A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 11. szám
Tölgy nem repült el RICK JAMES John Farrar felügyelő meg én az utolsó pillanatban érkeztünk a repülőtérre. Néhány másodperccel később — ha nem lépünk közbe — egy közveszélyes gyilkos átrepüli az óceánt és mindörökre eltűnik. Amikor nyakon csíptük, szó nélkül megadta magát. Összezsugorodott és olyan volt, mint egy kerti törpe. Milyen fiatal és máris a bűn útjára lépett, gondoltam. Az idegei teljesen kikészültek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy mi, tapasztalt nyomozók, véletlenül szagoltunk rá a nyomra, mint a szórakozott vadászkutya, aki elindul valamerre s aztán megleli a keresett fickó cipőjét. Ha többet törjük a fejünket, ha a logikára építünk, ha nem kapkodunk fühöz-fához ... De a Scotland Yard sem tévedhetetlen. Amikor a felügyelővel megérkeztünk a gyilkosság színhelyére, akkor már tudtunk valamit a fejleményekről, az ügyről. Ugyanis időközben beletúrtunk az áldozat dossziéjába. Eric Ristill ékszerész most töltötte be 77. életévét. Magányos farkas hírében állt, aki valósággal kerülte az embereket. Egyedül élt, körülbástyázta magát viktoriánus korabeli nehéz bútorokkal. Nagy ritkán mászott ki a „kastélyból". Főleg a titkárokkal tárgyalt, akiket sűrűn cserélgetett. A páncélszekrénybe mindig nagy értékű ékszereket rámolt be. Egynémely darab 10 000 fontot ért, a másik 100 000-ret. Emiatt — és azért is, mert gyakran olyan emberekkel üzletelt, akikben nem bízott meg — a dolgozószobájának egyik fiókjában egy ősrégi revolvert „tárolt". ... és éppen ezzel a fegyverrel küldték a másvilágra. A gyilkos — nem egykönnyen végzett az áldozattal, mert a helyszínen dulakodás nyomait fedeztük fel — 25 000 font értékű zsákmánnyal lépett olajra, s nem tudta, hogy az ékszerész új titkára az emeleti szobában tartózkodott. Éppen ledőlni készült a díványra, mert erős fejfájás gyötörte. A titkár — egyébként Hawkshownak hívták — hajlandó volt beszélni. Nagyon érzékeny fiatalember benyomását keltette. Saját bevallása szerint rosszul lett s majdnem elájult, amikor a holttestet felfedezte. — Az öreg tudta, hogy iszonyatosan fáj a fejem — mondta sápadtan. — Ezért felküldött az emeletre és azt ajánlotta, feküdjek le. Beszedtem öt vagy hat aszpirint. Azt hiszem, elszundítottam, de a lövésre felriadtam. — Azonnal lesietett a dolgozószobába? — kérdezte a felügyelő. — Igen felügyelő úr. A terasz ajtaját nyitva találtam. Eric Rostill a padlón feküdt, közel az asztalhoz. Nekem úgy tűnt, hogy szántszándékkal az asztal felé vonszolta magát... nem tudom, miért... a véres nyomok arra utaltak... Mit akart az asztalnál? Nem tudom... nem tudom... — Még élt? — Néhány másodpercig. — Nem mondott semmit? — Valamit talán nem tudtak. A gazdám beszédhibás ... volt. Ha valami felizgatta, akkor egyszerűen elnémult. Ezt afóniának nevezik a szakemberek. Ilyenkor egy szót sem lehet kicsikarni belőle. Haldokolva, valahogy mégis felkönyökölt, mondani akart valamit, de... csak hörgést hallottam. Aztán kinyújtott ujjaival az asztalra mutatott, néhányszor megérintette az asztal lapját és kilehelte a lelkét. A felügyelő megjegyezte: — Fel akarta hívni a figyelmét valamire, ami az asztalon volt. Alaposan „megdolgoztam" a kérdéses asztalt. Találtam néhány számlát és üzleti levelet. A titkár csöndesen mondta: — Tudtam, hogy úgysem talál semmi érdekeset. A felügyelő lecsapott. — Honnan tudta? Eltüntette a nyomokat ? A fiatalember olyan vörös lett, mint a frissen főtt rák. — Ha én ölöm meg a gazdát, akkor felhívom a rendőrséget, megvárom, amíg megérkeznek és a kezemre teszik a bilincset ? Bolond vagyok én ? A felügyelő elgondolkozott. — Azok a titkárok — mondta halkan. — A maga elődjei... azok tudták, hogy Rostill ékszert tart a páncélszekrényben? Ismerték a zár kombinációját? — Minden bizonnyal. — Azt is tudták, hogy Rostill a dolgozószobájában rejtegeti a revolvert? — El tudom képzelni. — Valahol biztosan megtaláljuk a titkárok névsorát és a lakcímeket, nem? — Hogyne. Hozzam be a könyvet? A titkárok közül háromnak megdönthetetlen alibije volt. A negyediket Jerry Tölgynek hívták. Nem találtuk otthon. A házvezetőnője azt mondta, hogy eltűnt, mint a kámfor. Fizetett ugyan, de nem árulta el, hogy az ország melyik részébe távozik. A felügyelő mosolyogva turkált a szobában, s végül talált egy női zsebkendőt, amelynek a szegélyébe belehímeztek egy X betűt. Azonnal a házvezetőnő orra alá dugta. — Kié ez az illatos rongy? — Van neki egy nője. Csuda rendes és szép dög. Modellként dolgozik egy áruházban. Juanita a neve. Mexikói vagy argentin ... nem tudom. Nekihegyeztük a fülünket és nyomozni kezdtünk. Három nap múlva mindent megtudtunk a titokzatos Juanitáról. Mexikói volt a drága senorita. A felügyelő azonnal megjegyezte: — Valami azt súgja, hogy Juanita kisasszony ágyikójában nem a birodalmi kancellárt találjuk, hanem a mi Jerry barátunkat. Le mersz fogadni velem? Illedelmesen kopogtunk. Juanita személyesen nyitott ajtót. Teljes virágzásban pompázó fekete szépség, a lélegzetem szinte elállt, olyan szép ez a nő. A felügyelő megmutatta az igazolványát. — Jerry Tölgy a neve annak, akit keresünk szivi. A senorita pislogott, majd elsúgta: — Kiment. Ha várni akarnak, akkor ... Jól hallottuk, hogy valahol kinyitják az ablakot. A felügyelő a szó szoros értelmében fellökte a senoritát és berohant a szobába. Én abban a pillanatban érkeztem a nappaliba, amikor Jerry — mert barátunk valóban a senorita kedvese volt — átugrott az ablak párkányán. A kapu felé rohant: a felügyelő balra, a szökevény jobbra. Tehát elkerülték egymást. A felügyelő nagy bosszúságára, a barátunk nagy szerencséjére. A nagy zűrzavarban Juanita kisaszszony is angolosan lelépett. Vártam a szidalmakat, mert ilyenkor természetesen a segéd nem a felügyelő jobb keze, hanem egy közönséges balek. A legjobb lesz, ha azonnal bedobom a jelvényt a csatornába, de aztán rögtönzött házkutatást tartottam, hadd lássa a felügyelő, hogy nem ültem le malmoznr az ujjaimon a sarokban. Amikor a felügyelő fáradtan és elcsigázva berontott a szobába, diadalmasan az orra alá dugtam az ékszereket, amelyeket a konyhában fedeztem fel. Mielőtt Juanita eltűnéséről egy szót is szólhatott volna, megmutattam neki azt a noteszlapot, amelyre Jerry felirta a repülőjárat számát. A cédulát a telefon mellett találtam. Ftercek alatt kiértünk a repülőtérre és azonnal letartóztattuk Jerryt. A felügyelőt még aznap felhívta a meggyilkolt titkára. — Igen ... igen — morogta a felügyelő a készülékbe, majd felém fordult. — Éles agya van ennek a Hawkshownak. Vele beszéltem az imént. Ugyanis megfejtette a rejtvényt. Most már tudjuk, miért nyomogatta a megboldogult azt az asztalt. — Miért? — Tudod miből gyártották azt az átkozott asztalt? — Miből? — Tölgyből! A gyilkos neve pedig Jerry Tölgy! 23
