A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
A mongol köznyelv a vadjuhot argali névvel jelöli. Tudós zoológusok szerint azonban e név alatt nem egy, hanem kétféle vadjuh rejtőzik. Vagyis a hegyi juhok törzsalakja, tudományos nevén az Ovis ammon ammon (L. 1758) és ennek alfaja, az" Ovis ammon jubata (Péter, 1876). Az előbbi a nagyobb testű, és ami a vadászt legjobban érdekli és izgatja: a nagyobb szarvú is. Hadd tegyem mindjárt hozzá, ez a ritkábbik is. A mongolszovjet határ mentén, valamint a Mongol-AI- táj északi és középső részén aligha él belőle több kétezer darabnál. A kifejlett kos magassága eléri a 130 centimétert, tömege pedig a kétszáz kilogrammot is meghaladja. Színe a hátán szürkésbarna, hasa fehéres és olyan a nyakáról lelógó sörénye is, míg a hátán végighúzódó sáv szürkésbama. A Góbi-Altájban és azon a vidéken, ahol én vadásztam, Bajanhongortól délnyugatra a mongol vadjuh, az Ovis jubata fordul elő. Méretei kisebbek az előzőnél: a kifejlett kosok átlagos marmérete 115 centiméter, tömegük pedig „csak" 120—140 kilogramm. Színe felül sötétebb mint az oldala, amely rozsdabarna. Hasa sárgásfehéres, de a fő különbség a két alfaj között mégis szarvuk méreteiben mutatkozik. Már egy kétmázsás vadjuhot is nehezen Dotyky (Érintések) — néven, alig egy félévre a Literámy tyzdennik után, újabb szlovák irodalmi folyóirat indult. Nevezetesen a fiatal írók s művészek folyóirata. Voltaképpen nem is egészen egyértelmű indulás ez, hiszen ugyanezzel a névvel találkozhattunk már a szlovák sajtóban, a Romboid nevű kritikai havilap mellékleteként (ahogyan melléklete például a „Holnap” az Irodalmi Szemlének). Ám egy dolog a melléklet, más dolog az önálló lap, s ezúttal ez utóbbiról kívánunk szólni, mégpedig az első két szám alapján. tud magának elképzelni a házi „bégetök" méreteihez szokott emberi szem. Hát még a minden képzeletet felülmúló mindkét oldalon másfél métert meghaladó juh szarvakat! Már említettem, hogy magam is tartottam a kezemben olyan argali trófeát, amelynek a tömege meghaladta a 38 kilogrammot és amelynek a tükörmérete elérte a félmétert. Nem tehetek róla, de én egy kapitális argali trófeáját a természet egyik legcsodálatosabb alkotásának tartom, amelyik mellett az amerikai vadászok büszkesége, a vastagszarvú juh szarva is eltörpül. Az argali a vadkecskével ellentétben nem a függőleges sziklafalak, a keskeny hasadékok, az égbe nyúló hegyormok vadja, hanem inkább a lekopott felületű előhegyeké, és mindenekelőtt a csendes fövölgyeké. ahol időszakos vagy állandó vízfolyások is találhatók. Persze, ezek az aránylag könnyen elérhetőnek tűnő juhlegelők is jó magasan fekszenek, gyakran a Magas Tátra legmagasabb csúcsainál is jóval magasabban. Annyi könynyítés azért mutatkozik az argalivadász számára, hogy a vadjuh nappali vad, a reggeli és délutáni órákban legel, míg délben és éjszaka magasabb helyekre vonul fel pihenni, mindig éber strázsákat állítva az idősebb, sokat tapasztalt, viharvert példányok közül. Mindenekelőtt a szerkesztőgárda. A főszerkesztő Ján Zambor, a kitűnő költő, akinek nemrég jelent meg a szlovák Versbarátok Körében egy kötete „Pirié dni (Téli napok) címmel. Helyettese Dusán Mikolaj, a szerkesztők Marián Andricik és Róbert Kotian. A szerkesztőbizottság elnöke Alexander Halvonik, tagjai között pedig ott van az új szlovák irodalom több kiválósága, úgy mint Andrej Ferko, Daniel Hevier, Jozef Urban, stb. A Dotyky nevét Miroslav Vélek egy hajdani kötetének címe után örökölte (ahogy a Romboid például egy Novomesky-kötet címét kapta). Bizonyosan az is az oka. hogy az első szám talán legsúlyosabb anyaga egy kerékasztal beszélgetés Válekkal, aki akkor még művelődésügyi miniszter volt (azóta, mint tudjuk, a Csehszlovák írószövetség elnöke lett). S úgy tetszik, az interjú kedvenc műfaja a jelenkori szlovák zsurnalisztikának (lásd pl. a Tyzdennik interjú-sorozatát), mert a Dotyky sem elégszik meg a Válek-beszélgetéssel. egy másik interjút is közöl, nevezetesen Dusán Nikolaj dialógusát Alfonz Bednárral. S A vadászatra felkészült Bira kilépett a jurtáját övező deszkapalánk kiskapuján. Látványa, viselete immár megszokott: fején puha kalap, nadrágja fölött sötétbarna dél, amelyet sárga selyem övez a derekára. Lábán csizmát visel, vállán pedig a már közelebbről is ismert szakállas kispuska van átvetve. A másik vállán degeszre tömött hátizsákját hozza, arcán pedig egy jókedvű, bizalomgerjesztő mosolyt, amely a későbbiekben is mindig ott bujkált szája szegletében, szöges ellentétben Mogo öccsével, akit egy hét alatt kétszer sem láttam mosolyogni. Birának nagy leleményességgel helyet szorítottunk a kocsiban, még inkább a csomagtartóban a cuccának. amire különben nem is lett volna szükség, ha nem cipeljük magunkkal a fölösleges holminkat, kiváltképp a sok helyet elfoglaló vadkecske szarvakat. Aránylag még nekem volt a legtöbb helyem az első ülésen, de én sem ficánkolhattam nagyon, mert a húszliteres kumiszos kanna mellé társul megkaptam a vizeskannát is úgy, hogy két térdem egészen az ádámcsutkámig volt felhúzva. De ki bánta ezt akkor! Örültünk, hogy útra keltünk, hogy mégiscsak van még némi esélyem megvalósítani legnagyobb mongóliai álmomat. A Hangáj délnyugati vonulata menti utazás nem sok új élménnyel gazdagított, talán csak több ragadozó madár gubbasztott a kerékcsapák mentén, és egy helyen sirályokkal is találkoztunk. Ez víz közelségére utalt, de víztükröt sehol sem láttam megcsillanni. Mongólia madárvilága igazán figyelemreméltó Úgy tudom, hogy több mint háromszáz féle madár honos ebben a nagy kiterjedésű országban. Különösen a ragadozó madarakból van sok és könnyen találkozhat itt az ember a legkisebb termetű sólyommal épp úgy, mint a legnagyobb saskeselyüvel. Érdekes volna egy külön expedíciót Mongólia avífaunájának szentelni. Megfelelő engedélyek birtokában még sok szerencse sem kellene hozzá, hogy az ember egy világraszóló gyűjteménnyel térjen haza. Félnapos autózás után még napszállta előtt tábort vertünk a Hangáj előhegyei közt egy széles völgy bejáratánál. Jókedvűen kacsintottam rá a vérvörösen hanyatló napra, miközben víz helyett jól meghúztam a kumiszos kannát. Szép a világ, és az igazi Mongólia tágas, érintetlen síkságai és alacsony hegyvonulatai az egyik legszebb sarkát képezik. Az újabb vadászati lehetőség annyira voltaképpen ugyanez a műfaj az ankét műfaja is. „Mit vár Ön a fiatal irodalom folyóiratától?" címmel ugyanis ankét indult az első számban, s ebben többek között Olga Feldeková, Anton Báláz, Andrej Ferko, Vojtech Kondrót és Lydia Vadkerty-Gavomíková mondja el gondolatait az új lapról. Elég gyöngén van képviselve — hasonlóan az évek óta tartó helyzethez, már ami a csehszlovák sajtót illeti — a kritika. Négy-öt vérszegény recenzió, s ezek sem a mai szlovák irodalomról szólnak, hanem Huxley, Marcinkevicius avagy éppen Byron szlovákul most megjelent könyveiről. Igaz, ez a helyzet némiképp változik a második számban, itt már Hevier, Podracká meg Boris Mihalkovic köteteiről szólnak, sajnos, megint csak a vérszegény kifejezés jut eszembe ezekkel a recenziókkal kapcsolatban is. Van ellenben egy kitűnő ötletük. Kis poétikai szótár címmel indítottak egy nyilván ismeretterjesztésnek szánt sorozatot, s ebben rögtön az első számban közük Lubomír Feldeknek egy briliáns kis írását, a második számban pedig Ján Buzássy értekezik az ún. felvillanyozott, hogy ami e pillanatban a legkevésbé hiányzott számomra, az a civilizáció bármilyen vívmánya volt. Vacsorára megint vadkec.skehúst eszünk, kenyér nélkül természetesen. Nem tudom, hogy tudott volna itt megélni megboldogult nagymamám, aki még a kenyeret is csak kennyérrel tudta megenni... Az új erőpróba előestéjén korán bebújok szűk hálózsákomba. Barátaim, sorstársaim, akik szenvedélyem szolgálatában vonultak ki velem a kietlen pusztaságba, halkan beszélgetnek a sátor bejárata előtt egy szájára fordított vödör fenekére ragasztott gyertya pislákoló fényénél. Talán azon tanakodnak, azt beszélik meg, mi lesz holnap, hogyan segíthetnének nekem a legjobban, hogy bolondos örömet szerezzenek nekem egy állat elejtésével. Mert Mogo a vadászat végéig nem tudta megérteni, hogy mi élvezet lehet egy állat megölésében. A hálózsákban én is álmokat szövögetek és hessegetek el; nem tetszik, hogy már megint kunkori szarvú argalik tolakodnak a képzeletembe. Nem tudom, mikor aludtam el, de álmom annál nyugodtabb volt. Oly nyugodt, hogy ezúttal nem én játszottam el a társaság ébresztőórájának a szerepét. Bira rángatja ébredésre serkentve a lábfejemet. A reggeli tisztálkodás elmarad, víz nincs a közeli környéken, öltözködésünk is katonásan gyors. Hogyisne, sarkall a hideg, odakinn tán mínusz tíz fokra is lesüllyedt a hőmérő higanyszála. Miközben sebesen magamra kapkodom jó meleg gúnyámat, Mogo tolmácsolja Bira szavait. Jó két héttel ezelőtt, amikor utoljára itt járt, hogy a még virrasztó tarbagánok közül kiszedje a maga vámját, tán száznál is több argalit látott ezen a vidéken. Ő persze nem bántotta őket, és tudtával mások sem abajgatták. Vagyis józan számítás szerint a vadjuhoknak itt kell lenniük valahol a közelben. Háromhetes sikeres mongóliai vadászattal a hátam mögött nem igényeltem, hogy fölöslegesen biztassanak, immár argali nélkül is elégedett voltam — kellett, hogy legyek — az eddigi eredménnyel. Vagyis minden további vadásznapot külön ajándékként kezeltem, a soron lévő argalivadászatot pedig sorsom irántam megnyilvánuló különös kegyének. A sikertelenséggel már elszámoltam, újabb már nem érhet, a további kesergéssel szemben teljesen immunis vagyok. Ami most fog következni, az csak a bizako* 4 Spenser-strófáról. S van peisze fölfedezettje is a Dotyky-nek. A második számban kerekasztal-beszélgetés (már mecint!) formájában értékelik a résztvevők az elmúlt esztendő, úgy tetszik, legígéretesebb indulását, nevezetesen Edmund Hlatky História veci (Tárgyak története) cimü kötetét. A lényeget Andrej Ferko e néhány mondata fejezi ki a leginkább: „E könyvben minden benne van, amiről a jövőben írni szerettem volna. Az ötvenes évek, a vallás jelenkori kérdései, a 70-es évek, az emigráció, s mindaz, ami fájdalmas a számunkra". Induló lapoknál — mi sem természetesebb — legfontosabb a program. A nagy interjúk, nyilatkozatok kissé háttérbe szorítják a megvalósult művet. így érthető, hogy a legkevésbé éppen az eredeti versek, prózák hívják magukra föl az olyasó figyelmét. Noha akad kivétel. így például Jozef Urban verse (Vidiecan — A vidéki) az első vagy Andrej Ferko írása (Intra muros populi) a második számban. Kissé meglepő hogy a világirodalom nagyjainak bemutatását Apollinaire-rel kezdik, hisz ez már nem is a félmúlt hanem a 14
