 Dzsingisz kán földién GYIMESI GYÖRGY
