A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 2. szám
1. Kevés olyan közismertnek tűnő, de valójában szinte teljesen feldolgozatlan kérdés akad, mint a hazai munkásszállók helyzete. Jellemző, hogy még az itt lakók számára vonatkozó adatok is eltérnek egymástól; a szociális helyzetről, a munkaköri megoszlásról, a fizetési arányokról, a családi élet „gubancairól", a művelődés iránti valós igényekről pedig mégannyit sem árulnak el a statisztikák. Ami viszont mindenképpen tény: a napi ingázók százezrei mellett, több tízezren élnek a jól-rosszul berendezett munkásszállókon. Önkéntelenül adódik hát a kérdés: vajon felemelkednek, vagy a társadalom perifériájára szorulnak-e az igazi otthonukat általában egy, ám sok esetben akár két-három hétre is elhagyó emberek a fővárosban, illetve az ország nagyobb ipari létesítményeinek, jelentősebb építkezéseinek vonzáskörzetében? Vajon hogyan látják sorsukat maguk az érintettek? 2. A sárgára mázolt külvárosi munkásszálló úgy rikít a lakótelep tízemeletes panelházainak tövében, mint a főzőtökök közé dobott narancs. A szobákon a gondnok kalauzol végig. A hatodik emeleten be is nyit a helyiségek egyikébe. Félig-meddig utcai ruhában fekszik ágyán az egyik lakó. Betegállományban van, jobb kezén kötés; baljával markolva húzza magára a takarót. — Nehéz munkát végzek, rakodómunkás vagyok és megerőltettem a kezemet. Injekciózzák. — Miért lakik a szállón? — Számomra így tűnik legolcsóbbnak az élet. Otthon nem keresnék annyit, de így, a távolsági pótlékkal havonta szép pénzt tudok összehozni. Bratislavától több mint háromszáz kilométerre kertes háza van az élettársamnak, kéthetente hazautazom hozzá. — Hogyan tudnak így élni? — Nekünk ez megfelel. Vagy azért jöjjön föl a fővárosba, hogy ö is valami munkásszállón lakjon? Vagy hogy az ott eladott ház árán itt kelljen lakást szereznünk? Otthon kert van, baromfi, megterem minden. A szabadságom javarészét úgy osztom be, hogy segíteni tudjak neki a ház körül. Higgye el, vidéken aligha találnék ilyen jól fizető állást. A nyitva maradt szobaajtó mögül egy szakállas fiatalember kukkant be hozzánk. Mint kiderül: 26 éves és panelgyári munkás. — Kereken egy éve lakom itt — mondja. — Szerintem meg lehet szokni ezt az életet. Persze, vannak bajok is. Esténként egyesek szívesen hangoskodnak, mások viszont a mosakodást nem szívlelik különösebben. Azt mondják, ők csak otthon szeretnek megfürödni, ahol tiszta ágy, az asszony, a gyerekek várják őket. Van, akire a takarítónő szól rá, hogy lerohad róla a zokni, amit még hétfőn reggel vett föl, és azóta abban alszik, dolgozik. — Nem szeretne jobb körülmények közé kerülni? — Egyelőre élni szeretnék, hiszen most vagyok a legjobb korban. És nyelveket tanulni, mert jó lenne egykét külföldi építkezésre is kijutni. Néhány szobával arrébb a törzslakók egyikének mutat be a gondnok. Új ismerősöm még kőművesként került ide a munkásszállóra. Hatvanévesen nyugdíjazták, azóta a kertészeti vállalatnál dolgozik. — Én vagyok a Pali bácsi, hívjon csak úgy — mondja halkan, maga elé bámulva. — Amióta nyugdíjaztak, e munkám is, a pénzem is több. Igaz, nem vagyok finnyás természetű. A legfontosabb, hogy ne az foglalkoztasson, ami van . . . Dolgozni kell. Fákat ültetek, öntözök, a parkokban nekem parancsol az összes földre hajított papír, üres üveg és más piszok. Tavasztól őszig viszont délutánonként állandó kuncsaftjaim vannak, akiknél ások, gereblyézek és más kerti munkákat is elvégzek. Van, ahol csak pénzt, másutt kosztot is kapok ezért. Most is spórolok. Az egyik lányom özvegy, másfél éve halt meg a férje. Öt támogatom, de fizetek a második feleségemnek is, bár ritkán látom ... Ha meghalok, mondhatják rám, jó hülye volt, de azt, hogy felelőtlen, nem állíthatja majd rólam senki. Nézze meg — veszi elő a tárcáját —, most is itt van húszezer koronám. Amikor az első lány férjhez ment, kapott tizenötezer koronát. A másik lányom most akar férjhez menni, neki már többet kell adnom, mert közben a bútor is drágább lett. — A lányai nem hívják, hogy költözzön hozzájuk? Válasz helyett pálinkát kerít, meg stampedlis poharakat. — Igyunk egy csöppecskét. Ezeket a poharakat egy bérház udvarának földjébe taposva találtam. Teherautó kereke nyomhatta bele, mégsem törtek össze. Míg iszogatunk, megmutatom a képeket — mondja töprengve, és befőttes gumival átfogott levéltárcát tesz a pálinka mellé. — Ketten voltunk testvérek. Én kétéves voltam, az öcsém egy, amikor az apánk meghalt. Anyánk gürcölt ránk. Süvölvény koromban már szántottam, jószágot legeltettem. A háború után 12 I L
