A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 12. szám
Ármány és szerelem A siker a színház legbizonytalanabb tényezője. Már csupán azért is, mert nehéz eldönteni, hogy mi kell a ma közönségének?! Soványka vigasz, hogy ezt a kérdést szinte minden kor színháza fölteszi magának ... A minap véletlenül az Újság című lap egyik 1 926 áprilisában megjelent száma került a kezembe, ahol a Színház című rovat is szó szerint felteszi a fenti kérdést, a budapesti színházak akkori igazgatóitól várva választ. Őszintén szólva, aligha meglepő, hogy a megkérdezettek mindegyike panaszkodik. A Városi Színház direktora például eképp vélekedik : „A mai színházi közönségre különben a legtalálóbb jelző az, hogy kevés. Sokkal kevesebb, mint a színházak szeretnék. Az ízlése pedig kiszámithatatlan." (Ez akár egy mai társulatvezetö vallomása is lehetne, ha vállalná, hogy panaszkodik, és elismerné, hogy kevés nézője van.) Egy másik sommás vélemény: „Még mindig kielégítésre vár a régi közönség irodalmi és művészi igénye." (Ilyesmit ma is sokan gondolnak, bár nyilatkozni ilyesmit ma már nemigen illik.) És egy harmadik színházigazgatói vélemény, mégpedig Somlay Artúré: „Meggyőződés kell, hit, ambíció és lelkesedés. Nem mesterség a színjátszás, hanem hivatás..(Ma így mondjuk: a művészet nem áru.) Nos. egy tanulság mindebből okvetlenül levonható. Nevezetesen az, hogy a közönségnek vagy tetszik valami, vagy nem tetszik. A publikum legföljebb olyan mértékben befolyásolható, amennyire hajlamos a jóra. Ennek érdekében meg kell öt hívni a színházba, a színpad sajátos eszközeivel beszélgetni kell vele és beavatni a szinházcsinálás titkaiba ... Mindennek tudatában pedig örömmel nyugtázható, hogy — párfélrecsúszástól eltekintve — úgy tűnik: a kassai (Kosice) Thália Színpadon az utóbbi két-három évadban valóban szövetségesnek tekintik a közönséget. Jó példa erre Friedrich Schillernek a Tháliában január végén bemutatott Ármány és szerelem című drámája. Kevésbé követendő példa viszont, hogy az egyébként szép kivitelű színházi műsorfüzet a XVIII. század második felében élt szerző keresztnevéből következetesen kilopja az „e" betűt! Persze, ez mitsem változtat azon, hogy Schiller tragédiája kitűnő példadarab annak a közhelyes, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott tételnek bizonyítására, hogy a drámairodalom klasszikusait újra meg újra fel kell fedezni a színpadon. A bemutató óta eltelt újrajátszások sorozata is bizonyítja, hogy nagy erejű szenvedélyek viharzását csodálhatjuk a Magyar Területi Színház kassai együttesének előadását szemlélve. Külön erénye a produkciónak, hogy nem melodrámaként elevenedik meg előttünk — bár Schiller kétségkívül használta dramaturgiájában e műfaj jellemzőit —, hanem bizonyos értelemben időszerűsített tragédiaként. A magyarországi vendégrendező: Rencz Antal és az általa irányított színészcsapat helyesen határozott, amikor úgy döntött, hogy ez a mű itt és most már nem csak az arisztokráciával szemben öntudatra ébredt polgárság lazító erejű drámája. Valóban nem az, hiszen napjainkban Von Walter miniszter, e sötétlelkű karrierista már vajmi Kövesdi Szabó Mária és Gyurkovics Mihály jelenete Miller és Lujza — Várady Béla és Dér Lívia kevéssé érdekel minket nemesi osztályáhak képviselőjeként; és Miller Lujza erkölcsi ereje sem a harmadik rend társadalmi emancipációjának sürgető parancsát közvetíti számunkra. A rendező helyesen láttatja velünk, hogy a mai előadásnak — ha továbbra is súlyt helyez a konfliktus érvényességére — más összefüggésekben kell tálalnia az Ármány és szerelem szereplőinek viszonyát. Például oly módon, hogy Von Walter és Ferdinánd, tehát apa s fiú elveinek, gondolkodásmódjának tragikus különbözőségét, a háttérmachinációktól sem irtózó parancsuralmi rendszer társadalmi vadhajtásait helyezi a korszerű előadás középpontjába ... A Thália Színpadnál másodízben rendező Rencz Antal nyitott füllel hallgatta ki Schiller saját korából merített drámájának Írói és gondolati szépségeit. Nyilván ennek is része van abban, hogy a közönséget szintén hasonló odaadó figyelemre tudja késztetni. Az előadás szellemi rendjét mindenekelőtt azzal teremti meg, hogy a tragédia tartalmi vázát, a gondolati konstrukció rendjét és a dikciót az azt megillető drámai jelentőségre emeli. Kellő bátorsága van ahhoz, hogy a modernkedő divatokkal szembeszállva lemondjon a jellegtelen játszadozásról — és e felfogás eredményeképpen az Ármány és szerelem katarktikus szenvedélyeit, erőt kívánó és erőt hordozó emberi látványosságait, bensőséges hangjait szólaltassa meg. Ez nagy iskola a színész számára is. Próbatétel. Erőinek, a művészi kifejezés lehetőségeinek megmutatása. Annál is inkább, mert hányszor mondjuk, hogy hazai magyar színészeink sorsa, pályája azért is alakul oly jellegtelenné, mert a nagy szerepek el-elkerülik őket, miközben elmegy mellettük a pálya. Nemúgy ebben a tragédiában, ahol minden szereplő iskoláztathatja, vizsgáztathatja önmagát. Rencz Antal rendezése eleve színészcentrikus, miközben a dialógusok belső erővonalainak felvillantásával a figurák lélektani és magatartási rendjét is igyekezett kiformálni. Gondolom, a fentiekből már nyilvánvaló, hogy a színészek zöme elegánsan, jól oldotta meg szerepét. Példaként itt van rögtön Lengyel Ferenc, aki alkatilag, tehetséggel, ösztönnel, értelemmel és gondos szerepkidolgozással izgalmasan tudott eggyé válni Von Walter lényével. Jól teszi dolgát Ferdinánd alakjában Dudás Péter. Egyéni színekkel játssza Wurmot Pólós Árpád és az udvarnagy Von Kalbot Fabó Tibor. Dér Lívia alakítása is szép, emelkedett munka, ám egy kicsivel több női esendőséggel még közelebb hozhatta volna hozzánk Lujzát. Külön eseménye az előadásnak, hogy hosszabb szünet után Gyurkovics Mihály is színre lép benne, és kitűnő érzékkel teremt portrét a Komornyik figurájából. Lady Milfordként Kövesdi Szabó Máriának is tökéletes jelenetei vannak. Szenvedélyes és szép. megalázottságában is kemény, védtelenségében is veszélyes. A Lady komornájaként a póznélküliség nemes tartásával hitelesíti szerepépítését Dósa Zsuzsa. Lujza szüleit, a Miller házaspárt Gombos Ilona és Várady Béla játssza egy-egy találó karaktert teremtve. Ján Hanák díszletét a fegyelmezett dekorativitás, Danica Hanáková kosztümjeit viszont már-már operába illő stílus jellemzi. Ez ellenben csupán bocsánatos bűne egy olyán előadásnak, amely értékkel képes vonzani. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Bodnár Gábor Schiller tragédiája a Matesz Thália Színpadán 11
