A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 24. szám
Azt hiszem, kevés olyan meghatározó értékű fogalmunk van, mint az otthon. Az az otthon, amely nem választható, az az otthon, amely egyszeri és megismételhetetlen. Az, amely jelenti a szülőházat a felnevelő közösséget, s ugyanakkor egy tágabb tájat is, népével, történelmével, kultúrájával egyetemben. A költő — és a költészet — számára ez az otthon a mindenkori visszatérés lehetőségét és biztonságát jelenti. Olyan erőforrást, amely kiapadhatatlannak tűnik. De így van-e ez valójában? A szülői táj, az elindító közösség ereje valóban olyan mértékű lehet, hogy a költészetre — s az egyes költőkre — egy életen át képes megújító erővel hatni ?! Gyanítom, hogy így van! Még ma is, még most is, amikor az ezredvég különböző társadalmi rendszerei a irodalmat(-kat) szinte már a perifériára szorították. Most, amikor a tömegtermelés, a „tömegkultúra", azaz a szórakoztatóipar förgetege már-már elsodorta azokat a hagyományos értékeket, amelyek a korábbi évszázadokban az egyes ember és rajta keresztül egy-egy tágabb közösségnek az erkölcsi értékrendjét kialakították. A „tömegkultúra", a szórakoztatóipar az egyént megfosztja — vagy már meg is fosztotta — a gondolkodás szépségétől és ezzel együtt az egyéni döntések lehetőségétől is. Megteremtett, létrehozott valamiféle szürke átlagot, amelynek nincs sajátsága, sem emberi súlya, sem méltósága, sem mértéke. Lényegében egyetlen dolgot képes még úgy-ahogy becsülni: az anyagi jólét tartozékait. Azokat az egykori fontos és meghatározó értékeket, amelyek az emberiség száméra alapvetőeknek számítottak, felesleges kacattá változtatta. így az irodalmat is. Valamiféle „nyersanyagnak" tekinti a szórakoztatóipar napi szükségleteinek kielégítésére. Még a legnagyobb klasszikus alkotásokat is képes pár órás szórakoztatói „müvekké" degradálni. A nagy prózai alkotásokból csupán a mesét használja fel; a fabula a fontos, a sztori, amelyet a tömeg elfogyaszt. Mondjuk egyszeri étkezésre — előétellel, vagy anélkül. Ha mindezt tudjuk és ismerjük, akkor mindezen belül hová jutott, milyen helyzetbe került — és milyen helyre — az emberi nyelv mindenkori ünnepe: a költészet?! A kérdést ma már úgy is feltehetnénk, hogy a közelgő ezredvég emberének kell-e még a vers, a költészet? Legegyszerűbb volna leírni, hogy nem kell, hogy nincs rá szüksége. De akkor mit kezdjünk azzal a versáradattal, amely éppen az ezredvégre jellemző? Hogy minden politikai, társadalmi, gazdasági leépülés és elembertelenedés közepette százával jelennek meg hetente a lapokban és folyóiratokban a versek, hogy évente — még nálunk is! — több fiatal költő jut kötethez, s hogy a középnemzedék — legalábbis itt Közép-Kelet-Európában — többezer soros versfolyamokból készít összegzéseket, s végül, hogy ezek az ezredvégi társadalmakban élő költő-emberek hisznek abban, hogy a vers, a költészet az egy-ember számára még ilyen-olyan rangot is biztosít ?! Ebben a nagy egészben a töredéknépek irodalma — mint amilyen a miénk is — milyen helyet foglalhat el? Szűkítve a kört: hol látható a mi, hazai, csehszlovákiai magyar költészetünk? Továbbá: mi az, ami belőle megmutatható, mi az, ami egyéni, ami csak ennek a néptöredéknek a sajátja, ami csakis és kizárólag ebből a közösségből és ez által fogalmazódott, fogalmazódhatott olyan költészetté, amilyen a miénk? Közismert, irodalomtörténeti tény, hogy Fábry Zoltán mily sokszor sürgette a szlovákiai magyar regény megszületését írásban és szóban egyaránt. „A szlovákiai magyarság" — irja a Kevesebb verset — több költészetet című tanulmány bevezetőjében — „amely 1918 után került új helyzet elé, ez élménnyel véglegesen — regény formájában — máig sem készült el..De érdekes módon a szlovákiai magyar valóság jelenlétét, költészetünk otthontudatát alig kereste. „A költészet — írja 1958-ban — összegzés. Amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiált: az az ember. A költészet a mindenki által érthető beszéd: az emberiség anyanyelve." S ugyanebben az írásban — Rés poetica — állapítja meg azt is, hogy: „A költő realitás. Realitás, mert adottság. A költő adottsága levethetetlen, letagadhatatlan. Csak ezzel az adottsággal és tudattal vándorolhat világgá, csak ezzel a hűséggel térhet vissza kiindulóhelyére, anteusi ugróföldjére." Fábry számára — ahogy több helyen különböző változatokban meg is fogalmazza — „az adottság és világelkötelezettség" közötti „eltalált arány" a legfontosabb. Ezen belül persze többször hangsúlyozza, hogy a legszűkebb otthon is — pl. Bartalis János költészetében, vagy akár Ovidiusnál — lehet „világelkötelezettség". Ugyanakkor a Rés poeticában fogalmazta meg, hogy: „Ha nincs költészet : nincs magyarság." Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy ha nincs csehszlovákiai magyar költészet, nincs csehszlovákiai magyarság sem. Mert — s ez nyilvánvaló —, ahol a költészet meghal, ott az emberiség nyelve hal meg. S mégis, ennek ellenére, Fábry konkrétan — ahogy a regény esetében megtette —, az otthontudat valós, tartalmi és érzelmi jelenlétét nem kérte számon a szlovákiai magyar költészettől. És a költőktől sem. Nyilván a fenti idézetekből kitetsző mérték okán. Számára a költészet a világrögzítés emberségméretű megnyilvánulása lehetett csak. s az is volt. Olybá tűnhet, hogy hosszan időztem Fábry Zoltán költészetünkkel foglalkozó gondolatai között, s úgy tűnhet fel, mintha vitám lenne e tekintetben Fábryval. Erről szó sincs. Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy költészetünk valóságelemeiben az otthontudat, a valahová tartozás Fábry számára egyértelműen volt adott, amivel foglalkoznia nem kell, hiszen enélkül költészet nem is létezhet. Vagyis amit természetes jelenlétként hitt, azzal nem foglalkozott. De valóban ilyen természetes, magátólértetődő, hogy a költészetben, s egy-egy költő munkásságában ez minden vitát kizáróan jelenlévő?! Mondjuk nálunk a hatvanas évek közepéig-végéig ez még úgy-ahogy bizonyítható, ám az azt követő években hozzánk is betört különböző irányzatok mintha éppen ennek a szétrombolását tűzték volna maguk elé célul. A különböző poszt- és neoavantgarde kísérletek zömében valamiféle sterilitás jelenik meg. „radikális gyökértelenség", ahogy P. Rühmkorf írja. amely „az üres papírlap felé tart..Persze, gondolom én, ez is egyféle szélsőséget jelöl, hiszen az újító szándék és törekvés még nem biztos, hogy csupa kudarcot eredményez, sőt, lehet, hogy nagyon is fontos megújító energiákat szabadít fel. E kérdésben, ha már szóba hoztam, én S. T. Eliot-val tartok, aki azt írja, hogy „még a romlást is el kell fogadnia és ki kell aknáznia a költőnek." Azonban — visszatérve mondandóm lényegére — engem alapvetően az érdekel, hogy költészetünkben — a harmadvirágzás költészetében — miként ágyazódott bele az otthon valósága, „létezésünk környezete", a szülői „táj legendája" általában, s kiüön-külön néhány költőnk immár lezárt, vagy még nyitott életművében. Tehát számomra költészetünk eddigi útja. az egyes alkotók pályaívének az alakulása a végiggondolandó feladat. Olyan szempontból, hogy az indulás pillanatától, a „fogantatás percétől" miként van benne jelen az otthon, a szülőföld, ami Fábry Zoltán megfogalmazásában „Az otthoniaknak: világtudat; a világnak: alaphűség." GÁL SÁNDOR nékem nagyon fáj hogy haza nem mehetek. Kedves jó apám aki nékünk ételt italt kereset mireánk hogy minket föl nevelhetet a jó anyánk most pedig nékem háborúba kellett mennem az ellenség golyója már eltalált Drozdo kösségnél amelyet tisztára etis égettünk így pedig romba dűlt Drozdo kössége (Oroszország). Drága jó édes anyám aki anyi setét éjszakát virrasztót fölöttem míg én a bölcső fenekén feküdtem most is légy segedelmemre, hogy megsebesült fijad ölelhezsd kebledre. Öregszülém aki élete kora mellett már legyengül aki én mellettem sok jó munkát véghez vitt kívánom hogy ezen beszédbe részt vegyen, hogy szerető onokája hamaráb haza mehesen. Ti is kedves testvérek János Jónás és hozzá tartozó családjai jöjetek az én lakó házamba szóval ami édesen felnevelt házunkba beszélgesetek együtt hogy szerető testvéretek haza mehesen hogy vétetek egypár szót elbeszélhesen. mert nagy dologba vagyok hogy a magyar haza fen álhason Kedves feleségem ezel zárom soraim, maradok szerető férjed a sírig. Gál József" A levél után majd egyéves szünet, repedés az idő szövetén. Alig észrevehető sziget az időfolyamban, újabb tábori lapok következnek, átsiklik felette a felületes érdeklődés. De Gál éberen figyel a dátumokra, a fenyődoboz iratain az évszámok régi élményét jelentik, piros ceruzával átírta őket hogy világítsanak. Évekre, hónapokra és napokra figyel, a következő Feldpostkorrespondenzkarte Nyitrán kelt 1915. december 6-án a „Katonai Kórházban". (III. Lábadozó osztály. Zsidó iskola.) Egy év telt el, míg Gál József vágya teljesült (súlyos sebesülésével merre járt ezalatt?), és a felesége közelébe került, bár nem annyira közel, mint szerette volna. A faluból Nyitrára gyalogosan egynapi az út, tábori lapok bizonyítják, hogy nagymama gyakran megtette ezt az utat. Nehéz szívvel indult útnak, és még nehezebbel tért haza. Ftossz helyen állt meg az a golyó, Gál József gerince közelében, az orvosok haboztak megoperálni, kockázatos, a sebesült megbénulhat. A saját felelősségére azoriban megoperálták volna, ha írásos nyilatkozatot ad. akkor kiszedik a testéből a rosszindulatú fémet, s ha sikerül az operáció, a beavatkozásnak nem lesz következménye. Nehéz volt dönteni, a rokkantság, sőt a bénulás lehetősége félelmetes sasként körözött nagyapa és nagymama feje felett, komorrá tette gondolataikat. A muszka golyót pedig már körülvették és benőtték a kiszámíthatatlan rendeltetésű, mohó sejtek, szövetek burkolták be. tokot alkottak köré, mint a zsebóra tokja, de ez a tok a nagyapa élő húsában, a testében volt. kinyitni még sebészkéssel sem lehetett. A gerince közelében volt a tok, s benne a hitvány ólom, talán deformálódott is, alaktalan, közönyös anyag, ideggócok és ínszalagok szövevényében, elektromos mezők és fájdalmat szikrázó véredények erőterében. Nem operáltatta ki, állandóan érezte, és tűrte a testében s a lelkében is. A szűnni nem akaró fájás Drozdo községre emlékeztette és még valamire, egy eseményre, tettre, mozzanatra, látványra, indulatra vagy kétségbeesésre, amiről soha senkinek nem beszélt (talán egyszer Borbás tisztelendő úrnak). Arról azonban soha nem mondott le. hogy a fájdalmas és sokszor kínzó — a betokosodott golyó bicegésre késztette nagyapát, és rettenetesen érzékeny volt az időjárás változásaira —, az állandóan jelen lévő rossz érzést — emléket ? — meggyógyíttatja. megszünteti, hatálytalanítja. Már nyitrai lábadozása idején felmerült benne a pőstyéni gyógyfürdő, mint gyógyulási lehetőség. Hallott az erőt adó vízről és csodatevő iszapról, vakon hitt a legendás fürdő varázsos erejében. Felkereste a hadnagyát megbeszélni vele a lehetőségeket. Egyenesen gondolkodott — a Gálokra jellemzően —, de a beszélgetés megalázta. Levélben irta meg a történteket. „... nem szépen beszét velem az hadnagy úr, ászt monta Pőstyéni fürdőzés nagy uraknak való, hercegeknek, grófi asszonyoknak, uralkodó méltóságoknak ... nem ily parasztnak mint én ... nagyon nem szépen beszét velem az hadnagy úr. De én nem feledém ... róla le nem mondok, egyszer még én oda elmegyek..." (Folytatjuk) 15
