A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 12. szám
GYIMESI GYÖRGY Dzsingisz kán földjén Tíl/Onr. A jurtában két szál gyertya lobogó lángjánál figyelem: mint komorodik el egyre jobban Mogo arca a sofőr beszámolóját hallgatva. És nem derül fel vendéglátóm arca akkor sem. amikor már unokaöccse levelét olvassa. Pedig Mogo nagyon tud mosolyogni, ha jó kedve van. Olyankor még a szemüvege is vigyorog az orra nyergén. Majd kifúrja a kíváncsiság az oldalamat, hogy mi állhat a levélben, de vendéglátóm egyáltalán nem siet közölni velem a tartalmát. Csak olvassa, forgatja a papírlapot, mintha olyan diplomáciai jegyzék volna, amelyben minden szónak, szókapcsolatnak megvan a maga külön jelentősége. Én biz azóta már tízszer is átfutottam volna ezen az egyoldalas levélen. Végre megszólal Mogo és olyasvalamit közöl velem, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Az argalivadászatnak lőttek, végleg befellegzett neki. Amikor nem találták a jurtájában a kísérőmnek kiszemelt vadászt, mert belovagolt Bajanhongorba, még csak tornyosulni kezdtek a felhők argalivadászatom egén. A minden lehetőséget elsöprő vihar akkor tört ki, amikor az unokaöccs hazalátogatott Bumburba. Ott tudta meg. hogy az újra fellobbant száj- és körömfájás járvány miatt lezárták és szigorú karantén alá vonták a déli területeket. Oda be és onnan ki immár senki emberfia nem teheti be és nem húzhatja ki a lábát. Ha történetesen bent rekedtünk volna a vesztegzárolt területen, esetleg vadászhattam volna, de a trófeáimtól meg kellett volna válnom. Ennek tudatában nem volt annyira kínzó és gyötrelmes a hír, amelyet — mi tagadás — nem fogadtam el minden kétkedés nélkül. Pedig nem volt okom kételkedni, mert Ulánbátorba visszatérve nagykövetségünkön megerösitették, hogy a ténynek megfelelő volt a karantén kihirdetéséről szóló hír. A gondos és velem együttérző unokaöccs megpróbálva megmenteni számomra legalább a veszett fejsze nyelét, ajánlott két pótterületet a vesztegzárolt járásokon kívül, ahol némi szerencsével találkozhat argalival is az ember. Az egyik a javasolt területek közül az volt, ahol már jártunk. Ez nem sok jóval kecsegtetett. Így mint egyedüli alternatíva maradt a Fekete-hegyen túli terület, közel a vesztegzár határához. Az unokaöccs is azt javasolja levelében, hogy oda menjünk, ám ő, nézzük el ezt neki, már nem tart velünk, mert úgysem tudna hasznunkra lenni. Ez világos beszéd volt; a döntés könnyű, a remény a sikerre viszont minimális. Ezzel a néhány szóval lehet leginkább jellemezni a 14 kialakult helyzetet. Meg azzal a gondterhelt csenddel, ami a levélolvasás után a jurtában tartózkodókra borult. A mongol ember szereti komolyabb cselekedete, elhatározása előtt meghallgatni a vállalkozás sikerére vonatkozó jóslatot. Házigazdánkat sem kellett kérlelni, saját jószántából öntötte ki kavicsait az asztalka bádoggal bevont lapjára. Mintha sorsunk fordulna rajta, oly feszülten figyeljük a már többször látott műveletet. — Nem, nem, a házigazda tagadólag csóválja kopasz fejét, nem fogunk a Fekete-hegynél argalival találkozni. — Próbáld meg még egyszer! — kérleli Mogo és a kéréshez én is csatlakozom. Az eredmény ismét nemleges. És harmadszorra is nemet mondtak nekünk a tarka kavicsok, amikor én próbáltam beléjük „lelket lehelni". Csalódottan, elkedvetlenedve botorkálok ki a jurtából és egy nagyot sétálok a fényes csillagok sátra alatt. Ne lássa meg rajtam senki sem, mint nyelem le a csalódottság keserű piruláját. De ért már engem életemben ettől sokkal nagyobb csalódás is, hogy ez a kis „vadásztragédia" nyugodtan elfér mellettük. Jót tett a séta, túl vagyok a nehezén: a megváltoztathatatlanba beletörődve megnyugodva térek vissza a jurtába. Odabenn már a részletekről folyik a diskurzus, mert a lényegi döntés már nélkülem korábban megszületett. Holnap reggel az öccs vezetésével, aki a Fekete-hegy környékét is ismeri, felkeressük azt a nem sok sikerrel kecsegtető argalis területet. Éjszaka hepehupás ágyamon már nem vastag szarvú vadjuhokról álmodoztam. Idegtépő, mily sokáig tudnak aludni cimboráim. A jurta kerek tetején keresztül már a nap is rájuk sütött és a háziasszony is jó ideje a tűzhely körül szöszmötöl és csörömpöl már, de a „padló" ennek ellenére még teljesen mozdulatlan. Már régen menetkész vagyok, amikor végre megmozdul az első fejre húzott takaró. Öltözködés közben újságolja Mogo a nagy hirt, amelyet tegnap elfelejtett megmondani. Hogy azt is irta levelében az unokaöccse, hogy Gorbacsov és Reagan találkoztak Izland szigetén, de azt már nem tudja, hogy miben egyeztek meg. Lám, a fontos világpolitikai esemény hire eljutott hozzánk még Ázsia szívének kopár kösivatagába is. A csúcstalálkozó részleteiről nem szólt a híradás, így csak remélhettük, hogy a szigetország fővárosában az egész emberiségre nézve fontos és kedvező döntések születtek. Tíz óra lett, mire minden előkészületet megtéve négyesben elindultunk a csak igen csekély reménnyel kecsegtető vállalkozásra. Néhányórás utazás után, amelynek során útba ejtettük Mogo öccsének téli szállását, amelyet egy nagy szikla tövében épített fel (és csodák csodájára egy forrás közelében), nagy kerülővel megérkeztünk a Fekete-hegy túloldali, nyugati lejtőjére. A táj itt is hegyes-völgyes, helyenként szakadékos is, de távolabb teljesen kisimul és egy nagy lapályon néhány fehér pontként világitó jurta fehérük. Kellemetlenül erős szél fúj, de a nap még így is perzseli az arcunkat. Egy sziklaoromra húzódva hangyaszorgalommal távcsövezem végig a dombokat és hegyoldalakat. A szakadékokkal most nem kell törődnöm, azokban hiába keresném az argalit, amely a köszáli kecskével ellentétben következetesen kerüli a függőleges sziklafalakat. A dombokon nem tapasztalok semmi mozgást, pedig jó legelő lehet rajtuk, mert elég sűrű elsárgult füvet lenget rajtuk a szilaj szél. Mogo öccse végigtekintve a hegyoldalakon menten elhatározza, hogy a jövő héten áttereli ide jószágait mit sem törődve a nagy lapályon székelő „konkurenciával", amelynek fehértó jurtái körül százával legelésznek a különböző háziállatok. Mogo öccse tehát máris hasznot húzott a kirándulásból, míg az én hasznom alkalmasint el fog maradni. Elfogyott a türelmem a sziklán ücsörögni, cserkelni indulok. Most Mogo öccse lépett elő vadászkísérövé, bátyja és Zsargal ezalatt a hegy lábánál felépitik a sátorunkat és dolguk végeztével lemennek majd a jurtákhoz hírszerzés céljából. Néha igazán nem passzió, hanem kemény munka a vadászat. Mint például most is. Immár negyedik órája vagyunk úton, keményen gyalogolunk, hegyet-sziklát mászunk, gerincekre kúszunk fel, de két csapat szirti fogoly, no meg a felhők alatt köröző sasokon kívül más vadat nem látunk. Megláttak viszont valakik minket. Hogy honnan és mikor, azt nem tudjuk, ám egyszerre csak három oldalról is bekerített bennünket néhány felfegyverzett lovas. Gyalogszerrel kicsúszni a gyűrűjükből lehetetlen, nem is próbálkoztunk vele, hiszen a lovasok már egészen közel vannak. Vajon milyen szándék vezérli őket? Akaratlanul is afrikai vadászok által történt megtámadásom rémképei vibrálnak az agyamban: megnézem, csőre van-e töltve a fegyverem. Házigazdám arca sem mosolygós, hanem gondterhelt, szemlátomást mérlegeli a helyzetet, de nem tud valami okosat kiagyalni. Aztán gondol egyet, és lesz ami lesz alapon egyszerűen leül a földre. Int, hogy kövessem. A puskám térdemen keresztül fektetve kibiztositva pihen. A lovasok se szó se beszéd lóról szállnak és körénk telepednek. Köszönés helyett gondolok egy merészet és végig kínálom őket amerikai cigarettával. Mosolyognak, elfogadják a cigarettát. Erre otthagyom nekik az egész dobozzal. Sajnos oroszul egy szót sem tudnak, az öccsbe meg bele van fagyva a szó, még mindig nem szólalt meg. Vajon most miért hallgat, amikor máskor annyira szeret beszélni. Egy újabb ötlettel mutatom az idegeneknek az argali csavart szarvát, majd a puskámat célzásra emelem. Megértenek, de válaszul a jangir ívelt szarvát rajzolják a saját fejük fölé. Mosolyogva tűrik, hogy lefényképezzem őket és nem rejtett csodálattal adják kézről kézre bebiztosított fegyveremet. Hagyják, hogy én is kézbe vegyem egyikük egylövetű kispuskáját, amely meglepetésemre nincs betöltve. Most már teljesen elvetem az ijedtségem, biztosra veszem, hogy ezek a marcona külsejű emberek egészen barátságos, jószándékú fickók. Akár tetszik a kísérőmnek, akár nem, én ezekkel az emberekkel szorosabb ismeretséget kötök! Mutatom is nekik mindjárt, hogy hol fekszik a táborunk és hogy oda várjuk őket öt órára. Az időpontot a karórámon mutatom nekik, megértőén bólogatnak én pedig előre kíváncsi vagyok, hogy eljönnek-e a jelzett időben. Ezután kézfogással elbúcsúztunk, új ismerőseink nyeregbe pattannak, mi pedig egészen más irányban az apostolok lován keressük a szerencsénket. Táborunkban Mogo és Zsargal meleg vacsorával vártak minket. Még egy palack bolti archit is találtak a poggyászunkban, így előre gondoskodtak a jókedvről is. Találkozásunkat, vendéghívásunkat elmondva azonban az ezredes egy cseppet sem lelkesedett. Hiába, foglalkozása eleve gyanakvóvá tette ezt az embert, aki aggodalmát szavakkal is kifejezte: sosem lehet tudni miféle brigantikba botolhat az ember az ilyen isten háta mögötti pusztaságban. Még azt is lehetségesnek tartja, hogy erősítéssel fognak visszatérni, ezért jó volna, ha elkerülnénk ezt a találkozást. Vagyis javasolja, hogy bontsunk tábort. De már késő van, a szomszédos dombélen megjelent két lovas a délután látottak közül. Többen nem is jönnek, ezek is vígkedélyüek, barátságosan mosolygósak, puskát nem is hoznak magukkal. Testvériesen megosztottuk velük a vacsoránkat, az archiból is jutott nekik és kézipoggyászomban is volt még elegendő ajándéktárgy, hogy feleségeiknek is jusson belőlük. Most már részletesen elmondjuk nekik, hogy mi járatban vagyunk legelőiken, de ök nagyon sajnálják, nem tudnak nekünk örömhírrel szolgálni. Elmondják, hogy vadkecske van a környéken, de argalit már több mint egy hónapja egyet sem láttak. Egész nyáron éppen táborunk környékén kószált egy nyolc darabból álló csapat, de a múlt hónap elején az egyik pásztor meglőtt közülük egy kost és azóta a többinek is nyoma veszett. Az ajándékok kiosztása után, és amikor már a pálinkás bütykös is kiürült, a két pásztor invitál, hogy reggel legyek az ö vadásztársuk. Ha argalit nem is tudnak nekem mutatni, de olyan jangirt, amelynek legalább tizennégy bütyök van a szarván, biztosan. Hálásan megköszönöm a meghívást és sűrűn bólogatok, hogy reggel velük vadászok majd, mert titokban azt remélem, hogy addig hátha az argalik is visszajönnek. De Mogo rosszallóan csóválja a fejét, neki még mindig nem tetszik ez az új barátság. Biztosra vehető, hogy az ö gyanúja még nem oszlott el teljesen. Aránylag jól aludtam a szűk hálózsákban. Nem is fázhattam, mert Mogo ismét rám terítette a nagy medvebőrt. Pedig éjszaka nagyon hideg volt, az edényben hagyott vizünk fenékig fagyott. Pirkadatkor már mindnyájan talpon voltunk és negyedórával későbben már találkoztunk .s az Eker Kajrkan — a Fekete-hegy lábához pontosan érkező önkéntes kísérőimmel. Ilyen hideg reggel ez ideig még nem virradt ránk. Szinte jólesett mozogni, gyalogolni. Ez utóbbiból aztán a nap folyamán oly bőven volt részem, hogy a végén már sokalltam is. Előbb a kelő nappal szemben indultunk, de a vízszintesen tűző napsugarak annyira vakítottak minket, hogy kísérőim gondolva egyet befordultak a Fekete-hegy árnyékába. Zegzugosan futó szakadékokat vizsgáltunk át, több szurdokvölgybe le is ereszkedtünk, és amikor már úgy gondoltam, hogy jó volna végre egy hosszabbat pihenni, a kísérőim megindították a Fekete-hegy ostromát. Mint valami bevehetetlen vár függőleges falai, úgy tornyosultak fölénk az éjfekete bazalt sziklák, amelyek mint a kaviár egy szendvicskenyéren, az okkersárga talapzatot koronázták. Oda feljutni meg fogja haladni az erőmet! De nem, kishitű voltam. Több napi sziklamászás után észrevétlenül szökött fel edzettségem egy magasabb szintre. (Folytatjuk) 9
