A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-03 / 10. szám
kéziratban, a Kájoni kódexben értékes dallamok maradtak ránk, már nem volt fölösleges a hangverseny. A hangversenykörút befejeztével fáradtan, de elégedetten ültünk az autóbuszba. A zenészeket, miután kifújták magukat, faggatni kezdtem, melyik koncert után volt sikerélményük, mikor érezték úgy, hogy ez az előadás jól sikerült. S noha a csoport tagjai fő munkahelyükön megszokták, hogy a hallgatóság csöndben, szakértelemmel figyeli az előadásukat, a legnagyobb meglepetésemre a gyerekektől ezt egyáltalán nem várják el. — A legjobb — mondják —, ha a gyerekek felszabadultak, ha visszajeleznek, hogy tetszik ez vagy az a dallam, s akkor még az sem baj, ha látványosan utánozzák a zenészeket, hiszen senki se várja el egy gyerektől, hogy felnőtt legyen. Ráadásul ezzel a zenével ők csak ismerkednek, a műfaj még elég távoli a számunkra. Ezek után Németh Imre sem kerülheti el a kérdést, hogy netn lenne-e hálásabb dolog ilyen kis csoporttal látványos folklórműsorral járni az iskolákat, de válasza nagyon határozott: — Ha nem hinnénk abban, hogy ezekkel a műsorokkal hozzájárulunk a gyerekek komolyzenei műveléséhez, akkor nem csinálnánk, hisz magad is láthatod, mekkora a hajtás. Mert végűi is mi az, amit adni tudunk? Aki először hall ilyen zenét, az azt tanulja meg. hogy milyen a hangulata egy-egy koncertnek. Ismerkednek a hangszerekkel, felismerik a hangok színét, megtanulják, hogy ez a zene más, mint amihez eddig hozzászoktak. Más az akusztikája, más a légköre, másképp kell hallgatni. A második találkozásunkkor már azt is tudni fogják, hogyan kell viselkedni egy koncerten. Arról nem is beszélve, hogy ez a zene. ez a műfaj egy kicsit szelídített magatartást vált ki a gyerekekből. • Mit mondjak? Én is így érzem, s örülök, hogy vannak emberek, akik nem sajnálják energiájukat az ilyen nevelő hangversenyek megszervezésére és kivitelezésére. Teljes azonban akkor lenne az elégedettségem, ha az ilyen lelkes csoportoknak nem a zenei oktatás foghíjasságát pótlandó kéne az országot járniuk, hanem a „nevelő" jelző elhagyható lenne, s mint bármely koncertteremben. itt is a hangversenyen lehetne a hangsúly. CSANAKY ELEONÓRA Fotó: Kontár Gyula jelentését vélik felfedezni az értelemszerű képzett szóban. Azt hiszik, azt jelenti: a józan észnek megfelelő, vagyis természetes. Pedig az értelemszerű melléknévben az értelem alapszó egy másik jelentésében szerepel, melynek meghatározása: az, amit az ember megismerő tevékenysége a jelenségnek és kapcsolataik lényegéül, tartalmául felismer; jelentőség. Természetesen — nem értelemszerűen! — tudomásul kell vennünk, hogy egy-egy szavunk jelentésköre az idők során éppúgy bővülhet, mint ahogy szűkülhet, s azon se lehetne csodálkozni, ha a gyakori használat végül úgyszólván — „törvényesíteni" fogja az értelemszerű melléknevet abban a jelentésben is. amelyben most szerintem tévesen használják. Mégis úgy vélem, nem kellene ezt elősegítenünk. MAYER JUDIT LEGSZEBB EMLÉKEIM Életemben kevés olyan évforduló volt, amelyre szívesen gondolok vissza. A nyolcvanadik azért jelentett örömet: mert idáig értem. A kisebb számú hatvanadik többet jelentett: az első vers megjelenését. Hasonló van több is. Ezekből szeretnék felsorolni néhányat. A legelső nem is tartozik a legszebbek közé, azonban itt kezdődik. Második elemista voltam, amikor tél közepén szétfeslett a csizmám. Az öreg Gergő csizmadia azzal vigasztalta anyámat, hogy a télnek is vége lehet, amikor lábamra húzhatom, mivel fejelni kell, teljesen tönkre van ... s a „susztaraj" pedig tömve hasonló lábbelivel. Örültem is. meg nem is. Örömet jelentett, hogy most már lesz időm az olvasásra, s elbúsultam, hogy nem járhatok az iskolába, ahol nagyon szerettem. Szabadidőmben a könyveket bújtam. Szalasztottam is édesanyámat Tóth Endréékhez: hozza el Endre harmadikos olvasókönyvét — láttam, hogy az egy vastag, rengeteg olvasmánnyal teli könyv —, Endre is otthon van, hasonló baj történt a cipőjével, mint az én csizmámmal... Volt hát olvasnivalóm, s akkor döbbentem meg, amikor korán beesteledett, s nékünk nem volt a lámpában petróleumunk. Mit tehettem: odahasaltam a kályha elé, s annak ajtaját kissé megnyitva, a talajra hulló fény alá tettem a könyvet és olvastam ... Már akkor szerettem a verseket, s azokat lapoztam fel elsőnek. Mindez az első világháború közepe táján történt. Apám valahol a Kárpátokban a Lövészárokban szenvedett, mi pedig itthon. A háború végével apám szerencsésen visszaérkezett, én pedig öt elemivel befejeztem az iskolát. Már nem csupán olvasgattam, hanem titokban próbálgattam a versírást is. Addig próbálgattam, hogy megszoktam, s nem is tudtam abbahagyni. Később, asztalosinas koromban már az egyik versemnek azt a címet adtam, hogy századik versem. Még senki sem tudott a verseimről: rejtegettem azokat, gondoltam, kinevet, aki elolvassa, vagy pedig el se hiszi, hogy én írtam. Jobb hát, ha senki se tud róluk. 1927 őszén Lévára (Levice) kerültem, a Laczkó-féle asztalosműhelyben dolgoztam. Már füzetszámra voltak verseim. Itt sem tudta meg senki, hogy írogatok. A következő évben is Léván maradtam, jó kereseti lehetőséget kínált már a műhely. Könyveket, folyóiratokat tudtam vásárolni. Nemcsok néni újságos bódéjában ráakadtam a Nyugat és a Korunk c. folyóiratokra, nosza, beléjük temetkeztem. 1928 nyarán megismerkedtem dr. Kersék Jánossal, aki a Bars című lévai hetilap szerkesztője volt. Amikor közelebbi ismeretséget kötöttünk, nekem szentelte a vasárnap déletöttjeit. Oktatott, magyarázott, mondván, az öt elemit be kell pótolni. Az öccse gimnáziumi tankönyvei közül már az első alkalommal nékem ajándékozta a Poétika, Stilisztika és Retorika c könyveket. Sok éjszakán át bújtam a könyveket, éreztem a hasznát s az eredményét. Már egy évet is eltöltöttem Léván, amikor az egyik vasárnap azzal fogadott Kersék. hogy közlésre alkalmas verset talált a füzetemben. Már nyomdába is adta ... A napot is megjelölte, amikor megjelenik. 1929. febr. 10-e volt. Még Nemcsok néni sem nyitotta ki bódéját, én már ott vártam a Barsra. Fiam — mondta a jó asszony — még alszik a nyomdászinas, aki majd a lapot idehozza... De én kitartóan vártam. Végre megérkezett az CSONTOS VILMOS újság. Négyet is vásároltam. Azután félrehúzódtam, s megkerestem a verset. Nyolcsoros versike volt... Amikor a végére értem, egy könnycsepp hullott oda. ahol a nevem volt. Körülnéztem: nem látta senki, s megnyugodtam. Egész nap szédelegtem, sem olvasni, sem imi nem tudtam aznap. Nehezen tudtam elképzelni, hogy hozzám hasonlóak a költők. Én azokat mindig nagy műveltségű, okos embereknek képzeltem el... Kersék mosolygott zavaromon. Látta meghatottságomat. Biztatott és tovább oktatott. Most még fokozottabban odafigyeltem: tanulni, tudni kell... Mindenáron! Amikor 1931-ben katonai szolgálatra vonultam Prágába, oda már több újságot is magammal vittem, amelyekben verseim voltak, s már nem csupán a lévai lap, hanem a vidéki újságok is közölték a verseimet. Az első koffervizit alkalmával a szolgálatos hadnagy ott rekedt nálam, meglátván a sok újságot, és felfedezve a versek alatt a nevemet. Tolmácsot hívott és beszélgetni kezdett velem, társaim csodálkozására ... Kezet szorítva távozott. Amikor hazakerültem, levelet kaptam Kerséktől: Keressem fel s vigyem magammal újabb verseimet is! Meglepetésemre azzal fogadott, hogy sajtó alá akarja rendezni első verseskönyvemet, úgy látja, van egy kötetre való, nyomdafestékre érett írásom! Szólni sem tudtam. S folytatta: már meg is beszélte a kiadási feltételeket Horatsik úrral, a nyomda tulajdonosával. A feltétel pedig az volt, hogy a nyomdaköltséget — 2 000 koronát, ötives, ötszáz példányban megjelenő könyvem árát utólagosan, akár részletekben is fizethetem, ha már a könyveket eladtam. A könyv ára 8 korona. Aláírtam a szerződést. A könyv. Magyar ugaron címmel, 1932. június 10-én készült el, s én az árát négy éven keresztül izzadtam ki a gyalupad mellett. Pedig a dicséretből és a vállveregetésből nem volt hiány. 1934. január 21. „Dél-szlovenszkói költők estje" címmel kultúrestet rendeztek a lévai városháza nagytermében, ahol Agárdy Zsigmond. Csiba László, Csontos Vilmos, Federer Sándor, dr. Rév József, Sass János. Veres Vilmos, Erentál Rózsi jelent meg. A bevezetőt Rév mondta: valamennyien első kötetes költők — mutatott be bennünket a szép számú és lelkes közönségnek. Továbbra is Léva. 1935. szeptember 15. Az alig egy éve indult Lévai Újság nótapályázatot hirdet, s e napra tűzi ki az ünnepélyes eredményhirdetést, mely a kaszinó nagytermében lesz. A zsűri maga a közönség: mindenki kap egy tiszta lapot, s az elénekelt dalt pontozással jelöli első, második stb. helyre. A legtöbb pontot kapott dal lesz az első! Az én verseimet Hajdú Ernőné (Nagybiccse) zenésitette meg és Tabi Sárika, nagyon szép hangú énekesnő adta elő cigányzene kísérettel. Két dalom volt a műsoron. „Valamikor imádkoztam" c. dalommal Sárika nyerte az első dijat! A másik, az „Azt álmodtam" elismerő oklevelet nyert. Most már nem Léva. 1941. december 28. Féltve őrzők egy meghívót, mely az itt közölt napra Budapestre a Zeneakadémia nagytermébe invitál, ahol a Gyarmati-féle pályázaton dijat nyert nótaszövegek megzenésítve kerülnek bemutatásra. Éppen a napokban kaptam meg postán dr. Tóth Aladártól (akkor az operaház igazgatója) az általa megzenésített: „Soha ne szeressen" c. versem kéziratos kottáját. Ez szerepelt műsoron. A műsor előtt kiosztották a díjakat. Említett dalom első díjat: aranyozott babérkoszorút kapott. Egyik faiumbéli barátomat is elhívtam Budapestre: legyen eleven tanúm. (Molnár Adrás ma is él Budapesten.) A meghívón Hegedűs Imre László szerepel mint énekes, akit ifj. Farkas Gyula és cigányzenekara kísért. 1954 decemberében a Fáklya közli öt versemet. Ezeket a verseket Fábry Zoltán továbbította a szerkesztőségbe, amikor hozzá küldtem véleményezés céljából. Hosszú hallgatás után ekkor indultam újra. Azóta nagyobb odafigyeléssel írok. Említenem kell még 1975. december 22-ét, amikor Örökség című könyvemért átvehettem a Nemzetiségi Díjat. Ez már sokkal többet jelentett számomra, mint az előző nóták jutalmai. A kitüntető elismerés további biztatás volt, s igazolása a helyes útnak, amelyet választottam. Az 1975. évi Jókai Napokat sem hallgathatom el, amikor az Ipolyszécsénkei Irodalmi Színpad a verseimből összeállított műsorával szerepelt. A Csáky Károly által megszervezett előadásra a verseimet Bodonyi András zenésítette meg, s előadásuk a Jókai Napok eseménye volt. Talán a legkomolyabb eseményt említem utolsónak. Ez Kassán történt, amikor Fábry Zaltán 90. születésnapja évfordulóját ünnepeltük. Már előzőleg levelet kaptam Budapestről, Vass Lajos zeneszerzőtől: arról értesített. hogy Fábry című versemre kórusművet komponált, s azt a csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara a fent jelzett napon adja elő Kassán — meghív: jelenjek meg a bemutatón. Miután az utazást is biztosították ott lehettem az ünnepségen. Sohasem felejtem el azt az ovációt, melyben a dalárda szereplése részesült. Az éneklés előtt Molnár László szavalta el a Fábry-verset, s nyomban az énekkar következett. A fergeteges taps közepette szólított maga mellé Vass Lajos az emelvényre. Meghajoltam és visszaültem. A nem szűnő taps miatt ismételve kézen fogott a karnagy, s én újra meghajoltam... Ez az emlékeim legszebbje. Fotó: Gyökeres György 11
