A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-19 / 21. szám
Zs. NAGY LAJOS U ta z á s a medu&ue4 ••• Amikor a buszmegállóhoz értünk, a medve már ott vötökét lábon állt és egy kétdioptriás szemüvegen át tanulmányozta a menetrendet, észre sem vett bennünket, nem úgy, mint mi őt. Meghökkentünk, megtorpantunk, s mert ijedtünkben alaposan összetorlódtunk, elég nagy kupac keletkezett, éppen tizenöten érkeztünk a megállóra. Itt volt a teljes énekkar, hét szőke lány, pirospöttyes ruhában és mi hét szőke legények, pitykés lajbiban, piros nadrágban, fehérre meszelt szattyánbőr csizmákban, a karmester őszülő, hoszszú hajával, rovátkázott arcával, tiszta fekete ruhájában, fehér pálcájával a kupac legaljára került, ami teljesen igazságos, ő közöttünk a legöregebb. Sej-haj, mondottam magamban a kupac legtetején, haj-sej, sóhajtottam hangosan is, mert megijedtem a medvétől, mit akarhat itt egy medve, hiszen még nincs is tavasz csak tavaszelő, nagyon koránkelő vagy rossz alvó egy medve lehet — így gondolkoztam egészen hangosan a kupac tetején, a karmester csöndesen nyögdécselt az énekkar alatt, a koránkelő, álmatlan medvék, állítólag, mit állítólag, egész biztosan rosszindulatúak. A medve meg csak tanulmányozta a menetrendet és noteszébe jegyezgetett valamit, kezdett az idegeimre menni, sőt talán már idegomlást kaptam, mert hirtelen csipogni kezdtem, mint a veréb, de nem csipoghattam ki magam rendesen, megjött a zenekarunk, húsztagú volt, trombitákkal, trombonokkal fölszerelt, pikulás, fagottos, cintányéros, pompás zenekarunk van, afgán népviseletben muzsikálnak, elsőnek a tamburmajor érkezett, ő pillantotta meg a hatalmas medvét, amely már nagyobbnak látszott, mint a Lomnicicsúcs, a tamburmajor megbotlott valamiben, orravágódott, vezénylőbotja elrepült, a zenekar csörömpölve összekavarodott, zavarodott, bonyolódott, a muzsikások is egymás hegyén-hátán, tessék, itt volt a másik kupac, teljesen bonyolult, áttekinthetetlen muzsikuskazal keletkezett. A medve csak akkor hagyta abba a jegyezgetést, amikor morogva megérkezett az Ikarus, nagyon hajlékony Ikarus volt, három bizonytalan kört is csinált a megálló körül, mert a vezetője meglátta a medvét s nem volt biztos a dolgában, a medve ekkor már nagyon nagy volt, akkora, mint Egyházasbást fölött a Medves, integetett szőrös mancsával, hogy beszállás, de senki sem mozdult, én sem a kupac tetején, a medve már nagyon mérgesnek látszott, fölkapta a tamburmajor vezénylő bunkóját és megfenyegetett bennünket, hű, ez elég is volt nekünk. Szétbonyolódtunk, szétbogozódtunk, lesunyítottuk a füleinket, és sipirc, föl az Ikarusra ... A medve szállt fel utoljára, pedig már akkora volt, mint a templomtorony, csöngetett, fütyült, sípolt a sofőrnek s elindultunk. Már a Duna öreg hidján jártunk, amikor a medve megkopogtatta majorunk hátát szelíden a vezénylő bunkóval, másik mancsával egy kicsit meghúzogatta karmesterünk fülét. — Mu-mu-mu-muzsikát! — dörmögte medvemódra halkan, de azért az ablakok kitörtek, és fülünk mellett muzsikálni kezdett a szél. A tamburmajor meg a karmester fölsorakoztatta embereit: elöl a pirospötytyes lányok csinosan és kackiásan és mi fehérre meszelt szattyánbőr csizmában, ugyancsak kackiásan, hátul a zenekar, azaz hogy fordítva az Ikarus végén volt a medve, előtte a kackiás, pirospöttyes lányok, szattyánbőr csizmás legények, ezután következett, a zenekar, albán népviseletben, közöttük is legelöl a pikulások, leghátul a kürtösök, trombonosok és harsonások, de ha meggondolom, akkor ők voltak elöl, mert mögöttük, vagyis legelöl már csak a sofőr ült, s ő is albán népviseletben. Mi legelsők, azaz legutolsók meg a pakisztáni népviseletben feszítő muzsikások hátrafelé mentünk, vagyis előre, de háttal a menetiránynak, azaz fordítva, de mégis előre. Elmondhatom, nekem akkor ez nagyon bonyolult volt. Rendes irányba, tehát helyesen, csak a sofőr, a karmester a tamburmajor haladt, de azért mi is épp arrafelé robogtunk, amerre ők, de nekünk a hajunkat a kitört ablakon át betóduló szél fölborzolta, az övékét azonban szépen hátrasimította; a szél egyedül a medve hajával nem csinálhatott semmit, nem azért mert nem volt haja, ha meggondolom elég szőrös volt az ő feje is, de mihelyt Ligetfaluban rázendítettünk arra, hogy „Harminckettes baka vagyok én, recece, gyalog masírozok én"... stb. ö azonnal táncra kerekedett, pedig ez egy induló. Táncolt, táncolt, táncolt, attól tartottunk, hogy szegény Ikarusnak kiszakad a feneke, és kurjongatott is vidáman, azaz, hogy dörmögött, illetve dörmögve kurjongatott. És ez így ment egészen hazáig, és a medve már akkora volt mint a Himalája.
