A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 4. szám
Mezőgazdasági Főiskola Kertészeti Karán. Százdon pezsgő kulturális élet van. A Nemzeti Front keretében nyilvántartott, s a községben tevékenykedő 7 társadalmi szervezet közül a Csemadok alapszervezete a legaktívabb s e téren meghatározó szerepe van. Az 1949. április 4-én megalakult szervezetben kezdettől fogva a művészeti tevékenység dominál ugyan, de évente 2—3 művelődési rendezvényt is megvalósít. A művészeti munkaszakasz területén bár a hagyományokra épülő színjátszásé a vezető szerep (1988 tavaszán Jókai Mór: Mire megvénülünk című művét mutatta be a lelkes színjátszó csoport), 1972 óta működő férfi éneklőcsoportja és citeraegyüttese a Tavaszi szél vizet áraszt országos döntőin is sikeresen szerepelt. (A legutóbbi országos vetélkedőn rajtuk kívül Borka László szólóciterás is aranykoszorús minősítést kapott.) A jelenleg 130 tagot számláló alapszervezet fokozott figyelmet fordít a hagyományápolásra is. A hajdani szüreti népszokásokat felelevenítő összeállításunk mellett feldolgozták és színre vitték a százdi lakodalmast s összegyűjtötték a régi használati tárgyakat (ruhát s egyéb eszközöket). Ezek rendezése és méltó elhelyezése az elkövetkező évek feladata lesz. Százd a környező falvakhoz viszonyítva politikai téren és közigazgatásilag is sajátos helyzetben van: — Nincs községi pártalapszervezete (funkcióját az állami birtok üzemrészlegén tevékenykedő alapszervezet látja el) s 1980 óta a hnb élén sem áll függetlenített elnök (tisztségét munkája mellett tölti be). Ennek ellenére a lehetőségekhez mérten mégis sikeresen fejlődik. Az elmúlt választási időszakban (1981—1986) a nemzeti bizottságok versenyében a kisközségek kategóriájában járási viszonylatban háromszor, közrendvédelmi bizottsága egyszer végzett az első helyen. A jelenlegi választási időszak legfőbb feladatai az egy beruházási akció mellett (helyi útépítés) a temető és sportpálya körülkerítése, a ravatalozó szükséges tatarozása és a művelődési házhoz tartozó gazdasági és szociális létesítmények átfogó javítása. Az elkövetkező időszak tervei között az első helyen szerepel a községi vízvezeték-hálózat kiépítése. Bár Százd a Lévai járás kis települései közé tartozik, járási viszonylatban tekintélye és rangja van — amit polgárainak odaadó községfejlesztö munkája tovább emel és erősít. Dr. BUDAI ERNŐ A parádés szüreti felvonulás egyik jelenete. Az utánfutón az aranyminősítést nyert citeraegyüttes néhány tagja. Balról a második Borka László Sztako József felvételei 1. VAK SORS Ülök a filmkölcsönző vállalat szervezte sajtóvetítésen, és a Szemünk fénye cimü olasz film kockái peregnek előttem a mindmáig csodaszép Sophia Lorennel a női főszerepben. Ez utóbbit azért jó hangsúlyozni, mert Maurizio Ponzi napjainkban játszódó filmjének igazi főhőse mégis egy gyermek. Egy kisfiú, aki az anyjával él együtt, az apját pedig nem ismeri, soha nem is látta. Nem is láthatta, hiszen kicsi kora óta vak. A kellemes humorral átszőtt sztori lényege, hogy a taxisofőrként dolgozó anya sorra járja az apasággal gyanúsítható hajdani partnereit, hogy előteremtse fia szemmütétének költségeit. És mert minden jó, ha a vége jó: a műtét sikerül, az anya társra, a fiúcska apára talál. Persze, az életben távolról sem ennyire idillikus minden. Például egy hetilapban olvastam a minap: nemrég sokan fölhördültek azon, hogy a posta olyan helyen telepített a fal mellé egy új telefonfülkét, amerre köztudottan a vakok intézetének lakói járnak napi sétájukra. Napokkal később odébb tették a fülkét, s így megszűnt a balesetveszély. Kérdem én: miért kellett egyáltalában megteremteni ezt a balesetveszélyt, elvégre egy kis előrelátó jóakarattal eleve mostani helyére kerülhetett volna az ominózus telefonbódé ... Más forrásból nevezetesen a rokkantak szövetsége egyik tisztségviselőjének szájából arra vonatkozóan hallottam sok panaszt, hogy mekkora kálváriával jár. ha valaki vakvezető kutyát akar használni sorsának megkönnyítésére. Mert ugyebár kutyával tilos helyközi buszjáratra szállni, vendéglátóipari egységbe, szállodába, üdülőbe, sőt — hivatali helyiségbe is lépni. Még oda is, ahol hatóságilag épp a vakvezető kutyákkal kapcsolatos ügyeket intézik. Mindez azt jelzi: a hivatalok számtalan pecséttel és ilyen-olyan okmánnyal igazolják ugyan, hogy megértik, a vakvezető kutya szinte létfontosságú segítője a rászoruló embernek; és amit papírral meg lehet tenni az érdekükben, azt meg is teszik. Ámde a gyakorlat, sajnos, egészen másként fest. Mindehhez, nem csupán adalékként, hadd fűzzek hozzá annyit: hazánkban több mint félszázezer vak és látássérült él. Ennyien igénylik a társadalom, illetve a szűkebb lakó- és munkahelyi közösségek segítségét. Nem külön világ az övék, mert még ha másként is, de közöttünk, velünk élnek. Igényük és szükségük van a megértésre, a rendszeres támogatásra, hogy értelme legyen az életüknek; hogy önmaguk és környezetük számára hasznos munkát végezhessenek. Elvégre közülük is azok élnek teljes életet, akik megtalálják a munka örömét, akiknek ily módon sikerül elkerülni a kiszolgáltatottságot. Természetesen, a képességeik és lehetőségeik eltérőek. Vannak, akik a vakok körében hagyományosnak számító szakmákban dolgoznak, de képmutatás lenne elhallgatni, hogy ők is mind nehezebben tudnak elhelyezkedni. Egyre tapasztalhatóbban erősödik a tőlük való elzárkózás, s ezzel egyenes arányban keskenyednek az elhelyezkedési lehetőségeik. Úgy tapasztalom: elvileg és hivatalosan mindenki tele van jóakarattal, segítökészséggel — ha általánosságokról van szó. A hétköznapok kisebb-nagyobb dolgainál viszont már könnyen elillan a figyelem és a megértés. Pedig jó lenne, ha a vak sorsot nem a vakszerencse irányítaná! 2. EGYEDÜLVALÓSÁG Gyakran halljuk az újabban divatossá vált kifejezést: a társkeresést. Társtalálókról viszont már lényegesen ritkábban hallunk. mégha vannak is ilyenek. Például a nyugdíjasok klubjaiban, vagy a szakszervezeti üdülőkben, ahol nemcsak az ott tartózkodás eseményei jelentenek kellemes élményt, hanem aki magányos, az olyan partnereket is találhat, akivel — vagy akikkel — közös a gondolkodása. így akár az éjfélig tartó beszélgetések is perceknek tűnhetnek. Más kérdés, hogy amíg a magány és a társkeresés tényét sűrűn emlegetjük, addig a megtalált társ vagy társaság örömét sokszor valami furcsa szemérmességgel elhallgatjuk. Pedig a társtalálás egyúttal más, az eddigiektől eltérő, főként változatosabb életformát kínál. Félreértés ne essék: én most sem az apróhirdetéseknek, a feltétlen társkeresésnek, netán a magányüző kicsapongásoknak akarok reklámot csinálni. Pusztán arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a magány — gyermek- és felnőtt korban egyaránt — elszomorítóan keserű dolog. Gondolom, az sem titok, hogy többnyire személyes fájdalmak, társadalmi feszültségek, olykor egyéni tragédiák is vannak mögötte. Példaként a kisebb falvak elöregedését hóznám föl. Szinte számtalan olyan világvéginek mondott település van az országban, ahol egyre kevesebb a fiatal, ahol az ifjabb népesség helyett inkább már csak az öregek maradnak. Rengeteg az olyan település, ahol hétfőtől péntekig, de előfordul, hogy akár heteken keresztül sincs, aki a tűzhely mellé aprófát vágjon, nincs aki megkérdezze a kispadon ülő öregeket, vajon hogy érzik magukat?! Ugyancsak meggyőződésem, hogy nemcsak én, hanem mindannyian tudunk az olyan esetekről, ahol betegen fekszik egy-egy idős asszony, és hiába van szép számú családja, most még sincs senki, aki reggelit vagy ebédet adna neki. Pedig leélt hetvenvalahány évet jóformán pihenés nélkül; és most — magányában — csak egyetlen kérdést forgat a fejében: miért?... Tudom, a nemzeti bizottságok igyekszenek csökkenteni a rászorulók magányát. Az idősek klubjaiban rendszeresen folyik a társasélet, a betegebbek állandó segélyt kapnak, és ahol arra mód van, ott házigondozót is biztosítanak. De ebben a tekintetben is fölmerül a kérdés: vajon elegendő-e a magány eloszlatásához, hogy naponta megérkezzen az ebéd, hogy egy sietős kéz megigazítsa az ágyneműt és kieressze az áporodott levegőt? Hogy nem kell-e, pontosabban nem kellene-e több, hiszen az ember társas lény, s az ember nemcsak húszévesen igényli a társkeresést, hanem a ki tudja hányadik ikszen túl is szívesen kerüli az egyedüllétet. Ebben a tekintetben szándékosan említem a családokat, amelyek — minden mentségük ellenére — elsősorban felelősek az elárvult öregekért és a família többi magányos tagjáért. Mielőtt azonban óhatatlanul általánosítanék, azt is el kell mondanom, hogy azért ma is vannak családok, ahol az ünnepi összejöveteleken még mindig a legidősebb tag, vagy a családfő szegi meg a kenyeret és tesz egy-egy karéjt a többi tányér mellé. Ahol az öregek szerény nyugdíja a fizetés előtti napok aranytartaléka, ahol a legfiatalabbak és a legöregebbek között meghitten összekacsint az idő, mert a remény és az idős kor bölcsessége megejtően összerimel... Talán ehhez kellene tartanunk magunkat társadalmi mértékben is. Akkor biztosan kevesebb lenne az elhagyott, szinte vadóckérrt fölcseperedő gyerek és a magányos öreg. 3. ETIKETT Színházban voltam a minap. Az előadás tűrhető volt, az élvezet mégsem vplt teljes, mert bosszankodnom kellett. A nézőteret ugyanis lármás középiskolások foglalták el. Például egy ifjú, csizmaszárba tűrt nadrágban ülő hölgyike, az első sorban feszítve, egész előadás alatt almát rágott. Néha-néha felkacagott.. . Nos, aligha kell bővebben magyaráznom, hogy a színházi előadásnak hangulata van. Olyasmi, ami ünnepivé tudja avatni a hétköznapot. Lényegében egy nagy varázslat, egy szép ajándék. Feltéve, ha nem zavarják a fentiekhez hasonló közjátékok. Az almarágcsálás elűzte a varázslatot. És hogy még joggal bosszankodhassam is, észrevettem, hogy a harmadik sorban ott ül a lány tanárnője. Ott ül, ö is nevet, időnként tapsol, de elfelejti figyelmeztetni a tanítványát. Ebből is kitűnik: mind az illemtudással, mind a neveléssel bajok vannak. Bajok, mert mint az iménti példa is mutatja, nemcsak a fiatalok állnak hadilábon a jólneveltség fogalmával, hanem sok esetben a felnőttekből is kiveszett a fogékonyság az udvariasság, az emberséges viselkedés, az előzékeny magatartás iránt. Joggal adódik a kérdés: ennyire eldurvultunk volna? Honnan ered ez az ízlésficam? Sajnos, mindmáig (avagy újra?) van olyan rétege a társadalomnak, amelyik nem sokattörödik az öltözködéssel. Sőt! Kirívóan, csak azért is gyűrött flanellingben, kopott farmerben megy el akár a díszelőadásra, hogy lássák: őt ez nem zavarja. Elárulhatom: a színre lépő művészeket viszont igen. Mert az ilyen öltözködés, az almarágcsálás azt bizonyítja, hogy az illető nem értékeli az előadást, nem akar a hangulat varázsa alá kerülni, valamiféle kegyből legföljebb kívülálló szemlélő marad. Hasonlóképpen negatív példának talán jó az almarágcsáló lány mögött ülő pedagógus nemtörődöm viselkedése is. De ha példára van szükség, bőven akad az utcán, az autóbuszon, a társaságban. És folytathatnám a jólneveltség hiányát azzal, ami a parkokban, a közterületeken zajlik nap mint nap. Az összetört lámpákkal, a megrongált padokkal, telefonfülkékkel; bár azt hiszem: ez már túlnövi a jólneveltség hiányának határát. Ez már huliganizmus, pontosabban vandalizmus, aminek gyökerei viszont éppen a jólneveltség, a családi körben vagy az iskolában elsajátított etikett hiányából táplálkoznak. Gondolom, ezek a példák is bizonyítják, hogy a viselkedési normákat igenis, szükséges oktatni. Sajnos ha erről esik szó, gyakran kezdődik az egymásra mutogatás, hogy ki vállalja, kinek a feladata? A szülők szerint ez az iskola dolga lenne, az iskola szerint a szülőké. Ami ennél is szomorúbb: közben a sok bába között elvész a gyermek, és a jólneveltség hiánya egyszerűen ridegebbé teszi az életet; esetleg feszültségeket okoz az egymás közötti érintkezésben. Holott jólneveltnek lenni nem kerül pénzbe, csak egy kis igyekezetbe. A tiszteletadás a legszebb emberi erények egyike. Igaz, ez valóban nem tantárgy az iskolában. De legyen beszéd tárgya otthon, a családban. Jóllehet, pecsétes bizonyítványt erről nem kap senki, ám az illemtudásnál, a jómodornál jobb útipoggyászunk aligha lehet az életben. MIKLÓSI PÉTER 13
