A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-19 / 21. szám
Most újra szemügyre vettem ezt a Karel XX-et. Az akkori találkozásunk óta évek teltek el, bizonyára megjött már az esze. Ugyan miként vélekedhet most az emberiség jövőjéről ? Udvarias pózban ült előttem, feszülten figyel rám, mintha vigyázzban ülne, mintha a kérdésemre várna. — S miért fordított hátat éppen most a MEÉSZ-nek? Kényelmesen elhelyezkedtem, mivel egy hosszú szerelmi történetre számítottam. De az a történet, amit elmesélt nekem, sokkal furcsább volt, mint amiket a világűrben valaha is átéltem. Valóban hihetetlenül hangzott. — Akkortájt — kezdte a történetét Karel XX — a nyolcas holdbázisról repültem rendszeres őrjáratokra. Elég egyhangú, unalmas utak voltak ezek, sok-sok órát vettek igénybe. Így aztán a szolgálat előtt mindig kiválasztottam magamnak valami különleges, bonyolult problémát, fizikai vagy matematikai megoldatlan kérdést, amivel eddig senki se tudott megbirkózni. Dehát teljesen hiábavaló, felesleges igyekezet volt ez, mert végül is semmi másra nem tudtam gondolni, mint lídára meg arra, hogy miért is hagyott faképnél. Sehogy se bírtam megemészteni. Elvégre ugyanazt az iskolát végezte, mint én, ugyanazokba az osztályokba járt, mindig ésszerűen viselkedett! És végül mégis azt a korosodó kétbalkezes kalandort választja a maga űrhajójáról. Sehogy sem bírtam ezt megérteni, egészen a múlt év augusztusáig. Akkor tértem vissza, s mint mindig, az előirt helyzetben szálltam le. kiléptem az első fedélzetre s vártam, hogy a technikai személyzet odaállítja a lépcsőt, hogy a felvonóhoz jussak. Akkor azokon a cölöp alakú masinákon repültem, amelyekből rövid létra segítségével lehetett kijutni. Egyszerűen nyújtóknak neveztük ezeket. Csupán néhány méteresek, de Így is elég magasan vannak a startszint fölött. A technikusok mesélték, hogy tulajdonkeppen felmentem, mint mindig, láttak a eflektorok fényében, tettem még néhány lépést és hirtelen eltűntem. Előbb azt hitték, hogy leestem. Előfordult, hogy némelyik pilóta nem akarta beismerni, hogy mennyire fáradt, s aztán a legváratlanabb pillanatban elájult. Azonnal bevilágították a startmezöt és hívták a mentőket. Kerestek a földön az egészségügyiekkel együtt, riadóztattak, de sehol se találtak. Ez a keresgélés tart hatott öt percig, mikoris az én fő mechanikusom hirtelen felkiáltott és felfelé mutató“ a nyújtóra, jhová már senki se nézett / lep „-gtelsö fokán álltam, pont azon a helyen, ahonnan eltűntem, majd nyugodtan léptem a felvonó kabinjába. Ezután kivizsgáltak és kérdezősködtek, de nem mondtam semmit. Előbb magával szerettem volna beszélni. Számomra ugyanis az az öt perc sokkalta hosszabb időt jelentett. Hogy mennyi minden történt azalatt! Elmondom: Mint máskor, most is levetettem a védőruhám még a fedélzeten, majd felléptem a i yujtóra. Sosem szédültem, nem is voltam különösebben fáradt. Néhány lépést tettem a felvonóhoz, magamra csuktam a fülkét, megnyomtam a gombot, de a megszokott nyikorgás helyett más, különös hangot hallottam. Minden kialudt körülöttem, még a felvonó kontrollégője is. Hirtelen mély sötétség vett körül. Dörömbölni akartam a fülke ajtaján, segítségért kiáltoztam, de nem sikerült kitapogatnom semmit, mintha hirtelen eltűnt volna a felvonó. Néhány lépést tettem előre. Puha földet éreztem a talpam alatt, majd belebotlottam valamibe és vízbe potytyantam. Erős sodrása volt, magával ragadott. A partra akartam jutni, végtére is jó úszó vagyok, de nem sikerült. Csobbanást hallottam jobbról, mintha valaki éppen a vízbe ugrott volna. A sötétben lassacskán OLVASÓNAPLÓ sikerült kivennem valamiféle magas fákat a folyó mentén, ami egyre sodort magával. Fölöttem nagy ricsajjal hatalmas papagájsereg rebbent a magasba, alighanem éjszakai álmukból vertem fel a madarakat, balról csobbanást hallottam, aztán újból. Alligátorok voltak. Az egyiket éppen megpillantottam magam alatt. Kiemelkedtem a vízből, ahogy csak bírtam. Épp az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a legközelebbi ágban. Hallottam mögöttem összekattanni az alligátor állkapcsait. Az ág meg ropogni kezdett, korhadt lehetett, valamiféle indákat sikerült elkapnom, még a hideg is kirázott. Felkapaszkodtam a legközelebbi fatörzsre, ott végül összekuporodtam egy biztonságosabbnak látszó ágon, és ámulva nézelődtem körbe-körbe, majd az alligátorra, a vízilovakra, a flamingókra pillantottam, meg az egész elképesztő folyóra a dzsungelben. Dehát az mégis csak lehetetlen, hogy a dzsungelben legyek, s nem az én nyolcas holdbázisomon, ahová rendesen leszálltam, leadtam a jelentést, és vártak rám az én mechanikusaim. Sehogy se tudtam megérteni az egészet. Néhány órán át sűrű bozótoson vágtam át magam a zsebkésem segítségével, kész Robinson lehettem. Estefelé valami rágcsálóféle kölykeire bukkantam. Meggyőztem magam, hogy biztosan nyulak lehetnek, s egyet üldözőbe vettem. Különben tőlem akár patkányok is lehettek. Éhes voltam. Elejtettem azt a fiatal állatot egyetlen csapásra. A késem azonban beletörött. Teljesen fegyvertelen lettem. Alig értem egy kis tisztásra, valami a hátamra zuhant. Erős fájdalmat éreztem a jobb karomban, meg akartam fordulni, de a rám nehezedő súly egyre nyomott a földre. S akkor megpillantottam fölöttem egy ragadozó állat tátott pofáját, aztán a földre estem, és elveszítettem az eszméletem. Nagy. kórházi teremhez hasonló helyiségben tértem magamhoz. Azt hittem ugyanis, hogy kórházban vagyok, mert minden fényforrás kékszinü volt. S ettől a kék fénytől aztán már nem is szabadulhattam. Ott minden kék színárnyalatban pompázott, akár egy kék-fehér filmben. Az ágyam szélén két alak ült. Kissé megijedtem. Szintén kéknek láttam őket. Bizonyára egy lány a fivérével, annyira hasonlítottak egymásra. Harminc körüli szépségek. Ültek és engem figyeltek. A nő tapsikolni kezdett: — Él! Magához tért. Köszönöm, köszönöm, köszönöm neked ... — és úgy nézett a fivérére, mintha az orvos lenne, aki éppen megmentette a kedvesét. A férfi még csak el se mosolyodott, felállt és így szólt hozzám méltóságteljes komolysággal: — Tisztelettel üdvözlöm házunkban. Azzal megfordult és eltávozott. Csak most vettem észre, hogy beszéd közben egyiküknek se mozdult a szája. És mégis világosan felfogtam szavuk értelmét, világosabban, mintha a fülembe súgták volna. Felültem. Nem éreztem semmi fájdalmat, se éhséget. Jó volt a közérzetem. — Hol vagyok tulajdonképpen ? Väasz helyett a hölgy táncra perdült. Hisz otthon vagyok náluk, visszhangzott az agyamban, és a mosolygó kék szépségen kívül nem láttam egyebet. Furcsa viselete Krétát juttatta eszembe. Áradozott, hogy állítólag csodálatos voltam, ahogy becsaptam a krokodilusokat. ahogy megöltem a patkányt és ahogy csaknem legyűrtem a tigrist. Összerezzentem. A különös helyiség padlóján ott díszelgett az én tigrisem bőre, kiszárítva, kikészítve. A pofája még most is tátva. A befejező rész e következő számban Tájmonografikus kutatások A napokban kisebb bőröndnyi könyvet hozott a posta Debrecenből. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének legújabb kiadványait tartalmazták a testes csomagok. Szédületes az a hatalmas munkabírás és ambíció, amivel ez a maroknyi csapat, a tanszékvezetővel. Ujváry Zoltánnal az élen intézi a kiadási tevékenységet. Szakmai berkekben gyakran hallani a nem is teljesen indokolatlan tréfás megjegyzést, hogy az ember elolvasni sem győzi azt az irdatlan kiadványmennyiséget, amelyet a debreceni műhely látszólag könnyedén (a látszat persze csal, hiszen óriási energiákat, erőkifejtéseket igényel az efféle munka!), de mindenképpen rugalmasan és rendszeresen megjelentet. Hogy' bírhatja mindezt lényegében 3—4 ember lektorálni, szerkeszteni, korrigálni... Aztán hogy" akad minderre papír, nyomdai kapacitás.. . Nem lenne bizony tanulság nélküli ezeken a kérdéseken sem elgondolkodni, hiszen ha ezek közül a fontos Összetevők közül (tehát: szerzői-szerkesztői kezdeményezőkészség, ambíció, szorgalom és munkabírás, kiadói érdeklődés, rugalmas szerkesztéspolitika és nem utolsósorban nyomda!), szóval, ha ezek közül az összetevők közül valamelyik is hiányzik (márpedig tájainkon ez gyakran elő szokott fordulni!), akkor bizony nem jöhet létre a könyv. Ujváry Zoltánék műhelyében viszont rendre létrejönnek, s nem is kis mennyiségben, ami persze természetszerűen magával hozza, hogy köztük olykor gyengébb. kidolgozatlanabb, kevésbé kiérlelt munkák is akadnak, ám az egészet szemlélve (és — véleményem szerint —. ebben az esetben csakis igy közelíthetjük meg a kérdést!), szóval az egészet, az egész kutató- és tudományszervezői, valamint kiadói vállalkozást szemlélve csak elismeréssel szólhatunk ezekről az eredményekről. Lassan abba a helyzetbe kerülünk, hogy nem lesz olyan kérdése a magyar néprajztudománynak, főleg az északi magyar nyelvterületnek az interetnikus kapcsolatokat is érintő összefüggéseiben, amelyhez az Ujváry-féle sorozatok valamelyik kötetében ne találnánk adatokat. A tájaink népi kultúrája iránt érdeklődő olvasó figyelmét természetesen az 1985- ben útjára bocsátott, 1988 végéig tizenhárom kötetet megért Gömör Néprajza című sorozat keltheti fel. Ujváry Zoltán írja a sorozatot nyitó bevezetőben: „Számos példa bizonyítja, hogy tájaink, etnikai csoportjaink megismerésében milyen fontos szerepe van a népi kultúrával foglalkozó szakembereknek. Sokszor egészen kis tájegységekre, olykor egy-egy falura ráirányul a figyelem, ha avatott kutatója és népszerűsítője akad, — ennek hiányában pedig jelentős területek maradnak háttérben". Gömör néprajzáról már elég sok mindent tudtunk azt megelőzően is. ám a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékének kiadványsorozata, a készülő, monumentálisnak Ígérkező szlovák Gömörmonográfia, valamint a rimaszombati „gömörológus", B. Kovács István eddigi eredményei s a közeljövőben várható újabb munkái egy leendő nagy Gömör-szintézis kibontakozó körvonalait sejtetik. Hasonlóan mint az egykori Hont esetében. amelynek területéről már eddig is viszonylag sok néprajzi (ill. régészeti, történeti, nyelvészeti) leírással rendelkezünk. Az elmúlt év végén jelent meg a Hont megyei szlovák falvak népi kultúrája legfontosabb összetevőit bemutató kötet. Ján Botík szerkesztésében. Ez egyrészt egy hosszútávú kutatási program összegzését is jelenti, ám egyúttal szinte tálalja nekünk, szlovákiai magyar néprajzkutatóknak, a ránk váró feladatokat. Mihamarabb elvégezendő, pontosabban: kidolgozandó és elkezdendő feladat lenne, Csáky Károly eddigi értékes kutatásaihoz kapcsolódva a Hont megyei szlovákiai magyar falvak népi kultúrájának a teljesség igényével történő feltérképezése, dokumentálása. Ezt követően aztán, az 1977-ben Börzsöny néprajza címmel. Hont megye Magyarországhoz tartozó települései néprajzáról megjelent munka tanulságainak is a birtokában egy valóban összegző igényű, a szomszédnépi kölcsönhatásokat a maguk összetettségében is bemutató elemző mű megszületésének a lehetősége is adva lenne. Vidéken élni Örömmel olvasom egyik kedvenc lapom, a Szlovák írószövetség tavaly indult hetilapja, a Literámy tyzdenník idei 11. számában a vidéki, elsősorban kisvárosi kulturálódási lehetőségekről indított vita első két hozzászólását (vitaindítóját 7) Anton Hykisch és Bruno Canády tollából. Azért is örülök a kezdeményezésnek, mert a magyarországi sajtótermékekből már évek óta figyelemmel kísérhetjük a vidéki szellemi, kulturális élet előnyeit-hátrányait elemző írásokat, vitasorozatokat (gondoljunk csak a Tiszatáj hetvenes évek végi vitasorozatára, vagy a legutóbb. Tüskés Tibor nagy visszhangot kiváltó, Vidéken élni cimü kötetére!). A helyzet pedig nálunk is eléggé rég megérett arra, hogy a diagnózist megállapítva elgondolkodjunk a gyógyítási lehetőségeken. Az alaphang, amelyet korántsem rózsás helyzetképükkel a hozzászólók megütöttek, nem nevezhető derűsnek. Viszont az már némi derűlátásra jogosíthat föl bennünket, hogy már beszélünk a kényes kérdésekről... Úgy látom, az egész (nemcsak vidéki, de ott még kiélezettebben tapasztalható!) kulturálatlanság, szellemi igénytelenség gyökerei az iskolarendszer, a tanítási módszer bénaságában, a tananyag kiheréltségében keresendőek. A gyerekek ugyanis nem kapják meg azt az alapműveltséget (nem csak, ill. nem elsősorban tárgyszerűen — úgy sem! — hanem bizonyos, művelődésre, önművelésre irányuló reflex kialakítását tekintve sem), amely aztán színvonalas társasági életre, kultúréletre ösztönözhetné őket, pontosabban: ez az életmód lételemükké válna, bárhol is lakjanak. Hiszen, ha vannak bizonyos igények, akkor ezek elöbb-utóbb csak kiharcolják maguknak a művelődéshez, a kulturált társasélethez szükséges feltételeket — vidéken is. Most pedig úgy állunk, hogy vannak már kiharcolt, pontosabban: készen kapott feltételek (lásd a hatalmas, ám kihasználatlan vidéki kultúrházak esetét!), ám valóban rendeltetésszerű felhasználásukhoz, úgy látszik, nincs meg a kellő igény... LISZKA JÓZSEF 15
