A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 23. szám
Egy Vénusz-átvonulás története HELL MIKSA ÉS SAJNOVICS JÁNOS VARDÖI EXPEDÍCIÓJÁRÓL A XVIII. század csillagászata — az egyre tökéletesebb távcsöveknek hála — rohamléptekkel haladt előre, különösen az égi objektumok megfigyelése terén. A csillagászoknak azonban nem kis fejtörést és gondot okozott az a sajnálatos körülmény, hogy nem tudták közvetlenül mérni a Föld és a megfigyelt égitest közötti távolságot. Még azt sem tudták pontosan: milyen messzire kering bolygónk a Naptól. Hogy ezt megállapíthassák, előbb a Nap parallaxisét — tehát azt a szöget, amely alatt a Föld sugarát a Nap felszínéről látnánk — kellett a lehető legnagyobb pontossággal meghatározni. A Napon és a Földön kívül még egy harmadik égitest jelenléte is szükségeltetik ehhez, természetesen bizonyos feltételek mellett. Ezeket most nem részletezném, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a XVII. század hetvenes éveiben a Mars segítségét vették igénybe és 9.5 ívmásodpercnyi értéket kaptak (Richer, Cassini, Picard, Römer — 1672/1 ami nagyobb a tényleges értéknél (8,794 ívmásodperc). 1716-ban a híres angol csillagász, Edmund Halley felhívta kollégái figyelmét a Vénusz bolygóra, amety a Föld és a Nap között kering, mintegy kétharmadnyi földtávolségra éltető csillagunktól. Mozgása során meghatározott időközönként — 243 év leforgása alatt négy alkalommal — elvonul a Nap korongja előtt is, s ha a Föld különböző pontjain megfigyeljük a Vénusz-átvonulás kezdetének és befejeződésének a pontos idejét, az Így nyert adatokból kiszámítható a napparallaxis és a Föld-Nap távolság. A Vénusz-átvonulás azonban egy kissé szeszélyesen jelentkező esemény. Az első átvonulást nyolc év múlva követi a második, aztán 105.5 évig kell várni a következőre, majd ismét nyolc évet az újabbra. Ezt követően 121.5 múlva figyelhető meg újból a Vónusz-átvonulás, s az egész ciklus a fentiek szerint ismétlődik. Amikor Halley a Vénuszátvonulásban rejlő lehetőségekre rámutatott, senki sem bizonyosodhatott meg az állítás helyessége felől. Csak 45 évvel később, 1761-ben volt esedékes egy Vénusz-átvonulás. Mivel Halley jóval a megjelenése előtt megjósolta a később róla elnevezett üstökös visszatérésének az időpontját is, így Európában még halála (ez 1743-ban következett be) után is nagy tekintélynek örvendett, s javaslatait igyekeztek megvalósítani. Több európai uralkodó — így XV. Lajos francia király, II. Katalin orosz cárnő, sőt még a svéd király is — anyagilag támogatta azokat az expedíciókat, amelyek útra keltek, hogy a Föld különböző pontjain megfigyeljék a nevezetes eseményt. Franciaországból három csoport is elindult, de útjuk nagyon balszerencsésen alakult. Az egyik expedíció Chappe vezetésével Kaliforniába tartott. Már a hajóút is viszontagságos volt — háborgó vizeken kellett körül hajózniuk Dél-Amerikát —, de a legnagyobb megpróbáltatás a célnál várta őket: a környéken hatalmas pestisjárvány dühöngött, amely megtizedelte a lakosságot. Társai könyörögtek Chappénak, hogy forduljanak vissza, de ö hajthatatlan maradt. A tudomány ügye mindennél fontosabb — jelentette ki, és a hajó kikötött. A Vénusz-átvonulást megfigyelték, de az emberek nagy része — Chappe is — megkapta a halálos kórt, s alig akadt valaki, aki a megfigyelési eredményeket hazaszállíthatta. A Kelet-lndiába tartó francia expedíció szerencsésebbnek bizonyult ugyan (életben maradtak), de a földi és az égi hatalmak összefogtak ellene. A csapat Z.epenf/7 vezetésével már 1760-ban elindult, hogy időben megérkezzék a francia király távoli gyarmatára, Pondicherry szigetére és kellőképpen felkészüljön a jelenség megfigyelésére. Időközben azonban háború tört ki Franciaország és Anglia között, az Indiai-óceánon bizonytalanná vált a hajózás, s emiatt az expedíció hónapokat vesztett. Végre szabaddá vált az út, s úgy látszott, hogy a csillagászokat szállító hajó még időben megérkezik a végcélhoz, de mindnyájuk legnagyobb megdöbbenésére Pondicherry erődjének tornyán angol lobogót lengetett a szél. A franciák néhány nappal korábban kénytelenek voltak átadni a szigetet, így a csillagászok sem szánhattak partra. A Vénusz-átvonulást az imbolygó hajón kellett megfigyelniük, ráadásul a hajó helyzetét sem tudták pontosan meghatározni, így munkájuk eredménytelen maradt. Legentil elhatározta, hogy nem utazik vissza Franciaországba, hanem megvárja a nyolc év múlva (1769- ben) esedékes újabb Vénusz-átvonulást. Felettesei beleegyeztek ebbe, s az expedíció a Fülöp-szigeteken be is rendezkedett. Ezalatt változott a hadihelyzet, a franciák ismét elfoglalták Pondicherryt, s Legentil azt a parancsot kapta — néhány héttel az esedékes Vénusz-átvonulás időpontja előtt —, hogy hajózzon a szigetre. A csillagász még időben érkezett, ráadásul az idő is remek volt, s úgy tűnt, hogy most már sikerülni fog a dolog. Az égiek azonban nem irgalmaztak a szerencsétlen Legentilnek: nem sokkal a Vénusz-átvonulás kezdete előtt felhők takarták el a Napot és végig ottmaradtak. Aztán mint akik jól végezték a dolgukat, szépen eltávoztak, de addigra a Vénusz is átvonult a Nap korongja előtt. A sors iróniája, hogy a Manilában maradt csillagászok minden gond nélkül megfigyelhették a jelenséget. Az 1761-es orosz expedíciónak Lomonoszov, a nagy természetbúvár is tagja volt, és éppen ö állapította meg az eseményt figyelve, hogy a Vénusznak légköre van. A mérési adatok meglehetősen pontatlanoknak bizonyultak egyébként, de ezzel az oroszok nem álltak egyedül, mások sem nagyon dicsekedhettek valami fényes eredménnyel. Mivel az újabb Vénusz-átvonulás — mint már említettem — viszonylag rövid idő elteltével ismét esedékessé vált, Európa csillagászai (a koronás fők hathatós támogatásával) a korábbiaknál is alaposabb előkészületekbe fogtak. A magyar tudományos életet az a nagy megtiszteltetés érte, hogy VII. Keresztély dán király Hell Miksat (1720—1792), a bécsi udvar Selmecbányái születésű csillagászát kérte fel egy expedíció megszervezésére és vezetésére. Hell neve jól csengett szakmai körökben, csillagászati évkönyveit alaposaknak és megbízhatóaknak tartották. VII. Keresztély dán király egyébként — finoman fogalmazva — különcnek számított, viselt dolgairól Európa-szerte beszéltek. Kincstára eléggé kongott az ürességtől, de az expedíciót bőven ellátta élelemmel és műszerekkel, így Hell nem panaszkodhatott. Természetesen a kitűnő csillagász nem egyedül indult útnak, hanem magával vitte volt nagyszombati munkatársát, a fiatal és tehetséges Sajnovics Jánosi (1733—1785) is, akinek a jelenléte kétszeresen is hasznosnak bizonyult a későbbiek során. Hell és Sajnovics 1768. április 28-án indult el Bécsböl Koppenhága érintésével az Északi-Jeges-tengerben a mai norvég-szovjet határ közelében fekvő Vardő szigetére, hogy ott berendezzen egy kis obszervatóriumot és megfigyelje a Vénusz 1769. június 3-án esedékes átvonulását. A többhónapos utazás jellemzésére a „viszontagságos” szó aligha elegendő. Különösen a norvég fjordok mellett hajózva töprenghettek el hőseink azon, vajon élve megússzák-e a dolgot. Végül csak befutottak — 1768. október 12-én — Vardő egyetlen kikötőjébe, ahol szinte a sziget egész lakossága várta őket. Száznál nem lehettek többen, beleértve azt a negyvenvalahány katonát is, akik őfelsége VII. Keresztély e legészakibb erődítményében a királyság biztonságát voltak hivatva őrizni. Tudósaink azonnal munkához láttak: a helybéliek közreműködésével először is lakóházat építettek, amelyhez egy kis obszervatórium is tartozott. Sietniük kellett, mert az amúgy sem kellemes idő még zordabbra fordult, ráadásul hamarosan beköszöntött a több mint ötven napig tartó sarki éjszaka is, s a sötétben aligha tudtak volna az építkezéssel bíbelődni. Hell és Sajnovics, valamint a társaságukban levő norvég diák, Borchgrevink gondosan előkészítette a műszereket: a három távcsövet és a két csillagászati órát, valamint a többi kelléket, hogy a megfigyelést a lehető legpontosabban végezhessék. Ezek a berendezések megbízhatóak voltak, a kor színvonalán álltak, de mit sem értek volna, ha avatatlanok kezelik őket. Hellék a végtelen éjszakákat észlelésekkel, hőmérséklet- és légnyomásmérésekkel töltötték, tehát nem tétlenkedtek. Sajnovics János emellett nyelvészeti vizsgálatokat is folytatott: tanulmányozta a sziget és a környék őslakosainak, a lappoknak a nyelvét, és egyre inkább arra a felismerésre hajlott, hogy a magyar és a lapp nyelv rokonságban áll egymással. Magyar szempontból — bármennyire is fontos volt a Vénusz-átvonulás minél tökéletesebb megfigyelése — Sajnovicsnak ezt a „mellékállásban" végzett tevékenységét sokkal jelentősebbnek kell tartani, mint az eredeti feladat sikeres végrehajtását, de rögtön hozzátenném, hogy ez Sajnovics számára csak sovány vigasz, hiszen épp a halszagú atyafisággal való rokonítás miatt gyűlt meg a baja az előkelőbb rokonságról ábrándozó honfitársaival, akik lépten-nyomon megkeserítették az életét, s talán még a csillagászati pályán is akadályokat gördítettek az útjába. De ez egy másik történet. Az expedíció tagjai természetesen nem csupán tudományos munkával töltötték a napokat, hanem időnként társadalmi életet is éltek. A helybéli pap, a kormányzó és családja, vagy éppen a helyőrség parancsnoka gyakran vendégül látta a tudósokat, s ezekről az eseményekről, meg a felszolgált ételekről is részletesen olvashatunk Sajnovics naplójában. Gondolom, nagyon mulatságos lehetett például az az epizód, amikor Hell Miksa kedvenc kiskutyája összeverekedett a helybéli egerekkel. Ezekből a rágcsálókból még ezen a kietlen szigeten is bőven akadt, pedig TUDOMÁNY TECHNIKA maguknak az embereknek is alig volt mit enniük. Hónapokig tartó vakoskodás után ismét elöbújt a Nap, sőt egy ideig le sem nyugodott. Ez a tény már önmagában is érdekes lehet egy közép-európai számára, de ezúttal még hasznosnak is bizonyult. A Vénusz-átvonulás ugyanis ezen a földrajzi hosszúsági és szélességi körön este 9 és hajnali 3 óra között zajlott le, tehát a hosszúsági kör mentén az Egyenlítő felé haladva egy bizonyos ponttól kezdve már egyszerűen nem volt észlelhető. 220 esztendeje éppen, hogy felvirradt a várva várt nap: 1769. június 3-a. Csillagászaink aggódva kémlelték az eget, vajon derült marad-e. Némi izgalmat okozott egy felhöcske felbukkanása, de az élénk szél még időben elkergette, Így este kilenc óra 15 perckor ketten is felkiálthattak: a Vénusz belépett a Nap korongjába. Természetesen a távcsövek lencséjét bekormozták, nehogy a Nap megvakitsa a megfigyelőket. A Vénusz kis pontocska formájában vonult végig a Nap előtt, majd kb. hatórányi út után kilépett a Nap korongjának a teréből. Nem részletezem a megfigyelést nehezítő jelenségeket, pl. a „fekete csepp effektust” — ezek sajnos rontják a mérés pontosságát. Ezekre a buktatókra Hell még időben felkészítette a munkatársait, így végül aligha meglepő, hogy a sikeresen észlelő expedíciók közül (mert sokan meg sem figyelhették az eseményt) az ő méréseik bizonyultak a legpontosabbaknak. A parallaxisra 8,7 ivmásodpercet kaptak, ami a ma elfogadott 8,794 ívmásodperchez viszonyítva nem is olyan rossz. A megfigyelést elvégezve a két magyar csillagász gyorsan összecsomagolta a műszereket és az egyéb holmikat és nagy búcsúzások közepette kihajózott. A hazafelé vezető úton legalább annyi, ha nem több kellemetlenségben volt részük, mint Vardő felé menet, de ezt már elviselték valahogy. Koppenhágában nagy ovációval fogadták őket, a király Hell Miksát kitüntette, s gondoskodott arról is, hogy Sajnovics János alapvető fontosságú nyelvészeti munkája, a Demonstratio rövid idő alatt (1770-ben) megjelenjen. A Vénusz-átvonulás a XIX. században már nem volt olyan érdekes esemény, hogy expedíciókat szervezzenek a megfigyelésére. A XX. században a csillagászoknak nem is nyílott lehetőségük arra, hogy tanulmányozzák, mivel a legutóbbi átvonulásra 1882. december 6-án került sor, a legközelebbi pedig 2004. június 9-én esedékes. LACZA TIHAMÉR 16
