A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
Zs. NAGY LAJOS Mennyei hangok Még mindig előfordul, hogy jókedvűen indulok munkába, mert miért ne legyen jókedvű az ember, ha süt a nap, ha az arcunkat langyos szellő birizgálja, ha a buszmegállón kevés az utas és közülük senki sem ideges, a férfiak udvariasak, előzékenyek, a nők szépek, virulok, mosolygósak, az autóbusz tiszta, a sofőr barátságos, a körülmények civilizáltak, a lelkivilágunk veröfényes, problémáink nincsenek, vagy ha vannak is, teljesen jelentéktelenek. Hajnalban egy csodálatos hangú madár szólt az ablakomban, egyenesen nekem énekelt, én nem láttam őt, mert kint még sötét volt, ő azonban nyilván látott engem, mivel gyönyörű trillákkal kéredzkedett a szobámba, de elrepült, amikor kinyitottam az ablakot, ez engem is játékos kedvre derített. Szépen, nyugodtan, mosolyogva kanyargunk a belváros felé, az úttest sima, az autóbuszunk nem zötyög, olyan ez az egész, mintha repülőgépen szállnánk valamilyen szép jövő felé. S hogy mindez még szebb legyen, a buszmegállókon megszólal egy hang a magasból és bejelenti, hogy éppen melyik megállóra érkeztünk, az ember azt hihetné, hogy az Úr hangja szól, ha nem női hang volna, kellemes mezzoszoprán hangzik a magasságból s ezt mondja: „A Kossuth utca következik. Kérjük fi(JbO f& atal utasainkat, adják át helyüket idős és fáradt útitársaiknak!" Jókedvű vagyok és fiatalnak érzem magam, körülnézek kinek adhatnám át a helyem, de, mint mondottam volt, ez egy olyan reggel, amikor kevés az utas, mindenki ül, mert mindenkinek jutott hely, a mennyei szózat így teljesen kárba vész, ülünk, csak ülünk mosolyogva, arcunkat kipirosítja a tavaszi napsugár. Szeretnék gyerek lenni, kisiskolás, piros hátitáskával, hogy a következő megállón az első fölszálló utasnak átadhatnám a helyem, s örülnék, ha az illető megköszönné, ha jólneveltnek nézne, esetleg a hajamat is megsimogatná ... Ehelyett le kell szállnom, mert megérkeztem a volt rádió sárga épülete elé, de alig állok föl a helyemről, máris mellettem terem valaki és hellyel kínál: „Tessék helyet foglalni bácsi!" Ezt duruzsolja valaki a fülembe. Megnézem öt, mielőtt leszállnék megköszönve udvariasságát. Karcsú, nyúlánk ifjú hölgy áll előttem, halványkék blúzban, feszülő, áramvonalas mellel s olyan rövid szoknyában, amit — a fiamtól tudom — szupermininek neveznek, s az ajkán olyan kedves, bájos mosoly, amitől majdnem elszédülök. így mosolyogni csak ennek a városnak a lányai tudnak. így megszégyeníteni az embert egy civilizált tavaszi autóbuszon, ezt is csak ok tudják, tündéri bájjal, végérvényesen. Mert hogy ennek a napomnak befellegzett, az olyan biztos, mint az, hogy az imént még május volt, tavasz volt s rendben volt minden. Piros víz Húsvétkor pirossá változott a vizünk. Ha jól meggondolom a dolgot, a piros víz szebb, szokatlanabb, előkelőbb, mint a közönséges színtelen, megkérdeztem a szomszédomat, az ő vize is piros-e, kedvetlenül válaszolta, hogy bizony piros, talán a Vörös-tengert kapcsolták a vízcsapra, s ez csak azért borzasztó, mert kölnit nem vett, piros vízzel meg mégsem locsolhatja meg a feleségét, de még a szomszédasszonyait sem, főleg azért, mert az a víz piros foltokat hagy a ruhán, azonkívül az illata sem éppen parfümillat. Húsvét hétfőjén már nem lehet kapni kölnivizet, mert az üzletek zárva vannak, ennek ellenére azt javasoltam a szomszédnak, nézzünk szét a lakótelepen, ki tudja, nem árulnak-e valahol kölnit, mondjuk a cukrászdában, nagyon furcsán nézett rám, de azért gyorsan felöltözött és elindult velem mérgesen duzzogva. Tulajdonképpen azért hívtam őt, mert félnehézsúlyú bokszolom emlékeztet, tehát, ha ezen a környéken egyáltalán hozzá lehet jutni szagos vízhez, akkor neki biztosan adnak s akkor nyilván nekem is, ha már együtt vagyunk. A cukrászdában ötféle fagylaltot árultak, de kölnivizet azt nem. Viszont árultak még konyakot, borókapálinkát, rumot és sört, de a víz ott is piros volt. A fagylalttal kezdtük, megkóstoltuk, mind az ötfajtát, a rummal folytattuk, a konyakkal és sörrel fejeztük be, de azért a borovicskát sem felejtettük ki. A cukrászda mellett van egy tó, ott merítettünk egy-egy sörösüveg vizet, amivel majd a feleségeket meglocsoljuk. Hazafalé szlovák-magyar betyárnótákat énekeltünk. Szemben lakunk a nyolcadik emeleten. Ö az én ajtómon kopogtatott. Én az övén. Húsvétkor már tavasz volt. Vagyis majdnem tavasz. Mi legalábbis már tavaszi ruhát viseltünk. Az asszonyok feltehetően alig várták már a húsvéti locsolást. De valószínűleg nem várták a kétnyelvű betyámótákat. Az említett tó vize nem volt piros. Tegnap viszont azt láttam, hogy a szomszédom tavaszi öltönyét hátul akkora halvány vörös folt borítja, mint a Szovjetunió térképe. Az én öltönyömön elöl van a térkép. De nem panaszkodhatott! : piros az is... Fotó: Pavol Kastl JURIJ ZOLOTARJOV A vállalatvezető, Jevgenyij AJekszandrovics Kocskov egyszer a születésnapja alkalmából legénymurit rendezett. El is jöttek a „legények" — átlagosan olyan negyvenesek és még idősebbek. Két igazgatóhelyettes, kéthárom osztályvezető, a személyzeti osztály vezetője. Ez az atlétatermetű osztályvezető emelkedett szólásra: — Emeljük poharunkat a mi kedves, nagyrabecsült igazgatónkra! Rajta! Igyunk! Mindnyájan! Egyszerre! Utak, majd miután ettek is, szót kért a hatalmas termetű, de meglepően vékonyhangú első igazgatóhelyettes. — Barátaim! — sikította az óriás. — Emlékeztetlek benneteket, hogy a mi igazgatónk azt mondta a termelési értekezleten: „Emelnünk kell a munka termelékenységét!” Viharos taps szakította öt félbe, felugrott a második igazgatóhelyettes is. de Jevgenyij Alekszandrovics egy mozdulattal megállította öt, majd köhintett egyet, kis ideig gondolkodott, s kissé akadozva, így szólt: — Barátaim, ezen a mai születésnapomon lenne hozzátok egy szokatlan kérésem. Miért zengtek itt ódákat rólam? Úgy szeretném legalább egyszer a valóságot hallani, mit is gondoltok rólam valójában, értitek? Kérlek benneteket, ne szégyenkezzetek, ne féljetek, mondjatok mindent a szemembe! — Hát jól van, én elmondom — üvöltötte a második igazgatóhelyettes, aki olyan kicsi és sovány volt, hogy alig lehetett őt meglátni az asztalnál, ám mennydörgő hangja volt. — Én rögtön elmondom a teljes igazságot! — ordította úgy, hogy az edények is csörömpölni kezdtek. — Nos, hát ez nem igazgató, hanem ... — Hát? — érdeklődött az igazgató. — Folytasd, folytasd! — Ez nem ember, hanem ... — Jó, jó. csak folytasd. — Azt akarom mondani, hogy nem akármilyen igazgató, nem is akármilyen ember, hanem valóságos példakép. Olyan ember... — Talpnyaló — mondta a mellette ülő, már meglehetősen ittas vendég. — Nem, nem és nem! — komolyodott el Kocskov és összeszorította a száját. — Én azt kértem, ne legyetek elfogultak, hanem őszinték! Hiszen én nem tudhatok magamról mindent. Szükségem van az igazságra! ’ A személyzetis ekkor kopogott a sarkával és vezényelt: — Csend legyen! Akartok beszélni mindnyájan, vagy egyenként szólítsalak benneteket? A hatalmas termetű első igazgatóhelyettes felemelte oroszlánfejét, kihúzta magát és ezt sipította: — Nos, hát ha kell... Kitűnően emlékszem, amikor egy borús munkanap reggelén Kocskov elvtárs a termelési értekezleten mindenki füle hallatára ezt mondta: „Amit ti csináltok a tervvel, az gyalázat!" — Ez hiba! — bizonygatta valaki fürgén. — Nem tipikus hiba. de hiba! — Hát akkor inkább a tipikus hibáimról beszéljetek! — jegyezte meg Kocskov fürgén. — Hát ha az kell — hadonászott a kezeivel a második igazgatóhelyettes és kibökte: — Nem is ért semmihez. A butaságát pedig nagy hanggal, szitkozódásokkal igyekszik palástolni! — Nesze nekem! — dörzsölte össze a két kezét az igazgató. — Hát a többiek miért hallgatnak? Rajta! Erre felugrálva a helyükről, egymást túlkiabálva, valamennyien kiabálni kezdtek! — Megvonod a prémiumot azoktól, akik valamiben nem értenek veled egyet! — Hány rokonodat és barátodat vetted fel hozzánk? — Amikor újítási javaslatot adtam be, beírta magát társszerzőnek! — Az semmi! Hamis igazolásokat írt alá! — Megállj! — mondta fáradtan az igazgató, s valamennyien látták, hogy egy hirtelen megöregedett, összetört ember állt előttük. — Miket beszéltek ... hamis igazolások ... De hiszen olyasmi nem is volt. Ez nem szép dolog . .. nem jó. De azért köszönöm. Elmegyek. És elment. Végleg elment. Egy másik munkahelyre — igazgatóskodni... Sági Tóth Tibor fordítása 23
