A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 12. szám
„Hol sírjaink domborulnak .. Két nagy és fontos munkát tett le az asztalra Bona Gábor, a jeles történész, az elmúlt fél évtizedben. A munka gyökerei persze szükségszerűen régebbre nyúlnak vissza — évtizedekre, amíg a hatalmas anyag végül is publikálható formában — alapműként — megjelenhetett. Mindkettőt, a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848—49 címűt csakúgy, mint a másodikat, a Kossuth Lajos kapitányait, a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg. A szerző tovább folytatja kutatásait, korántsem befejezett folyamatról van tehát szó. Ezt bizonyítja a Tábornokok és törzstisztek ... második, javított és bővített kiadása, amelyet most a kezünkbe vehetünk. Igencsak szükséges volt ez az újabb kiadás, tekintettel arra, hogy az első, az 1983-ban megjelentetett mű igazi sikerkönyv volt — s napok alatt eltűnt a könyvesboltok polcairól és vált a kor iránt érdeklődök reménytelen vágyának tárgyává. A szabadságharcról ugyanis még távolról sem mondhatják el a szakemberek — elsősorban a hadtörténészek —, hogy története teljesen feldolgozott lenne. így a szabadságharc hadseregével, a honvédsereg szervezésével kapcsolatos számos kérdés, az egyes alakulatok, seregtestek története, a legénység és a tisztikar összetétele, ennek hiteles, levéltári alapokon nyugvó, monografikus feldolgozása mindmáig hiányzik. Eme jókora űrt mérsékli jelentős mértékben Bona Gábor két könyve és nyújt egyben példát és kiindulópontot más, hasonló témájú munkák megalkotására. Jelen irás a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848—49 című munka második kiadásával óhajt foglalkozni, amelyben a szerző a szabadságharc katonai vezetésének összetételét, a honvédsereg tábornoki és törzstiszti (a kor katonai terminológiája szerint tábornok, ezredes, alezredes és őrnagy rendfokozatok) karának összképét, az eseményekben játszott szerepét vizsgálja. A munka három részre tagolódik. Az első, rövid eseménytörténetet is adva, a szabadságharcnak azokat a fordulópontjait vizsgálja, amelyek döntö jelentőségűek voltak a honvédsereg kialakulását, illetve annak vezetését illetően. E kérdéskörök a következők: — az első honvédzászlóaljak szervezése 1848 nyarán — a honvédsereg megalakulása és a katonai vezetés létrejötte 1848 októbere és decembere között — a parancsnoki kar válsága, a tömeges kilépések 1848/49 fordulóján — a függetlenségi nyilatkozat hatása a tisztikarra. A könyv második része a honvédsereg vezetőinek származási, foglalkozási viszonyait, a törzstiszti, tábornoki kar társadalmi rétegződését, nemzetiségi összetételét, képzettségi szintjét, a parancsnokok életútjának alakulását, cselekedeteik mozgatórugóit vizsgálja. A harmadik fő rész gyakorlatilag monográfia : név szerint felsorolja mindazokat, akik a szabadságharc alatt tábornoki illetve törzstiszti rendfokozatot értek el, egyben — 1121 főre vonatkozólag — tartalmazza azokat a legfontosabb életrajzi adatokat, amelyek a második részben foglaltak alapjául szolgáltak. Mint általában ismeretes, 1848 októberéig még nem beszélhetünk egységes honvédségről. A Batthyány-kormány időszakában a rendelkezésre álló haderő különböző eredetű, szervezésű és értékű csapatokból állt, amelyeknek csak egy kis részét alkották a honvédcsapatok. December közepére viszont már egy egész hadsereg, a honvédség felállítása sikerült, amely a következő három forrásból jött létre: a császári és királyi hadsereg egy részéből, a már felállított honvédalakulatokból és a szeptember végén meginduló honvédtoborzásból, valamint a nemzetőrségből és a szabadcsapatokból. Az országban állomásozó császári és királyi csapatok számára az őszi időszak a válaszutat jelentette. A negyvenöt sorgyalogzászlóalj közül végül is huszonhárom, a határőr-zászlóaljak közül négy, a tizennégy lovasezredből nyolc csatlakozott a honvédséghez. Ezek az alakulatok szinte kivétel nélkül magyarországi sorozásúak voltak, legénységüknél azonban magas volt a nem magyar nemzetiségűek aránya. E királyi sorzászlóaljak legénységének csatlakozása a szabadságharc ügyéhez több tényező együttes hatásának eredménye volt. A csapatok 1848 májusában a magyar hadügyminisztérium hatáskörébe kerültek és esküt tettek az ország alkotmányára. Ugyanakkor soraikban általában magas volt a nemzeti és forradalmi célokért lelkesedök aránya, s ez hatott társaik felfogására is. A kormány, miután többször is hiába követelte az osztrák hadügyminisztériumtól az országon kívül állomásozó magyar ezredek hazairányítását, felhívásaival és parancsaival közvetlenül a magyar ezredek tisztjeihez és katonáihoz fordult. Az erőteljes propaganda és a hozzátartozóktól érkező levelek hatására a galíciai, csehországi és ausztriai helyőrségek magyar ezredéinél általánossá vált a dezertálás. A hatodik huszárezred még májusban hazatért századát nem számítva, október és november folyamán tizenöt huszárszázad jött haza, gyakran súlyos veszteségekkel járó harcok árán. A nyári hadjáratban leapadt létszám pótlásáról gondoskodni kellett. Ennek érdekében 1848 november közepén sor került az egyes ezredek pótosztályainak felállítására, megtörtént a besorozott honvédújoncok kiképzése. 1848 november végén a honvédelmi bizottmány és Mészáros hadügyminiszter rendeletére megszűnt a soralakulatok és a honvédcsapatok megkülönböztetése, a sorezredek hivatalosan is beolvadtak a honvédségbe. A mintegy harmincezer főnyi sorkatonaság csatlakozásának jelentőségét különösen aláhúzza az a tény, hogy 1848 októbere és decembere között ezek az alakulatok adták a védelem gerincét, a reguláris csapatok több mint kétharmad részét. Ez a komoly eredmény nem kis mértékben annak a több mint ezer tisztnek a szervező munkáján alapult, aki 1848 októberében — illetve részben már 1 848 nyarán — mint aktiv császári és királyi tisztek léptek át a honvédséghez és kialakították a sereg tisztikarának magvát. A magyar származású tisztek közül nemcsak a kisebbségben lévő, valóban forradalmi beállítottságú tisztek álltak a szabadságharc oldalára, hanem azok is, akik egy nyíltan forradalmi, radikális követeléseket hangoztató küzdelem folytatására nem lettek volna kaphatóak, de az önvédelemre készek voltak. Ez a réteg különben igencsak ingadozó volt: a hadihelyzet alakulásának függvényében hagyták cserben a szabadságharc ügyét és jelentkeztek a cs. kir. csapatoknál. Velük ellentétben az idegen származású, honvéddé lett cs. kir. tisztek nagy többségét KINCSÜNK , AZANimtBV Görbézni, bőrhidazni, jégtáblázni... Kedvenc műsorom Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor rendszeres vasárnap délelőtti adása, az „Édes anyanyelvűnk". Ezt lehetőleg nem mulasztom el meghallgatni. Az egyik februári adásban a téli sportokról, szánkózásról és a korcsolyázásról tartott előadást. Noha, az idei enyhe tél nemigen kedvezett a téli sportok, játékok kedvelőinek, a rádióadás igen figyelemreméltó volt. 10 Felidézte bennem a gyermekkort, azokat a kemény teleket, amikor a tél 62 napjának legalább a felében, de sokszor már novemberben is, előkerültek az otthon faragott szánkók, sítalpak és korcsolyák. Ám nem minden gyereknek volt téli sporteszköze, hol voltak akkor még a korcsolyacipőre szerelt korcsolyák és a szép formás sílécek, szánkók. Az utóbbiakra viszont a síkvidéken élő gyerekeknek nem is nagyon volt szükségük. Örültek a csúszkálásnak, amihez csak jó téli cipő vagy csizma szükségeltetett és a sima jég, azaz a tükörfényesen simára csiszolt öt-tíz méteres hosszú pálya, a „csúszka". A csúszkán lehetett aztán siklani oldalt, páros lábbal előre, háttal állva és guggolva, akár féllábon is. A csúszkálást, tájonként más és más, szebbnél szebb névvel illette a nép, amit most nincs szándékomban újra ismételgetni. De Lőrincze Lajos előadásában elhangzott a csúszkálásnak egy jellegzetesen más változata, azaz amikor „kanyarítani" szoktak a jégen a gyerekek. Kanyarítani csakis olyan cipőben vagy csizmában lehetett, amelynek sarkára jó erős patkót vert a csizmadia, cipészmester. A kanyaritás technikája abból állt, hogy nekifutott a jégpályának a gyerek és cipője sarkán állva, kissé megdőlve csúszott, siklott, s két szabályos görbe párhuzamost rajzoltak a patkók a jégre. Szinte fülemben cseng a patkók, illetve a jég sercegése, amint apró jégkristályokat hagy maga után a „kanyaritó" gyerek. Ezzel a módszerrel, ha görbén is, sokkal távolabbra lehetett csúszni, siklani. A Zobor vidékén a szóbanforgó siklást „görbézésnek" nevezték, tehát „görbézni" jártak mifelénk a gyerekek. Az előadás nyomán eszembe jutott egy jéghez kötött, de nem veszélytelen játék, a „börhidazás". Bőrhidazni úgy szoktunk, hogy legalább tizen — vállunknál összefogódzkodva, jó szorosan — egyszerre, ütemesen ugrándoztunk a jégen előre, majd vissza. Az ugrándozást, azaz a „börhidazást" addig műveltük, amíg a jég nem kezdett bőrszerüen hajolni, hullámozni alattunk. Azért neveztem enyhén veszélyesnek a börhidazást. valóban forradalmi célok vezették. A lengyel, olasz, német, szerb, horvát, osztrák és cseh tisztek a magyar szabadságharcot saját nemzeti mozgalmuk, függetlenségük természetes szövetségesének tekintették, a Habsburg abszolutizmus, valamint a polgári és nemzeti szabadság harcaként fogták föl. Az elemzés mellett emléket is állít nekik a könyv. A lexikoni rész tárgyalja származásukat, előéletüket, a szabadságharcban való részvételük adatait, majd 1849 utáni életútjuk állomásait. A honvédsereg nagyjai, az aradi tizenhárom, valamint Bem József, Guyon Richárd, Klapka György, Lenkey János, Perczel Mór, Vetter Antal mellett sok-sok kevésbé ismert, rokonszenves hős életútját is megismerhetjük innen: az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán altábomagyi rangot is elért, majd az Egyesült Államok argentínai és uruguayi nagykövetévé kinevezett Asbóth Sándor honvéd alezredesét (Selmecbányán végzett műszaki akadémiát), a szabadságharcnak 3 törzstiszti fiat is adó Pap Mihályét, a vakmerőségig bátor Rakovszky Samu ezredesét, a honvédeket karddal, kereszttel rohamra vezető horvát tábori papét, Gasparich Kilitét, vagy a vidékeinkről származó Huszóczy Dénes őrnagyét (Csiffár), Hutiray-Lukácsy Lajos őrnagyét (Farkasd), Ivánka Imre ezredesét (Felsőszemeréd), Kubinyi Károly őrnagyét (Felsökubin), Kürthy István ezredesét (Kotta), Majthényi Kálmán ezredesét (Komárom), Menyhárt Antal ezredesét (Zseliz), Nyeregjártó János alezredesét (Somorja), Pongrácz István őrnagyét (Felsötúr), hogy csak néhányukat említsem. Mi, a kései utódok, már alig tudunk róluk valamit, temetőinkből el-eltünedező sírjaik senkinek sem tűnnek fel. (Engedtessék meg a recenzió írójának egy személyes megjegyzés: a könyvben is szereplő Várady János honvéd alezredes, jeles barsi személyiség síremlékét még megtaláltam a lévai temetőben. A nagysallói ütközet egyik kiemelkedő hősének, Bátori-Schulz Bódog honvéd ezredesnek a sírját viszont már hiába kerestem Garamkövesden. „Kidobáltak innen valamilyen régi sírköveket" — emlékeztek vissza az öregek.) Nagy kár, hiszen múltunk — s így jelenünk — pillérei is lehetnének, tetteik mérték, életútjuk példa. CSÁKY PÁL mert a legtöbb esetben úgy szokott végződni, hogy valaki beszakadt közülünk és megmártózott a jeges vízben. A falusi gyerekek mindig leleményesek voltak. Télutón, amikor már nem lehetett csúszkálni, görbézni és bőrhidazni sem, vágtak vagy törtek egy jó hosszú botot, melyet csáklyának használva kormányozták magukat a jégtáblán, a habos, csendesen zajló folyón. Ez volt a „jégtáblázás", mondhatom nem gyermekét féltő szülői szemnek való látvány. Jégtáblázni csak nagy titokban jártunk, mert azt szigorúan tiltotta az iskola rendszabályzata is. Jégtáblázás közben a vízben való megmártózás szinte biztosra vehető volt, de mégis akadtak eme bátor, hősi, ám veszélyes műveletnek rajongói. Miközben a gyermekkor emlékeit rendezem, rádöbbenek, hogy de régen is használtam a görbézni, bőrhidazni, jégtáblázni igéket. Pedig milyen jó, ha tudunk róluk. MOTESÍKY ÁRPÁD
