A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 15. szám
dás és a várható — merem remélni — felejthetetlen élmények jegyében történhet. Ezért vagyok reményekkel telve, és jó hangulatomat nem tudja befolyásolni az sem, hogy éjszaka beborult az ég s a feltámadt szél oly keményen korbácsolja a sátorunk vásznát, mintha azon akarná kitölteni minden mérgét, haragját. Még a csillagok utolsókat pislogó mécseinek gyér fényénél hagyjuk el testmelegünktől otthonossá vált sátrunkat. Csak ketten indulunk útnak, Zsargal szívesen velünk jönne, de Bira leinti, Mogo pedig a kötetlen kényelem és lustálkodás lehetőségének kéjérzésével ássa magát még mélyebbre a hálózsákjában. Ezúttal én kedveskedek neki, a rólam lekerült súlyos medvebőrt is gondosan ráteregetem. Bira, úgy látom, tapasztalt vadász, érti a dolgát, és még a szürkületben is otthonos ezen a terepen. Kimért lépésekkel halad, mint az olyan ember, aki jól be tudja osztani az erejét, de ugyanakkor határozott irányban és tempóban halad. Nem ismer vargabetűket, sehol sem tétovázik, utána ballagva az jut eszembe, hogy oly gépiesen jár mint az a vadőr aki egy ismert magaslesre akarja felvinni a vendégét. Erről persze szó sincsen, itt nincsenek magaslesek, csak magas és még magasabb partok és már nem sétálunk, hanem kapaszkodunk, és nagyon megkönynyebbülünk, ha néha megpihenhetünk egyegy többtonnás sziklatömbnek támaszkodva. Az egyik szikla alá a kivilágos virradatot megvárandó aztán le is telepedtünk. Bira kissé eltátott szájjal, mintha nem szelelne az orra, figyeli az előttünk elterülő üres katlant, hegyező füle tág kapuja a fennsík minden zajának, homloka még kalapja karimája alatt is csupa ránc, len róla, hogy erősen erőlteti nemcsak minden érzékszervét, hanem az agyát is. De jó volna tudni, hogy mi minden fordul most meg a kobakjában. Az én agyamban, érdekes, nem a vadászat a „téma". Inkább azon sajnálkozom, hogy széles ismeretségi körömben nem találtam, nem kutattam fel egy mongol—magyar vagy mongol—cseh szótárt vagy szógyűjteményt, amelyet „bevágva" legalább tőszavakban tudnék gondolatokat cserélni az oly lelkes és odaadó vadásztársaimmal. Mert például itt van ez a Bira. Mindössze annyit tudok róla, hogy miattam otthagyta a munkahelyét, és talán még a családjától sem érkezett elbúcsúzni. Nem tudom azt sem, hogy mi a régmúlt. Annál kellemesebb meglepetés az angol Dannie Abse bemutatása a 2. számban. S ha már szóltunk a Romboidról, mint a Dotyky „fölnevelő dajkájáról", essen néhány szó még erről a 24. évfolyamánál tartó irodalomelméleti folyóiratról. A Romboid is közöl szépirodalmat itt-ott, fő feladata azonban az irodalomelmélet s a kritika művelése. Jelentős kezdeményezése példának okáért, hogy rendszeresen közli a Szlovák írószövetség kritikai szakosztálya által rendezett könyv-viták anyagát. Így például közölte annak idején a Grendel Lajos trilógiájának szlovák változatáról közölt vitát, az idei első számban pedig a Cselényi László válogatott verseit tartalmazó kötet szlovák kiadásának a vitaanyagát közli a lap. A vita résztvevői: Pavol Buncák, Lubomir Feldek (vitavezető), Ján Buzássy, Ján Zambor, Milan Richter és Tözsér Árpád. A bevezető előadást Zsilka Tibor tartotta. Néhány gondolat a kerekasztal-beszélgetésböl: L Feldek dicséri a fordító, Marta Podhradská kiváló teljesítményét, mondván, hogy olyan dolgokat oldott meg, foglalkozása és azt sem, hogy este majd hány gyereke fogja megkérdezni, hogy hol van apukánk? Tudtommal nem ígértünk neki semmit és biztosra veszem, hogy épp úgy mint elődei, szolgálataiért nem fog elfogadni semmit. Itt az a jelszó: a barátért, a barátságért mindenkor, mindent. Csak ki kell tudni érdemelni ezt a barátságot. Egymás megsegítése itt alaptörvény. És a segítségnyújtó leggyakrabban nem is az általa megsegített-től várja, hogy azt viszonozza neki, ha majdan ő is segítségre szorul. Ideális helyzet ez, az emberszeretet eklatáns példája, amely még teljesen mentes a civilizáció teremtette önzéstől. Bárcsak ugyanazt tapasztalnák a húsz évvel utánam jövök is, amit én, 1986- ban. Színesedik lassan az aszott' fű, immár szalmasárga és a sziklák is visszanyerték „nappali" okkersárga színüket. A sziklákat átszövő piszkosszürke kvarc erezetében nincs keringés, halott a táj, csak néhány száraz perje lengeti felette a gyászlobogót. Bira csizmája alatt megcsikordulnak a kövek. Felállt. Int, hogy kövessem. Fölfelé a lankás lejtőn nem nehéz a járás, bár úgy tűnik, hogy céltalan, Bira azonban most is határozott irányt tart, sőt most már lassítja a lépteit, talán óvatoskodik, de az is lehet, hogy csak engem kímél. De nem. egy széles katlant határoló lapos gerinc tetejéhez közeledünk. Már fenn is vagyunk rajta. És már hasra is vágtuk magunkat rajta, mert földre kényszerített minket az elénk táruló látvány. Odalenn a völgyben legalább ötven vadjuh legelészik. Van köztük bárány, kos is, kisebb is nagyobb is. Üzekedés ideje van, ilyenkor a mogorva remete kosok is felkeresik a „gyengébbik nem" társaságát. Csak a „taknyosok", a legénykorban lévő sihederek vannak valamivel távolabb, mert őket elűzte a fajfenntartás ösztönétől tüzelt, ereje teljében lévő idősebb-erösebb nemzedék. Vagy kétszáz méterrel alattunk veszélyt nem sejtve éli életét a vadjuhok nyája. Többségük ácsorog vagy maga körül legelészik, de több kos is elégedetlen a nyájban betöltött szerepével. Többre vágynak, mint amit elértek, magasabb rangra az állathierarchiában, jobb fekvőhelyre, több nőstényre. A többért azonban meg kell küzdeni, meg kell verekedni. A lovagi bajvívás nem megy vérre, csak tekintélyt teremtő tusakodásnak tekinthető az egész. De minek tekintsem egyes nöstéamilyenekkel szlovák műfordító még nem találkozott. Tözsér Árpád arra hívta fel a figyelmet, hogy a Téridő-szonáta szerzője azzal sorakozik be a jelenlegi szlovák irodalomba, amivel attól különbözik. Zambor néhány megoldatlan részletre hívja föl a figyelmet, Buzássy ellenben védelmébe veszi a kötetet, mondván, hogy a szerző célja éppenhogy nem a „megoldottság" volt, hanem éppen az ellenkezője. Egyben valamennyi hozzászóló egyetértett: szokatlan a jelenkori szlovák lírában, eredményeit érdemes lesz hasznosítani a jövőben. Egy további anyag is foglalkozik velünk a Romboidban, nevezetesen Grendel Lajos írása a mai magyar prózárój. Natália Ivanovna ellenben a kortárs szovjet irodalomról beszél. Külön anyag foglalkozik ez utóbbinak talán legjelentősebb „újdonságával", Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényével. Bretislav Truhlár a kortárs szlovák történelmi regényről értekezik, Rudolf Sloboda pedig férfi és nő kapcsolatáról, mint regény alapvető dialektikus ellentmondásáról. (•»-) nyék egymás közötti lökdösődését? Csak nem a féltékenység megnyilvánulásának? Már teljesen kivilágosodott. Az összeütődött szarvak csattogásától kísért látvány oly lenyűgöző hogy szinte elfelejtem: miért is vagyok itt tulajdonképpen. Bira józanabb, ö racionálisabb gondolkodású. Igaza van, elérkezett a cselekvés ideje, mert a vadjuhok lassan hosszú sorba rendeződnek és farukat félénk fordítva elindulnak a hegyvidék belseje felé. Kísérőm leengedve félszemű távcsövét a szeme elöl a sor vége felé mutogat. Ott poroszkál a legnagyobb kos, amelyet már csak néhány fiatalabb állat követ. Lőni kell, de azért egy fényképfelvételre való időt még megengedek magamnak. Megint bosszúság ér, ez az utolsó filmkocka a tekercsen. Sebaj, úgysem akartam többet fényképezni, most már legyen a puskáé a szó. Gondosan célzok, de nem hasalok valami kényelmesen. Gyorsan megszüntetem kényszerhelyzetemet, most már kényelmesebben célozhatok és gyorsan befogom a céltávcsöbe a nagy kost Most megáll. Még mindig nincs kétszázötven métertől messzebbre. Fokozatosan nehezedik mutatóm nyomása a ravaszra. Ha nem kapkodom el a lövést, az enyém lehet életem egyik legkívánatosabb vadásztrófeája. Máskor de könnyen sül el ez a puska. Most mintha a ravasznak mázsás ellenállását kellene leküzdenem. A mellembe szorult levegő már kifelé kívánkozik, szemem guvad és az ujjam még mindig nem sütötte el a fegyvert. Már a céltávcső tüskéje is táncolni kezd a vad oldalán. Érzem, tudom, nem lesz ez jó, abba kell hagyni a célzást, mert csakis hibázáshoz vezethetne. Azt pedig igazán nem szeretném. De már késő. Nagyot dörren a puska, magam is meglepődöm a hangjától. Rohan a megcélzott kos, rohan az egész nyáj, porfelhőt vernek a nyomukban, amely gomolyog, eltakarja a menekülőket. Aztán a por tovaszáll, a paták dobaja elhalkul. A sárgás gyepen egy kerekded idomú szikla hever. Egyik vége az ég felé kunkorodik. Az argalim, vágyaim, álmaim netovábbja fekszik ott. Lapockája mögül vörösen csörgedezik az elmúló életét jelképező vére. ( Az öröm és a meghatottság egyvelege kóvályog bennem, amely oly gúzsba köt. annyira megakadályoz, hogy nem vagyok képes zsákmányomat birtokba venni. Előbb fel kell dolgoznom magamban a tömény élményeket, és csak azután tudok Bira után eredni, aki még nem az argali vaskos szarvát, hanem zsíros farát tapogatja. Hiába, itt is érvényes a magyar mondás, hogy kinek a pap, kinek a papné. Ám hadd legyen Biráé az argali zsíros fara, rászolgált, én amúgy sem tartanék rá igényt. A kos szarva viszont az enyém, immár vadászsikerem jelképe, feledhetetlen élményem tárgyi bizonyítéka. A fejet ott helyben leszeljük és két szarvánál fogva diadalmenetben visszük be a táborunkba. Mondhatom volt mit cipelni. Zsargal velünk örül, de Mogot hidegen hagyja a vadászsiker. Neki az a legfőbb baja-gondja, hogy nincs tej, ma kénytelen leszek fekete teát reggelizni. Mondom neki, hogy mit bánom én, mit ad reggelire, akár semmit se adjon, mert teljesen beteltem a már nem is remélt vadászsikerrel. — Hogyhogy nem remélkedtél? — fortyant fel. — Hát nem megmondta az öcsém, hogy útközben meg fogod lőni az argalit? Én az első perctől hittem a jóslatában, ezért nekem nincs min csodálkoznom. Mogo nagyon akarta a sikeremet, de ugyanakkor rendkívül sajnálja az elejtett vadat. Nem tehetek róla. azt kell gyanítanom, hogy felvilágosult elméjének valamelyik mélyebb tekervényében még mindig ott fészkel a lámaista tanítás maradványa, hogy semmilyen élőlényt, még egy vérszopó parazitát sem szabad elpusztítani. Ulánbátorban, a hajdani Urgában, amely az elmúlt háromszáz esztendőben tizenhétszer változtatta meg a helyét, még volt két napom dolgaim rendezésére, majd visszavonhatatlanul rám virradt a búcsúzkodás napja. Az utolsó csésze tejet a csadaknak nevezett kék szalagon nyújtotta át nekem a háziasszony. Miközben szürcsölgettem, alig találtam megfelelő orosz szavakat hálám és elégedettségem kifejezésére. Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy most. amikor már elérkezett a végső búcsúzkodás pillanata, már nem is akaródzik hazamenni. Vagyis még egyszer szeretnék köztetek lenni, barátaim. Csak azért, hogy élvezhessem a társaságotokat, a vendégszeretetet, a mongol ég utánozhatatlan kékjét, a levegő tisztaságát. A több mint kétezer kilométeres úttalan utakon hűségesen szolgáló, minket mindig biztonságosan célba juttató öreg gépemet Mogonak ajándékoztam. Azért a néhány puskalövésért, néhány csontért. A sok-sok feledhetetlen emlékért. Vége S. ORBÁN JANKA Hangúlat A mai nap is közelebb hoz hoz-Egyiket kinevetem, zád, másikat letagadom milyen szép voltál, annyi. cserélgetve annyi élet és kívánás szomorkodom. van benned. Tavasz nagy kibontakozása. vagy átkozódom. imája Vagy bármilyen ennek a szédítő nagy fiatalságigaz hazugsággal nak. állok magam előtt, mások előtt, A szellem, a lélek — látod de mindegy is, ez az én fényárnyékom akárhogy is les és vigyáz, néha utamat állja, így birkózom én e kettős meg kell halnom. énnel, két érzéssel. 15
