A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 20. szám
Üzenet Evianból A Küldetés Evianba főszereplője: Klaus Abramowsky A recenzens könnyű helyzetben, ám kissé zavarban van, ha Szántó Erika Küldetés Evianba c. filmjéről, s főleg, ha a film kapcsán indukálódott gondolatairól érdemben akar szólni. Könnyű helyzetben, mert az alkotás, amely ez alkalommal elénk került, jó rendezésével, kiemelendő operatőri munkával, a gondolat kibontakozását elősegitő ügyes vágásokkal, s nem utolsósorban kiegyensúlyozott, koncentrált szinészi alakításaival nem mindennapi egységet, szakmai hozzáértést és tisztaságot mutat. Az enyhe zavart a film direkt, mondhatni totális beállítottsága okozza a nézőben, a minden áron hatni akarás, amelyet maga a rendező a film mellé írt kísérőszövegében ekképp fogalmaz meg: „Nem egy négenvolt történetet akartam elmondani." A történelmi áthallásoknak eme erőszakoltsága zavaró némiképp, s ezt az a többlet, túladagoltság okozza, melynek enyhe visszafogásával ez az egyébként nagyon tiszteletre méltó sugalmazás a film legautentikusabb jellemzője lehetne. Mielőtt azonban a film vázát alkotó gondolatkörrel részletesebben foglalkoznánk, nézzük röviden a történetet. A sztori valóságos történelmi eseményeken nyugszik. 1938-ban vagyunk. Bécsbe már bevonultak Hitler csapatai, a zsenge köztársaság ellenállás nélkül dől a nagy szomszéd karjaiba. A világ még hitetlenkedik, ide-oda kapkodja a fejét, a Gestapo azonban egy percig sem tétlenkedik: a mozikban még nem hervadt le a Führer mosolya a vásznakról, még szinte ott visszhangzanak a fejek mellett a bevonulási ünnepség ovációi, az utcán máris gyűjteni kezdik az embereket, majd lakásokba csengetnek be, a jól előkészített forgatókönyv szerint lehetőleg éjjel vagy hajnalban, munkahelyeken jelennek meg zord gumikabátos férfiak és a mosolygós osztrákok kezdenek lassan megismerkedni a Gestapo börtöneivel. Persze, nem mindenki várja meg, míg érte jönnek; a világban újra megnő a menekültek száma, elsősorban persze a megbélyegzett zsidóké. Ebben a közegben indul a film cselekménye. Maga sem tudja, miért és hogyan, börtönbe kerül a világhírű orvosprofesszor is. Persze, nem érti, mi történik vele és körülötte, tudományokon és logikán csiszolódott elméje hiába próbálja megérteni a terror logikáját (szegény, még azt hiszi, van ilyen). Hiába sorolja magának: politikába sosem ártotta magát, zsidó sorsosaival sosem tartotta a kapcsolatot, keresztény nőt vett feleségül, aki gyerekeit kemény protestáns szellemben nevelte, ráadásul a történet idején már más növel élt és egyáltalán: őt kizárólag a munkája érdekelte, hogy jó orvos lévén emberek ezreinek adja vissza az egészségét, minden egyébtől mentes volt, zárkózott, nem érdeklődő. Szép vonása ez a történetnek: a normális körülmények közt a világ dolgai fölött lebegő professzor görcsös kínlódásban logikát keres az esztelenségben (itt hangsúlyozzuk a magyar származású Hans Habe, a regényíró érdemeit is). Közben a professzor egyik cellatársát agyonverik, ott hal meg a szeme láttára, a cella padlóján. A börtönben napról napra rettenetesebb dolgokat suttognak. És akkor megtörténik a hihetetlen (a professzor szemével nézve a régvárt igazságtétel): nyílik a cella ajtaja és szabadulhat — azzal a feltétellel, hogy részt vesz az eviani konferencián, felajánlva a világnak az osztrák zsidók megvételét. Ahogy a német helytartó mondja: nagytakarításkor a fölös kacatot először megpróbáljuk eladni, s ha ez nem megy. megsemmisítjük. Itt kezdődik a professzor igazi drámája. Történelmi tény, hogy 1938 nyarán Roosevelt elnök kezdeményezésére a Genfi-tó partján, Evian-les-Bainsban, harminckét ország képviselőinek részvételével nemzetközi menekültügyi konferenciát tartottak, hogy megvitassák a Hitler által üldözött menekültek problémáját. Ebbe a közegbe csöppen a professzor, itt nyílik meg előtte a menekülni vagy visszamenni alternatívája, rajzolódnak ki előtte a cselekvés módozatai. És ami az igazán perdöntő: a kulturált, kedves, szellemes. civilizált és még mi egyéb diplomatákkal való érintkezése — nem ritkán vitája — kapcsán itt kristályosodik ki benne a problémához való hozzáállásának saját, egyedüli elfogadható módja. Ebben a helyzetben lesz képes számunkra is érvényesen megfogalmazni a probléma hangsúlyosan koncentrált lényegét: az elnyomók, a kiszolgáltatottak és a közönyös kívülállók örök háromszögének egymás után kiáltó, egymás elől elzárkózó vagy egymást figyelembe nem vevő viszonyulásait. Ezt a momentumot nagyon szépen hozza a film; a professzor újra és újra nekilendül, hogy a jól képzett, jogot ismerő, ám a világot nem értő, zsarnokságot sosem tapasztalt diplomaták előtt felrajzolja egy közelgő apokalipszis vízióját, hiába; a nemzetközi jog tudósai elképzelhetetlennek tartják a huszadik századi Európában az intemálótáborok, szétvert állkapcsok és sípcsontok realitását, a mindenható titkosrendőrség észveszejtő hatalmát, szadizmusának felszabadítását. A professzor állandó gyözködésével minden idők kiszolgáltatottjainak tragédiáját mondja el. hogy a menekültáradat szerencsétlenségét lefestve szembesítsen minket is, mindannyiunkat, a felelősség kérdésével: meddig bocsátható meg az egyén semmit nem tevése, s hol kezdődik ugyanakkor, hasonló helyzetekben, a világ felelőssége. Súlyos, elevenbe vágó képsorok, kiemelendő a rendező, továbbá a főszereplő, Klaus Abrahamowsky teljesítménye. Plasztikus az orvos belső világának ábrázolása, látszólagos magabiztossága, kiegyensúlyozottsága, ugyanakkor a valós belső bizonytalansága, a legitimitás szorítása — s mindezek soha nem szűnő hullámzása. Felháborító a diplomaták értetlensége, érzéketlensége; a kiszolgáltatottól mindig bizonyítékot követelnek. Nem fogadják el az őrület bilincsbe szorító realitásait. Jegyzőkönyveket imák. Jogi deklarációkat szövegeznek. Az ember, kívülállóként, hajlamos arra, hogy igazat adjon nekik. Csak ez lehet a világ reménye: az ész esélye, a jog esélye, a humánum esélye. A többezer éves erkölcsi szálak esélye, gondolná a kívülálló. Csakhát Dachau, Auschwitz, Mauthausen ... arra figyelmeztet, nincs kívülálló. Nem lehet kívülálló. Ha bárhol megengedem az őrületet, az a közelemben is megjelenhet. S ha itt van mellettem, csak idő kérdése, és bennem van. Szembe kerülök vele. vagy mint kiszolgálója, vagy mint áldozata. Ezt sugalmazza Szántó Erika filmje. Az őrület kialakulására, mechanizmusára, kiváltó okaira, megengedő lehetőségeire nem ad választ. Nem is kérhetjük számon tőle. Ez a nagy drámaírók feladata lehetne. CSÁKY PÁL Vaszary János Kaposvárott született 1867. november 30-án. Első mesterei a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Greguss János voltak, majd Münchenben tanult G. von Hackl-nál és L von Löffitznél. Lényegében azonban a Hollósy-kör hatása alá került. További tanulmányait Párizsban a Julian Akadémián folytatta. Innen származik művészetének szinte mindvégig franciás ihletettségú stílusa. Eleinte naturalista képeket festett (Pásztorsípot fúvó gyermek, 1896), azonban egyhamar a posztimpresszionista festészet bűvkörébe kerül Puvis de Chavannes révén (Bizánci madonna, 1897). A századfordulón a pleinair festésmód és a naturalizmus ötvözésével próbálkozott (Részes aratók, 1901; Szolgalegény, 1902). Ezzel a festésmóddal is rövidesen szakított és az expresszionizmushoz hasonló forma- és színvilágot igyekezett kialakítani, amelyre a lezser formák és színkompozíció voltak jellemzőek. Matisse, Dufy, de méginkább Van Dongen művészetét ötvözte akkoriban született vásznain. Nyughatatlan természetétől hajtva csapongóit a szenvedélyes drámai képektől a felszínes technikai bravúrral megoldott, néha szinte vázlatszerü alkotásaiig. Emiatt vált életműve feleslegesen heterogénné, mivel mind a festészetben, mind írásaiban szerette a rögtönzést. .A természetből csak kiindulni, vagy arra szuggesztív erővel emlékeztetni is elég” vallotta és ehhez tartotta magát egy egész életen át. Reá is hatással voltak az I. világháború eseményei; ekkortájt expressz ív, drámai képek sorát festette (Golgotha), a német expresszionizmus szellemében. A háború utáni években újra visszatér a francia „vizekre" Van Dongent idéző akvarellszerű olajképeivel. E korszakának legjelentősebb alkotása a Parkban és néhány budapesti városképe. Művészetét László Gyula 1967-es tanulmánya alapján három nagy korszakra oszthatjuk. s ezek: az akadémikus indulás, a fekete alapos korszak és a patyolatfehér vásznak ideje. Ez a felosztás, ismérvén a művész temperamentumát, kissé erőltetettnek tűnik ugyan, azonban többé-kevésbé találó, s főképp azért, hogy új világításban mutatja be Vaszary Nyugathoz való kapcsolatát. Első korszakában a tónuson és a vonalon van a hangsúly- A kompozíció teátrális jellegű, háttérbe szorított színekkel — a figurák széles gesztusokkal láttatják, jelenítik meg a mondanivalót. Feketealapos korszakában a háttérből „ugrik ki” vagy sejlik elő a motívum, vastag ecsetvonások segítségével születik meg a tér a vásznon. Itt már nem a „mondanivaló" érdekli, hanem a fény és a szín egymást kiegészítő egysége. Fehér korszakában mintegy fölrúgja addigi eredményeit és festésmódját. Megjelennek a tiszta színek a kavargó, vékonyabb vagy erőteljesebb vonalak, s a tér helyett a sík dominál. Ezek a képei azonban csak első látásra „franciásak", mert Vaszary soha nem törekedett a szintézisre és még távolabb állt tőle — már szilaj természeténél, indulatosságánál fogva is —. hogy Van Dongen vagy Dufy és Matisse dekoratív stílusának talmi utánzójává váljék. Egész életében azt vallotta, hogy a művészet mindig a mindenkori társadalom tükrözése, s ehhez tartotta magát egész életében amire festményei, és vitacikkeinek sora a legmeggyőzőbb bizonyítékok. Hatása az utána következő művészgenerációkra mindmáig nincs felmérve, egy azonban biztos, hogy közvetlen tanítványai az utánuk jövőknek is átadták Vaszary örökségét. A fent említett tanulmány végén László Gyula így fogalmazza meg Vaszary jelentőségét : „A magyar piktúrának nagy szerencséje. hogy Vaszary éppen dinamikus korszakában került a főiskola katedrájára és hirdette tanítványainak a modem ember humánumát, festői formavilágát. Ellentétben a múltat őriző tanártársaival festői nevelésében a szín, a forma, a szerkezet művelésére ösztönözte tanítványait, hogy a kép saját tényezőivel hasson s ne az irodalomból kölcsönvett történetek megelevenítésével. Vaszary tanítása mégsem az öncélú művészetet szolgálta, mert azt tanította, hogy a képnek csak akkor van létjogosultsága, ha minden pórusa a modern ember optikai kultúráját alakítja. Szerinte ez a mindenkori modem kép igazi tartalma". Mü/észet elméleti írásai 1922-ben jelentek meg Budapesten Természetlátás és képszerűség amen. Otven esztendeje, 1939. április 19-én hunyt el Budapesten; kissé ellentmondásos, de maradandó életművet hagyott maga után. TALIGA ISTVÁN 10
