A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-01 / 14. szám
Malomkövek között EMLÉKEZÉS MÁRAI SÁNDORRA A két világháború közötti egyetemes magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírójá volt. Kassai tekintélyes polgári (ügyvéd) családból származott. Egyidős volt a századdal, s most néhány nappal 89-ik születésnapja előtt (1989. február 22-én) a kaliforniai San Diegóban főbe lőtte magát. A háború előtt Márai a legnépszerűbb írók egyike volt. Kiváló adottságokkal rendelkezett, aki bár különböző egyetemekre iratkozott be (köztük a lipcsei egyetem újságírói szakára is), nyugtalan élete során megmaradt írónak. A Groschmidt fivérek (ez Márai családi neve) hárman voltak testvérek. Egyikük (megtartva családnevét) ismert magánjogász lett, a másik testvér Radványi Géza, híres filmrendező. Márai, a kassai „polgárfiú" már középiskolás korában kalandokba keveredett Mihályi Ödön költővel, valamint Török Gyulával, az 1918 októberében meghalt kiváló novellistával, akivel albérleti szobában lakott. Az őszirózsás forradalomban és a Tanácsköztársaságban is szerepet vállalt. Diákköri mozgalmas életét a házasság, majd a németországi és franciaországi tanulmányútja követte. Német hírlapokban kezdett publikálni, bejárta Nyugat-Európát, s bár hazatérése után a radikális polgári lapok munkatársa volt, a konzervatív körök támogatását is élvezte. Koestler Arthur jegyezte meg róla, hogy „szinte perceken belül" a nyugati világlapok felfedezettje lett. Berlini egyetemi évei alatt (1919—1923) munkatársa volt a Tűz című folyóiratnak. 1923 és 1928 között Párizsban élt, a húszas évek közepén költözött Magyarországra. Az Újság belső munkatársa lett, valamint A Toll című irodalmi hetilap „vezérkarához" tartozott. A két világháború között a csehszlovákiai magyar lapokban is rendszeresen publikált. A Kassai Napló, a Képes Hét (a hetilap főmunkatársa volt), az Új Szellem és különösen a (második) Magyar Újság közölte írásait. Ez utóbbiban párizsi, berlini jegyzetei jelentek meg, rendkívüli gyakorisággal. A Prágai Magyar Hírlap 1935-ben folytatásokat közölt az Egy polgár vallomásai című regényéből. A lapban egyébként rendszeres rovata volt. A harmincas években a konzervatívnak számító Pesti Hírlap munkatársa lett. A második világháború után, Svájcból hazaérkezve, jelentette meg 1943—44-es Naplóját, amelyben Leányfalun és Budapesten szerzett élményeit írta meg. 1948 közepén azonban idegennek és ellenségesnek érezte maga körül a világot (a sajtóban támadások indultak ellene) és előbb Svájcba, majd Olaszországba, onnan pedig az Egyesült Államokba ment. Egy időre ugyan visszatért Nápoly mellé, végérvényesen azonban a tengerentúl telepedett le. Költőként először a Kassán megjelent Emlékkönyv (1918) és Emberi hang (1921) című köteteiben mutatkozott be. Gyűjteményes verskötetét (Új verseivel együtt) 1931 -ben Budapesten adták ki Mint a hal vagy a néger címmel. Prózájának fő éltetője a polgári élet bemutatása, idealizálása volt. Első prózai műve (Panaszkönyv, 1922) Kassán jelent meg, majd A mészáros c. kisregénye Bécsben (1924). Ez utóbbi a háború embertelenségéről szól, hatásosan és a Máraira jellemző elegáns „egyszerre mérsékelt és fölényes" stílusban — ahogy később Komlós Aladár jellemezte. Az egykori Kassa életével az Egy polgár vallomásai című (1934) a legismertebb regényében foglalkozik. A hasonló témájú Kassai polgárok című drámáját a budapesti Nemzeti Színház tűzte műsorára (1942). A polgári irodalom legtermékenyebb és legnagyobb hatású képviselője volt. Szvatkó Pál úgy írt róla, hogy egymaga „fölér egy egész kisebbségi irodalommal", utalt azonban arra is, hogy íróként, a pesti beérkezettsége előtt 1925 körül „Szlovenszkón volt először érvénye". Az egykori Márai-láz — állapítja meg az irodalomtörténet, az urbánus irodalomnak olyan jellegzetes állapotát képviselte, mint a népiesek között a Szabó Dezsö-láz. Máraira úgy tekint a magyar irodalomtörténet, mint a magyar polgári regény reprezentatív típusának megteremtőjére. Lebilincselő stílusa és impresszionista hangulatai alapozták meg írói sikereit. A magyar polgárság kivételes történelmi szerepének a hirdetője volt. Az Egy polgár vallomásai írói pályájának csúcsát jelentette. Tudatosan építette a titok és a mítosz világát, „páratlan" akart lenni olyan korban, amikor az erkölcs állásfoglalást követelt. Naplója szerint a túlélés esélyeit kereste, „jeleket", melyek hűtlenek lettek hozzá, mert az „Értelemnek nincsen szava már". Fasizmusellenessége kezdetben tartózkodó volt, a harmincas évek közepétől azonban egyre erőteljesebben tudatosította a veszélyt, majd a nyilas uralom arra kényszerítette, hogy szembenézzen a valósággal (Napló. Sértődöttek). A csehszlovákiai magyar irodalommal való kapcsolata rendkívül élénk volt a két világháború között. Kötetei eljutottak hozzánk. Csutora című kutya-regényét a Kazinczy Kiadóvállalat is megjelentette (1932). Mint az első világháborút követő korszak sok nagy írója, ö is individualista beállítottságú volt, észrevette azonban azokat az új emberi viszonyokat is, amelyeket a háború megpróbáltatásai teremtettek........érti a kor szavát — írta róla Szabó Lőrincz —, és látja a társadalom vergődését, az egyéni és kollektív érzelmek és célok összeütközését". Ezt az „idegen és mégis rokon" emberi hangot fedezte fel benne Fábry Zoltán is az írók és irodalom Szlovenszkón cimű írásában. Ilyen értelemben szólt A mészáros című kisregényéről, új hangot, az „ember lüktető állathördülését" látta benne, melyben az író megmutatta a háború szörnyű „kéjmunkáját". A szépíró Márai a magányos embereszményt építi későbbi müveiben is. így A gyertyák csonkig égnek, a már említett A kassai polgárok, vagy a Szindbád hazamegy élettől búcsúzó hőseiben. Béke Ithakában címmel (1952) — Pomogáts Béla szerint — „a hazátlanság mítoszát" írta meg, az Ulysses hazatér című terjedelmes regényében a bolyongás gyötrelmein kívül a közösséghez való tartozás óhaját is elmondta az a Márai, aki szemléletében, életmódjában, magatartásában — ahogy az Egy polgár vallomásaiban irta — mindig polgárnak érezte magát, s aki mindenütt hamarabb érezte magát otthon, „mint polgárok között". Fábry 1945 után A vádlott megszólal című manifesztumában — más csehszlovákiai írókkal együtt — öt is tanúként idézte. Az emberség-korrektúra, a kisebbségi hídszerep igazolásaként azokra a soraira emlékezett, melyekben 1942 júliusában a hidak értelméről monologizált: „Mert a hidak öszszekötnek valamit, s az emberi lélek legmélyebb szándéka — higgyük ezt ma is — a kohézió. Mindaz, ami szenvedély ma a világban, elmúlik egyszer. De a híd, mely ez években épült, megmarad. Ezt így kell hinni, s csak ez számit." Kritikusai úgy tartották öt számon, mint az örök menekülés és keresés bizonytalanságait élő írót, a „született disszidenst", bár azoknak is igazuk van, akik a Márai-probléma kulcsát a sokszor hangoztatott polgár létélménye és az ellentmondásosan vállalt középosztály történelmi szerepének értelmezésében látják. Fülünkbe csengenek költői szépségű Füveskönyvének gondolatai, melyeket a magát „világ fiának" mondott író irt a hazaszeretetről: „Mindig mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül... Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt nem ismeri." Művei sorában (az Egy polgár vallomásaiban s az Európa elrablásban is) megjelenik az ideálokat teremtő környezet, melyeket „hűségesen és állhatatosan", a „keresztény erkölcs és magyar ízlés szerint" épített. Az „emberi és a világi dolgok igazi természetét" kutató író egész életére vonatkoztatva is érvényesek azok a szavak, melyeket a Féltékenyekben mond (Nyugatról) hazakészülő szerelmesének a lány: „ ... két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolnod kell, s mindkettő egyformán tud fájni és hiányozni." A „homokra építő” és örök hontalan Márai megrendítő szavai csendültek ki az ötvenes évek elején írt Halotti beszéd című verséből is. A budapesti Kossuth Rádió hullámhoszszán (1954-ben) Tamási Áron reagált a versre, a „hit, az egészség hullámain" küldte üzenetét Márainak. A Fáklya hasábjain Fábry is megszólalt. Úgy emlékezett a tájainkról elszármazott íróra, mint aki a „honvágy torokszorító könnyén" át küldte üzenetét. Nem a hazaváró üzeneteken múlott, hogy Márai a barátok és a kortársak feléje nyújtott kezét nem fogadta el. s írói rangjához méltatlan propagandaszerepet vállalt (álneveken: Gallicus, Candidus, Ulysses — a nyugati rádióadók magyar adásaiban). Egy szektás politika érzéketlenségét támadta, szóhasználatából azonban nem hiányoztak az antikommunista propaganda „szóvirágai" sem. „Nem vagyunk utolsó emberek", irta az Európa elrablásaban, a magyar kultúra lehetőségeit keresve a világháborúba hajszolt ország bűnös politikája utáni kibontakozás lehetőségeit mérlegelve. Önmagát fosztotta meg azonban attól, hogy részese legyen az itthoni újat akarásnak. Találóan írta róla Nagy Sándor: „Az emigráció légüres térbe emelte az írót... Kiüresedett körülötte a világ, szétszakadtak az emberi kapcsolatok... Ö azt hitte, hogy bölcs lett, pedig áldozat volt, annak a szellemi küzdelemnek az áldozata, amelyet a megbolydult évszázad polgári humanistái folytattak a rendért, a törvények felismeréséért..." Az irodalmi élettől visszavonultan élt az olaszországi Salemóban és a kaliforniai San Diegóban. Még müvei magyarországi kiadásától is elzárkózott, nem vállalta azt az utat, amit a kortárs Zilahy Lajos vagy Cs. Szabó László. És bár az egyedüllétre, a magányra megvolt az elmélete („maradj egyedül, ha dolgod van, munkádban és életedben"), a világi valóság teherpróbáját, a „valóság légköri nyomását" már nem tudva elviselni. A halállal szembenézve is a saját bölcsességéhez igazodott: „Ne akarj »méltóságteljesen«, tehát hazugon meghalni. Halj meg, ahogy éltél: embermódra, tehát kissé hősiesen, s gyáván is". Több mint negyven éve irta le ezeket a sorokat, s azt is, melyben az élet értelmét abban látta, hogy megélte „a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot". Ezt a sorsot teljesítette ki írói pályáján és saját akaratából be is végezte, Márai Sándor a magyar irodalom sajátos „forrásvidéke". Élete utolsó felét hazájával haragban élte le, makacs és engesztelhetetlen száműzött maradt akkor is. amikor hazájában a politikai „klíma" derűsebbre fordult, önmagát, magyarságát azonban soha nem tagadta meg. Európai magyar volt Amerikában is. a legnagyobb magyar írók egyike. Idegenben élte le életét, és a mai olvasóval — művei révén — gyakorlatilag csak most kerül elszámolási viszonyba. FONOD ZOLTÁN 11
