A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 2. szám
elmegy a fogorvoshoz, vagy amit a felesége szeretne, a gyerek szülői értekezletét részesíti előnyben ... A kritikus úgy érzi, most már nagyjából belerázódott a megfelelő hangulatba. Kézbeveszi ceruzáját és rövid töprengés után ír bekezdést a humorról, mint olyanról. A modem kor, meg a társadalmi viszonyok, meg a visszatükröződésük a groteszkben és az iróniában. A világ a feje tetejére állt, az erkölcs válságban van. A humornak offenzívába kellene átmennie, de a válság ebbe a műfajba is begyűrűzött. Költészet? A vers meg a hagyományos próza elvesztette közönségét, a modem prózának nem is nagyon volt. Konklúzió: kiút nincs, de az útkeresés azért folyik... Elégedetten hátradől. Milyen kár, hogy útközben hazafelé nem vett legalább egy üveg sört, most jólesne egy korty. Elszántan a könyv után nyúl. A tartalomjegyzékkel kezdi. Megpróbálja kitippelni, melyik a legtűrhetöbb és melyik a leggyengébb Írás. Végül kompromisszumot köt magával, a legrövidebbel kezdi. Csak futtában olvassa el, minden harmadik szót. Már a végénél tart, de még mindig nem ért belőle semmit. Bosszúsan újra kezdi az olvasást. Most sem érti. Ez itt tényleg humor lenne, vagy elnézte volna ? Gyorsan visszatér a könyv fülszövegéhez, úgy emlékszik, ott olvasta a humor szót. Igen... Beleolvas találomra egy. aztán több írásba. Hirtelen eszébe jut, hogy estére vendégek jönnek, a feleségének másod- vagy harmadunokatestvére vagy ilyesmi. És nincs itthon még sör sem. Persze, te direkt megfeledkeztél róla, mondja majd a felesége ... Te jó ég, hol van itt a humor? Az írások tematikailag egyszerre szűkek és csapongóak, a stílus, hát igen, ha az ember nagyon jóindulatú, akkor felfedez benne valami gyenge humorfélét, de ... mindent összevetve az egész olyan száraz, abszurd, valószerűtlen, de nem úgy valószerűtlen, ahogy ez általában lenni szokott... A kritikus az eddig leírt bekezdésre pillant és csalódott. Miért is fogadta el ezt a könyvet? Aztán leteszi a ceruzáját és dönt: ezt ő nem tudja megírni, vagy fogalmazzunk úgy, nem akarja megírni. Legalábbis most nem. Talán később, esetleg, ha már más írt róla ... LENDVAY TIBOR általában kategóriákba, esetleg osztályokba szokták sorolni. A kategória idegen szótól azonban nem kell annyira ódzkodnunk, hogy az árkategória helyett árfekvést az árkategóriájú helyett árfekvésűt mondjunk. Milyen jelzőt adhatunk a jutányos árfekvésű helyett a nyaralóhelynek, hogy kifejezzük vele a lényeget, tudniillik azt, hogy ott jutányosak az árak? A jutányos árú nyaralóhely nem volna helyes, mert félreérthető, hiszen nem megvételre kínálják a nyaralóhelyet jutányos' áron. Beszélhetünk azonban jutányos árkategóriába tartozó — vagy: sorolt — nyaralóhelyről, vagy pedig megfogalmazhatjuk a mondatot így is: A külföldiek körében is kedvelt nyaralóhely, ahol jutányosak az árak. Elfogadhatónak minősíthetjük ezt a megoldást is: A külföldiek körében is kedvelt nyaralóhely, jutányos árakkal. MAYER JUDIT Két új szlovák filmet mutattak be a bratislavai filmklubban. A Postoj — magyar fordításban „álláspont", az .állásfoglalás" illetve „állj egy kicsit!" megfelelője, bár kételkedem abban, hogy majdan ezen a címen kerül forgalomba — Vlado Balco filmje. A második film címe, ugyancsak tükörfordításban: fürdőszobai játékost, illetve zenészt jelent, ezt Éva Stefánkoviéová rendezte. Szándékosan, bár a vetítés sorrendjét követve választom elsőként Vlado Balco filmjét. Az irodalmi forgatókönyv alapjául Ján Johanides azonos című prózája szolgált, bár nem mondható el, hogy autentikus filmrevitele lenne. A forgatókönyviró Martin Sulik (akinek Staccato című kiemelkedő filmnovellájával már megismerkedhetett a közönség) és Marian Zachar a könyv lapmotívumát emelték ki, hiszen a mű az ötvenes évek időszakát tárja fel egy bírósági vizsgálat visszfényében. Ezt a motívumot a forgatókönyvírók átültetik napjaink eseményeibe, s az ábrázolás eszközéül egy archeológiái kutatás színterét választják. Nemcsak korunk ellentmondásai tárulnak igy fel, hanem a történelem igazságtalanságai; beigazolódott tévedések is felvillannak. A film első képsorai sötétben vonuló tankegységeket mutatnak, s a film további részében is fel-felvillan egy jelzőtűz, a katonaság állandó jelenlétére utalva, nyomasztó légkört teremtve a szorongás, a kiszolgáltatottság érzését keltve, vonatkoztatva arra a társadalmi létre, mely azzal együtt, hogy háttere az eseményeknek, előidézője és indítéka is lehet egyben. A rendező egy olyan rendszerről beszél, mely hibátlanul, kifogástalanul működik. Nos, ha mindez valóban igy lenne, akkor a filmbéli Hatala (Jifí Kodéi) nem egy eldugott helyen végezné az ásatásokat, s ha mégis, akkor nem támogatás nélkül, vagy ha igen, akkor ez a támogatás nemcsak ún. erkölcsi lenne — ami szintén nem akármi —, ha látnánk, hogy az se más, mint vállveregetés, azután nem Hlavsa (Jindrich Svétnica) lenne a főnöke, mivel spekulációinak, manipulációinak köszönhetően nemhogy nem lehetne vezető beosztásban, de még az is kérdéses, vajon szabadlábon lenne-e. Erről egyébként a filmben nem beszélnek határozottan, félszavak, ki nem mondott indulatok, pillantások vezetik el a nézőt addig a felismerésig, hogy Hlavsa egy sötét alak. Szerencsére azonban ez az ábrázolás nem kényszeríti a szerepet a kötelező rossz kereteibe, hiszen Balco nem az a romantikus rendező, akinél a jó könnyeket fakasztóan jó, a rossz pedig az aljasságig elvetemült. Máig sem értem ugyanis, hogy a kritikusok miért vádolták a rendezőt azzal, hogy azt az alakot kifejezetten egyoldalúnak ábrázolja, hiszen mindamellett, hogy egy elvetemült személy, aki a legsötétebb húzásokra is képes, érezzük, hogy hús-vér ember, mintha csak itt mozogna mellettünk, időnként szánalmas, máskor éppen öszinteségi rohama van, majd ... De kár sorolni, kár védeni, hiszen a film magáért beszél, s úgy érzem, éppen olyan erőssége a filmnek Hlavsa jellemének „túlkapása", valamint Kodeá tiszta vonalvezetésű játéka. A filmnek több érdekes alakja van, hiszen kirajzolódik Veronika (Jitka Asterová) életútja is, aki az erkölcsi beszámithatatlanság példaképe is lehetne, az ő értékrendje olyan, mintha más bolygóról jött volna. De ezen ne is csodálkozzunk; milyen erkölcs az, amelyet a Hlavsa félék diktálnak... Megkapó Imro (Andrej Kraus) alakja, aki őszinte csodálója Hatala szinte fanatikus munkakedvének, s bár öngyilkossága értelmetlennek, s gyengesége megnyilvánulásának tűnik, mégis érdemes azon elgondolkodni — bármennyire is ellentmondásosnak tűnik —, hogy ő a legerősebb alakja ennek a filmnek — föltéve, hogy az erősséget tartásnak, és nem a körülményekhez való alkalmazkodás képességének tekintjük. Mert hát Hatala bármennyire is jellem, a szó legnemesebb értelmében, mégis meginog, amikor élete nagy lehetősége megcsillan előtte, mert döntenie kell, hogy vajon elvhű marad-e, és továbbra is éli ezt az életet, attól rettegve, hogy tanulmányait főnöke — merő féltékenységből — elsüllyeszti, vagy féléves tanulmányútra megy Ausztriába, ahol átfogó tanulmányt készíthet a szláv leletekről, megalapozva ezzel hírnevét és az elismerést. Éppen ez az öngyilkosság tántorítja őt vissza ettől a lépéstől, hogy megmaradhasson mindig igaz embernek, olyannak, akit nem a körülmények mozgatnak önkényesen. Úgy is mondhatnám: a fiú életenergiáját adja át ezzel a gesztussal, tehát mint olyan, nem vész el. csak másban „hat" tovább. Éppen ennek az öngyilkosságnak köszönheti a film, hogy a nézőben marad egy cseppnyi jóérzés — talán mert nem erre a mozzanatra vonatkoztatja — miszerint nem vehető meg minden, hogy vannak pénzben kifejezhetetlen értékek. Azt sem értem, miért érte a bemutatón — Karlovy Varyban — olyan fogadtatás, mint amilyet kapott, mivel meggyőződésem, hogy nem harsány, nem megalapozatlan társadalombírálattal jelentkező, hanem visszafogott, elgondolkoztató filmet sikerült készíteni, melynek feltehetőleg a mindent bírálni akarás időszakának elmúltával is lesz majd mit mondania a nézőknek. Éva Stefankovicová filmje egészen más műfajt képvisel. A kissé nehézkes, borongós Balco-film után szinte megkönnyebbülésként hat. ami természetes nem azt jelenti, hogy maga alá tepemé a korábbi alkotást, csakhogy könnyedsége, játékossága, humora folytán számítani kell a nagyobb népszerűségre. s a nagyobb arányú mozilátogatottsággal, mert megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a mozinézők többsége a fiatalság soraiból való, s ez a film nekik készült. A film Jelenet a „Postoj" című filmből könnyedségében van valami menzeli, dinamikája — az első két harmadban — is erre utal. s egyes beállítások (pl. a kamera elidőzése a szomszéd bácsi hasán, mit hasán: pocakján!) kínosan ismerősek. Az előbb említett kép szerepel Chytilová: Egy faun késő délutánja című filmjében, a záró képsor viszont nem felel meg a film eddigi hangvételének, s olyan mintha Fellini filmjéből vágták volna ki. A bulletint olvasva bukkanok az összefüggésekre Vilo Ronec (VLadimfr Kittler) balesete és a koncert között; sokkal inkább az derül ki belőle, hogy Vilonak nem fűlik a foga a munkához, s ezért eltörte a kezét, talán azért, mert a koncertet hirdető plakát inzertje és baleset képei közé beékelt a rendező néhány képet, mely Vilo munkaundorát propagálja. A bulletint olvasva bukkanok rá egy további érdekességre is: a fiú a strandon találkozik első szerelme élményével. Ahogyan erre a jelenetre emlékszem, inkább a Limonádé Joe jutott az eszembe, annyira túljátszott volt. sőt idétlen, ezért el sem hittem, hogy valódi szerelemről lehet szó. Az ágyjelenet később viszont annyira ügyefogyott, suta, hogy kénytelen vagyok elismerni, jól sikerült — de az is lehet, hogy véletlenül. Mónika (Miriam Kanuáóiaková) az, aki a stílustalan hódítást szinte már tökélyre viszi. Az, hogy ennél a jelenetnél ennyit időzök, nem önkényes, mert éppen ez indokolja, hogy a filmet kénytelen voltam felosztani három harmadrá, s igy ítélni, ugyanis itt kezdődik a film harmadik harmada, amely túlontúl vontatott, „nehezen megszült" ahhoz, hogy egyazon mércével mérettessék. S ha már a szerelemnél vagyunk, fontosnak tartom kiemelni Vilo plátói szerelmét Marika (Viera Berkyová) iránt, amely motívum feltárja a kamaszlélek rejtelmeit, megmutatja szorongását, hiszen ez az elindítója a bonyodalomnak, ez az oka annak, hogy Vilo abbahagyja tanulmányait a konzervatóriumban, mert nem tud úrrá lenni fellépés előtti lámpalázán, melynek siralmas eredménye készteti a szökésre. Az utolsó képsorok mintha kicsúsznának a rendező kezéből, a megoldás meglehetősen sutára sikeredik, de tele van optimizmussal. Olyannyira, mintha ez az optimizmus megszépítené a filmet. Szemfényvesztés. A kritikusok valami olyasmiről beszéltek, hogy ebben a filmben egy fiú keresi önmagát, helyét az életben. Ez sem igaz. Ez a fiú a maximális passzivitás megtestesítője, semmit sem tesz, az események csak sodorják, melyekben öntudatlanul bukdácsol. Nem hiszem, hogy a fiatalok ilyenek lennének. Bizonyára vannak ilyenek is, de ne csodálkozzunk ezen, hiszen a moziban olyan életideált kapnak, amely szerint az érvényesül, akinek sok pénze van, aki mindig jópofáskodik, nyugati „cuccai" vannak, aki esténként discóban, esetleg videózással tölti az idejét, és még sorolhatnám. He ezt figurázza ki a rendező, nem jól teszi, hiszen neki köszönhetjük, hogy a moziban megjelent bájos infantilizmusával néhány ifjúsági film, melyek mintha mind egy kaptafán készültek volna. Van még valami, amit szándékosan a végére hagytam, hogy az olvasóban a legélőbben megmaradjon. A filmben szerepel Dráfi Mátyás érdemes művész. Ez, azt hiszem nemcsak nekem jelent valamit. MÓROCZ MÁRIA 11
