A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-03 / 10. szám
GYIMESI GYÖRGY Dzsingisz kán földjén -rrurr^ó^ **'' ^ Sebész kollégáim előtt érdekességként megemlítem. hogy mongol barátaim mindkét kőszáli kecske vérét gondosan felfogták egy üvegbe. Megtudtam, hogy a vért majd otthon kiszárítják és alkalomadtán zúzódások, csonttörések gyógyítására fogják felhasználni. Szó sincs róla, nem helyileg alkalmazva, hanem szájon keresztül fogyasztva. Érdemes volna nálunk is kipróbálni ezt a csodaszert, hiszen téli fagyban, zimankóban, amikor ezeket a sorokat írom, oly sok nálunk is a baleset, a csonttörés. Gyógyításukhoz nem kell semmi más, csak néhány rögöcske jangirvér. Ezt beszerezni pedig gyerekjáték, nemde? Ha már gyógyszerekről, gyógyításról beszélek, elmondom — egyébként ezt is Mogotól tanultam meg —, hogy a farkasétvágy kifejezés a mongolok között nemcsak hasonlat; valóban mélyei\ hisznek a farkas kivételesen jó étvágyában. Ennek pedig mi más lehetne a megtestesítője, ha nem az állat gyomra. Vagyis egyszerű a recept. Ha étvágytalan vagy, fogyassz három napon keresztül szárított farkasgyomrot és meg fogod tudni enni még a drótszeget is. Ezt a receptet, mint belgyógyásznak, nekem kéne kipróbálnom, de ez is nehezen menne. Mert míg farkasgyomorra olykor szert is tudnék tenni, a gyógymódot tudatosan vállaló betegem aligha akadna. Magamat pedig nem tesztelhetem, mert nekem túlságosan is jó az étvágyam, ami néha elég sok gondot okoz nekem. Hogy elrontsam étvágyamat, alkalmasint egy keveset zabáló állat gyomrából kellene fogyasztanom. Sajnos, elfelejtettem megkérdezni, hogy melyikéből, és azt is sajnálom, hogy nem kérdeztem meg a Ganzen gyógyításra szakosodott láma-tudósától, hogy nem tud-e valami jó szert az elhízás ellen. Másképpen terveztük ugyan, a hegyekben akartunk éjszakázni, de a kelő holdat már mégis Mogo öccsének jurtája előtt üdvözölhettem. Ezért a tervmódosításért azonban egy cseppet sem bosszankodtam, sőt nagyon is kedvemrevaló volt mert a jangirokkal rekord idő alatt végezve ismét megnőttek az esélyeim arra, hogy megvalósíthassuk a teljes vadászati programot. Feltéve, ha azonnal megkezdjük szervezni az argali vadászatát. Mert az én vadászatomat nem „fémről" szervezték, hanem azt a „lenti" emberek helyismeretére, valamint Mogo népes családjának hathatós támogatására alapoztam. Eddig nem csalódtam bennük. Némi unszolás és rábeszélés árán sikerült meggyőznöm barátaimat, hogy a nap folyamán egyáltalán nem fáradtam el és teljesen szükségtelen egy újabb pihenőnap beiktatása. Megállapodtunk, hogy az unokaöccs mindjárt reggel elmegy Zsargallal megkeresni és leszerződtetni Cambának az argalik dolgában járatos utódját, mert eddigi derék kísérőnk már nem tud tovább a hasznunkra lenni. Dehogyis a juhnyája miatt! Azzal elidőzne házigazdám hosszú hajú fia. Más a baj. Az, hogy a minden kedvességünkkel kényeztetett Camba szerint — márpedig neki valóban tudnia kell — nem él a környéken argali. Ö maga még életében nem látott ilyen állatot. Mégsem megy még haza. megvárja utóda megérkezését. Meg aztán még hasznomra tud és akar is lenni. Nem fogjuk teljesen haszontalanul tölteni az időt. A jangir és az argali vadászata közé beiktatunk egy újabb vadászatot. Október tizenkettedikének reggelén megengedtük magunknak a tovább alvás luxusát. Reggelire nem juhhúst, hanem a tegnapi vacsorából megmaradt kecskesültből ettünk, utána kifőztük a trófeákat és délre Camba segítségével tisztára vakartuk a csontokat. Ekkor indult el Volgámmal az argalivadászt kereső expedíció is. Azért csak ilyen későn, mert az unokaöccs megvárta a déli kecskefejést, hogy friss tejet vihessen a családjának. Ez ellen nem lehetett ellenvetésem, hiszen Bumbüron úgyis keresztül kellett menni, de ha nem kellett volna, akkor sem kerülhették volna el, hiszen fel kellett tölteni ismét megcsappant benzin- és olajkészletünket. Kísérje szerencse útjukat! Szolgálati idejét önként meghosszabbító vadászom, akinek szemlátomást tetszik a vendégeskedés és ragaszkodik a személyemhez, egyáltalán nem vágyik megszokott környezete és a családja után. Most egy újabb pozitív jellemvonását ismerhettem meg; az öntudatosságát. Szolgálataiért a felkínált ajándékot köszönettel elfogadta, ám a pénzt mereven elutasította. De ha mindenáron a kedvében akarok járni és örömet akarok neki szerezni, mondja, úgy engedjem meg, hogy kettőt lőhessen a puskámból. Mert távcsöves puskából még sosem volt módja lövést leadni. Nem csoda, Mongóliában még nincs nagy divatja a mi vadászaink nélkülözhetetlen segédeszközének, külföldi vadász pedig még nem járt ezen a vidéken. Vagyis nem lesz messze az igazságtól az a következtetés, hogy ennek köszönhetően van ennyi sok vadkecske a környéken. Szívesen eleget tettem a vadász szerény kérésének. Bőven hoztam magammal lőszert, jóval többet a kelleténél. Inkább kelljen többet cipelni az utazásnál, mint pótolhatatlan löszerhiányban szenvedni. A jurták fölött egy sziklára hasalva készül kísérő vadászom az első célbalövéshez. Szemét a távcsőre tapasztja, jaj, csak el ne süsse a puskát. Szétcsattanó szemöldöke örök emléke maradna ennek a lövésnek. Még idejében ugróm hozzá és araszolom ki a szeme és a távcső lencséje közé a helyes távolságot. Hálás mosollyal nyugtázza Camba a figyelmeztetést és rögvest bebizonyítja, hogy milyen biztos kezű lövész. Mindjárt elsőre ketté szakít a nehéz lövedékkel egy legalább száz méterre gubbasztó patkányt. A találatot egy elégedett felkiáltással nyugtázza és úgy rohan a patkány cafatos mellső részéért, hogy még engem is megszégyenít. Én biz ennyire még a két vadkecskének sem tudtam örülni. Most már indulhatunk, hogy különb célpont után nézzünk. Camba tudott a közelben, a házigazdám jurtáitól alig egyórás lovaglásra, egy jó mormotás helyet. Ennek a közelébe lovagoltunk ki csendes kocogással. A vadászat kiszemelt színhelyétől, egy szélesen elterülő, füves, kisebb sziklákkal megszórt lankás hegyoldaltól néhányszáz méterre lóról szálltunk, Camba megbéklyózta a lovakat, nehogy túl meszszire elbitangoljanak, és a hegyoldal felső harmadában az egyik okkersárga érdes szikla alá telepedtünk. Jó helyet választottunk ki, elégedett vagyok vele, belátni innen majdnem az egész hegyoldalt. A mormoták, ezek a földalatti fészekben élő zömök állatok, ilyenkor, október derekán már téli álmukat alusszák, de a maihoz hasonló napokon néhányan a rossz alvók közül még elő szoktak jönni egy kis sétára, napozásra. Ezek közül remélünk elcsípni egyet-kettőt. Egyelőre azonban még nem mozdul semmi. Vagy mégis. A forróságot kellemesen enyhítő szellő dudórásaik a fülembe és lengeti a merev szárú aszott fűszálakat. Egy rigó nagyságú madár is — ez is okkersárga, mint a környezete — itt futkározik a közelünkben. Egy fekete sáska pedig egyenesen a térdemre száll. Jól érezheti magát a társaságomban, mert még egy félóra múltán is a térdemen napozik. Camba, aki mindjárt érkezésünkkor tüzelöállásba helyezte szakállas puskáját, szemét hunyorítva figyeli a hegyoldalt; az én puskám ezúttal a kezemügyében hever. Telik az idő és semmi sem történik, én már lassan elvesztem a hitem és nem reménykedem a vadászat sikerében, de Camba továbbra is olyan, mint a rendíthetetlen türelem élő szobra. — Nincs itt semmi! — magyarázom neki kézzel-lábbal. Megérti, elmosolyodik. Ujjával nyolcvanat rajzol a sziklára és magára mutat. Tehát már nyolcvan mormotát lőtt meg az idén, s bár szeretném megtudni, nem tudom megkérdezni, hogy valamennyit itt lőtte-e, ezen a helyen? De bárhol is lőtte őket, tisztességes jövedelemre tett szert általuk, mert úgy tudom, hogy egy mormota gereznájáért 17 tugrikot fizet az állami felvásárló, ami itt elég szép pénznek számít, pláne ha tekintetbe vesszük, hogy ötszáz tugrik már elég jó havi fizetésnek számít. De nem csak a gereznáért járó pénz a mormotavadász egyetlen haszna. Övé a 8—9 kilós állat zsíros húsa is, amit a mongolok nagy élvezettel fogyasztanak. Camba nem hivatásos vadász. Főfoglalkozása az állattartás. A vadászat csak a kedvtelése. S ha mégis közel száz mormotát lő le egy idényben, az csak azt bizonyíthatja.hogy Mongólia-szerte mily sok él abból az állatból, amelynek gyér magas-tátrai populációja a legnagyobb állattani ritkaságok közé tartozik Közép-Európában. Fenti megállapításomat korántsem kizárólag Camba egyéni terítékére alapozom, hanem a hivatalos statisztikára, amely szerint minden esztendőben több mint egymillió tarbagán gereznát vásárol fel az állam a vadászoktól. Vagyis egymilliónál jóval többet lőnek, hiszen minden prém nem kerül a felvásárlók kezére. Mert a mormota — vagy ahogyan a mongolok mondják: a tarbagán — gereznája értékes portéka, a félnemes prémek kategóriájába tartozik. Színe rozsdabarna, hasa sárgás. Természetes színében és festve egyaránt felhasználják jóformán minden szücsipari célra. Télen magam is mormotaprémböl készült sapkát viselek. Jó meleg és tán tetszetős is. S ha már téli viseletemet emlegetem, hadd dicsekedjem vele, hogy kesztyűmet vadkecske gyapjújából kötötték. Végre kivártuk. Százhúsz lépésnyire tölünk, ott, ahol az imént még semmi sem volt, most egy ökölnyi kerekded barna „tárgy" jelent meg. A mormota feje. Távcsővön keresztül egészen jól látható az állat fekete gombszeme is.- Majd én! — mutatok magamra és a puskám után nyúlok. Camba mosolyogva helyesel. Közben a mormota teljes nagyságában elömerészkedett búvóhelyéről és gubbasztva figyel valamire, vagy csak egyszerűen napfürdözik. Elég nagy célpontot mutat és tetszés szerinti időt enged a kényelmes célzáshoz. A szikla mögött hasalva nem is hibázom el és a nagyobb vadra méretezett lövedék ott marasztja helyben. Még egy másik mormota megjelenését is kivártuk ráérő türelemmel. Ez a hátsó lábán ülve kémlelt a messzeségbe, mint valami óriási ürge. Ez is az én zsákmányom lett és nem a kék égen köröző sasé. Mormotából ennyi elég. Tavaly is volt hozzájuk szerencsém. Többre belőlük ebben az életben már nem tartok igényt, mint ahogy nem tartok igényt a két elejtett állat gereznájára sem. Hadd legyenek Cambáé. A két koponyát viszont kifőztem és haza is hoztam. A jurtabeliek enyhe fejcsóválásának a kíséretében. Hát van egy cseppnyi sütnivalója ennek a magyarnak, gondolhatták, aki az értékest visszautasítja, a kutya falatját pedig féltő gonddal vattába csomagolja. A két paripát nem találtuk abban a völgyben. ahol megbéklyóztuk őket. Összekötözött lábakkal is messze elbitangoltak. még a távcső kereső lencséje sem mutatja az alakúkat. Nincs mit tenni, utánuk kell menni, meg kell keresni őket. Bármennyire is eleven, életrevaló állat ez a két ló, mégsem tételeztük fel róluk, hogy megbéklyózva hegynek fölfelé kóboroltak. Lent kell keresni őket valamelyik hajlatban. Camba mutatja, hogy üljek le és várjam meg, amíg visszajön és szavai nagyobb nyomatúkénak kedvéért válláról leakasztott puskáját is mellém fekteti. Nincs ellenvetésem, nem szenvedélyem a lókeresés. Megint egy szikla mögé ülők te, hová is ülhetnék és behunyt szemmel napozom és gondolatban magamat vallatom, hogy elégedett vagyok-e a világban betöltött helyzetemmel. De aztán elhessegetem a gondolatokat és unalmamban kinyitom a fényképezőgép tokját, hogy emlékül megörökítsem az alattam elterülő völgyet. Eredeti szándékomtól eltérően azonban mégsem lefelé, hanem ellentétes irányba fényképeztem. Csak ható-' dik ösztönöm késztethetett arra, hogy nyakatekert helyzetben a szikla mögül hátrafelé kikukucskáljak- A meglepetéstől még lélegezni is elfelejtettem, mert egy dzserján, a ritkábbik mongoljai gazella sutája kémlelte egy partocskán, hogy biztonságos-e a levegő. Természetesen, fejem után a fényképezőgépet is feléje fordítottam és tizenöt méterről sikerült a sztárfotó. Ezt irigyelhette meg a sutácskától két másik a közelben tartózkodó állat és ők is felléptek a porondra. (Folytatjuk) 14
