A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-01 / 1. szám
KATHERINE MANSFIELD A gyermekek kiszámíthatatlan kis teremtmények. Miért van az, hogy egy alapjában véve jó és kedves, korához képest csodálatosan értelmes kisfiúnak minden ok nélkül olyan hangulatai támadnak, (nővérei szerint olyan mint egy veszett kutya), hogy az ember nem tudja, mit kezdjen vele. „Dicky! Gyere ide azonnal! Nem hallod, hogy Anyukád hív?" De Dicky nem ment. Pedig jól hallotta. Tisztán csengő kacagás volt a válasz. Kirepült a házból, elbújt, majd futni kezdett a szénán keresztül, a fabarakk mellett egészen a konyhakertig. Ott megállt és egy mohával fedett almafa mögül az anyja felé kandikált és úgy ugrándozott ide-oda, mint egy vad indián. Teázás közben történt. Dicky anyja és Mrs. Spears nyugodtan üldögéltek a nappali szobában, kötögettek. A szobalány elbeszélése szerint a gyerekek uzsonnáztak és éppen a tejet akarta kitölteni számukra, amikor Dicky hirtelen megragadta a kenyeres tálat, fordítva a fejére tette, és kezébe vette a kenyérkést. — Ide nézzetek! — ordította. A megrémült nővérek csak bámultak, és mielőtt még a szobalány odaérhetett volna, a kenyeres tál megingott, lecsúszott, a földre repült, és darabokra tört. Erre a kislányok hangos sikoltozásba kezdtek. — Anya! — gyere, nézd meg mit csinált! Összetört egy nagy tálat. Mondd, hogy hagyja abba! Elképzelhetitek, hogy a mama szinte repült. De elkésett. Dicky felugrott a székről, az ablakon keresztül a verandán termett és a mama ott állt tehetetlenül, és idegességében gyűszüjét forgatta ide-oda. Mit tehetett? Nem indíthatott hajtóvadászatot a gyerek után. Nem kereshette a szilva- és almafák között. Ez nevetséges lett volna. Dicky viselkedése felbőszítette, különösen azért, mert Mrs. Spears, akinek mindkét fia példás magaviseletű. — ott várt a nappaliban. — No, megállj csak Dicky! Majd kitalálok valami büntetést számodra, — kiáltott bosszúsan a gyerek után. — Bánom is én! — feleselt a fiú vékony gyerekhangján és egyre csak kacagod. — Ó, Mrs. Spears, kérem, bocsásson meg, hogy magára hagytam. — Nem történt semmi Mrs. Bendall — felelte Mrs. Spears, édeskés behízelgő hangján és szokása szerint felhúzta szemöldökét. Mintha magában kuncogott is volna. — Ilyen csekélységek máshol is előfordulnak. De remélem, nincs semmi komolyabb baj? — Dickyröl van szó — mondta, miközben varrótűjét kereste. És elmesélte az egész esetet. — A legnagyobb baj, hogy ha ilyen hangulata van semmivel sem lehet hatni rá. Mrs. Spears tágranyitotta fakó szemét. — A verés sem használ? — kérdezte Mrs. Bendall, miközben a cérnát a tűbe fűzte, ajkát biggyesztve így szólt: — Mi soha nem vertük a gyerekeket. A lányok meg sem érdemlik, és hát Dicky, kisgyerek még, és az egyetlen fiú. Valahogy... — Ó, drágám — szakította félbe Mrs. Spears —, nem csodálom, ha Dickynek ilyen kitörései vannak. Nem haragszik ugye. ha megmondom a véleményemet? Biztos vagyok benne, hogy nagy hibát követ el, ha verés nélkül próbálja gyerekeit felnevelni. A verést semmi sem pótolhatja. Tapasztalatból mondom, drágám. Enyhébb módszert is alkalmaztam, pld. megszappanoztam a fiúk nyelvét sárga szappannal, vagy egész szombat délután az asztalon kellett állniuk. Nem segített. Elhiheti nekem, legjobb, ha a gyerekek büntetését apjukra bízza. Mrs. Bendall szive mélyéig megrendült a sárga szappan említésétől, de elhitte. — Az apjukra bízza, nem maga veri meg? — kérdezte. — Soha — felelte Mrs. Spears megdöbbenve, hogy ilyesmit feltételeznek róla. — Szerintem nem az anya dolga verni a gyerekeket. Ez a férj kötelessége. És különben is, az apjuktól sokkal jobban félnek a gyerekek. — Igen, ezt el tudom képzelni, — jegyezte meg Mrs. Bendall bátortalanul. — Itt van pld. az én két fiam, — Mrs Spears biztatóan Mrs. Bendallra mosolygott, — ők ugyanígy viselkednének mint Dicky, ha nem félnének. Ez így igaz. — Ó. a maga gyerekei példás magaviseletűek, — mondta Mrs. Bendall. És ez Így is volt. Nyugodt, jólnevelt gyerekek, különösen felnőttek között. Mrs. Spears vendégei gyakran tettek olyan megjegyzéseket, hogy észre sem venni, hogy gyerek van a házban. A hallban, egy nagy kép alatt, amelyik egy vidám, folyó mellett halászó szerzetest ábrázolt, egy vastag lovagló ostor hevert, amelyik még Mr. Bendall apjáé volt. Dick gondosan elkerülte az ostort és szívesebben játszott a kutyaól mögötti nagy szerszámoskamrában. Mrs. Spears összehajtotta kézimunkáját és nagyot sóhajtva igy szólt: Nagy hibát követünk el, hogy olyan elnézőek vagyunk gyermekeinkkel szemben. Dicky délutáni kalandja is szándékosnak tűnik. A gyermek ilyen módon adta tudtunkra, hogy hiányzik neki a verés. — Komolyan igy gondolja? — kérdezte Mrs. Bendall, aki elég gyenge akaratú volt és Mrs Spears véleménye nagy hatást gyakorolt rá. — Igen, igy gondolom, sőt biztos vagyok benne. Néhanapján egy erősebb figyelmeztetés, különösen az apja részéről, sok bosszúságtól kímélné meg magukat. Higgye el drágám! — és száraz hideg kezét Mrs. Bendall felé nyújtotta. — Azonnal beszélek Eduarddal, ahogy hazajön — jelentette ki Dicky anyja határozottan. A kerti kapu csattanására a gyerekek siettek lefeküdni. Dicky apja érkezett meg az irodából, nehéz napja volt. Feltántorgott a meredek lépcsőkön biciklijét cipelve. Szenvedett a melegtől, poros és fáradt volt. Mrs. Bendall annyira izgatott lett új terve miatt, hogy ő maga sietett ajtót nyitni férjének. — Ó, Eduard! — kiáltott fel, — úgy örülök, hogy már hazajöttél. Miért? Mi történt? — Eduard letette biciklijét és levette kalapját, melynek szorítása vörös vonalat hagyott homlokán. — Nos, mi van? — Gyere, gyere csak a nappaliba, — mondta Mrs. Bendall hadarva — Még elmondani is nehéz, milyen rossz volt ma Dicky. Fogalmad sincs róla, nem is lehet, hiszen egész nap az irodában vagy. Nem tudhatod, hogy Dicky korában milyen borzalmasan viselkedik egy gyerek ha otthon van. Nem tudtam megfékezni, pedig mindent megpróbáltam. Semmi sem használt. Nincs más hátra — fejezte be izgatottan —, meg kell verni és ez a feladat rád vár. A nappali szobában a sarokban álló pohárszék legfelső polcáról egy barna porcelán medve nyújtotta ki festett nyelvét. Ahogy az árnyék ráesett, úgy tűnt, mintha Dicky apjára vigyorgott volna, és azt mondaná: Hurrá! Hát ezért jöttél haza? — De mi az ördögért verjem meg? — fakadt ki Eduard és akaratlanul a medvére bámult. Ezt eddig soha nem tettük. — Hát nem érted? — fakadt ki az asszony —, nincs más lehetőségünk. Én már nem bírok vele. — A szavak csak úgy ömlöttek belőle, elárasztották testét, lelkét és fáradt fejét. — Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nevelőnöt tartsunk, a szolgálólánynak pedig túl sok a tennivalója, és Dicky rosszaságának ecsetelésére már szavakat sem találok. — Az asszony a szemrehányások özönét zúdította Eduardra, aki végül is lerogyott egy karosszékbe. — De hát mivel verjem meg? — kérdezte tehetetlenül. — Természetesen a papucsoddal — felelte az asszony. — No de most már aztán elég volt! — kiáltott fel Eduard. — Add ide a papucsomat! — Felment a lépcsőkön. Úgy érezte magát, mintha valami sötét hálóban vergődne. És most meg akarja verni Dickyt. Igen, az ördögbe is, valakit valóban el akart verni. — Ó, egek. Micsoda élet! A szeme még mindig porral volt tele, karjai elnehezültek. Belökte Dicky kis szobájának ajtaját. Dicky a szoba közepén állt hálóingben. Erre a látványra elöntötte egész lényét a düh. — Nos Dicky! Ugye tudod, hogy miért jöttem fel ? — Dicky nem felelt. — Azért jöttem, hogy elverjelek. Semmi válasz. — Emeld fel a hálóingedet. — Erre Dicky elvörösödött. — Muszáj? — kérdezte alig hallhatóan. — Gyerünk, gyerünk, gyorsabban — sürgette Eduard és a papuccsal háromszor a fenekére csapott. — Nesze neked, ez majd megtanít, hogyan kell viselkedni anyáddal szemben. Dicky csak állt lehajtott fejjel. — És most gyorsan az ágyba! — Dicky még mindig nem mozdult. Reszkető hangon csak ennyit mondott: — Még nem mostam fogat édesapám. — Mit beszélsz? — kérdezte az apja. Dicky felnézett, ajka reszketett, de a szeme száraz volt. Egy könnyet sem ejtett, csak nagyot nyelt és rekedt hangon megismételte: — Még nem mostam fogat, apa. Ahogy Eduard a kis arcocskára nézett, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy mit tesz —, kirohant a szobából, le a lépcsőkön és ki a kertbe. — Ó, egek! Mit tettem! Továbbrohant és elrejtőzött az élösövény melletti körtefa árnyékában. Megverte Dickyt, ezt a kis embert a papucsával, és miért? Maga sem tudta. Felhördült és megkapaszkodott az élősövényben. És a gyerek nem sírt, egy könnyet sem ejtett. Ha legalább haragudott vagy sírt volna! Szinte hallani vélte a reszkető, suttogó hangot, ahogy azt a szót kimondta, hogy „Apám". így, szó nélkül megbocsátani! De ö, az apja. soha nem bocsát meg magának, soha. Gyáva, bolond, barom! Hirtelen eszébe jutott, hogy Dicky egyszer leesett és megütötte a térdét, de nem sirt. Az is eszébe jutott, amikor együtt játszottak és Dicky kificamította a csuklóját. Akkor sem sírt és most ő, az apja képes volt megverni egy ilyen kis hőst! — Valamit tenni kell — gondolta Eduard. Visszaballagott a házba, fel a lépcsőkön egyenesen Dicky szobájába. A kisfiú az ágyban feküdt. Feje, dús, homlokába hulló fürtjeivel élesen rajzolódott ki a félhomályban. Csendesen feküdt, és most sem sírt. Eduard becsukta az ajtót maga mögött, és nekitámaszkodott. Szeretett volna letérdelni Dicky ágya mellett, és sími, és bocsánatáért könyörögni. De természetesen ezt nem tehette. Kínosan érezte magát, szive összeszorult. — Dicky, nem alszol még? — kérdezte színlelt közönnyel. — Nem, apa. nem alszom. Eduard leült az ágy szélére és Dicky hosszú szempillái mögül lopva ránézett. — Ugye, kisfiam, semmi baj ? — Semmi, apai — felelte Dicky. Eduard óvatosan megfogta Dicky forró kis kezét. — Nem szabad arra gondolnod, ami most történt, kisfiam — mondta fátyolozott hangon. Érted? Ennek vége. El kell felejteni. És ez soha többé nem fordul elő. Ugye, érted? — Igen apa. — El kell felejteni, kisöreg —, mondta Eduard —, és mosolyogni az egészen. És reszketve, esedező tekintettel várt egy kis mosolyt. — Csak felejts el mindent kisfiam ... öregfiú. Dicky csendben feküdt. Szörnyű volt. Apja felugrott és az ablakhoz ment. A kert már majdnem sötét volt. A szobalány kiszaladt, leráncigált a bokrokról néhány ott száradt fehér abroszt és karjára rakta. A végtelen égen ragyogott az esti csillag, és egy óriási, feketének tűnő gumifa lágyan mozgatta hosszú leveleit a sápadtan izzó csillagok alatt. Mindezt érzékelte, miközben zsebében pénztárcája után matatott. Kivette, és kiválogatott egy hatpennys pénzdara- i bot, majd visszament Dickyhez. — Nesze, kisfiam! Végy magadnak valamit — mondta lágyan, Dicky párnájára téve a hat pennyt. De vajon elég volt-e ennyi, egy hatpennys pénzdarab ahhoz, hogy eltörölje azt, ami, történt ? Pert/ Etelka fordítása 23
