A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 9. szám
vagdalt hússal, hagymával, sóval meg izzó kövekkel, amelyeket trágya tüzén forrósítottak meg erre a célra. A megtöltött gyomornak most már elkötötték a felső szájadékát is, és az izzó kövektől felforrósodó hús levéből keletkező gőz pillanatok alatt úgy kifeszítette a gyomrot, mintha felfújt léggömb lett volna. De valahol hiba csúszott a technológiába. Vagy a gyomor kifeszült és elvékonyult fala nem bírta a nagy belső nyomást, vagy valamelyik tüzes kő égette át a falát, az egyszerre csak lyukat kapott és a keletkezett résen süvöltve szökött ki a forró gőz. Ahogy lohadt a teli gyomor, úgy romlott leendő eledelünk minősége: gőznyomás híján rágós marad a kecskehús. De a veszélyt ínyenc barátaim is felismerték és ketten is oda ugrottak, hogy eltömjék a léket. Előbb egy rászorított kővel próbálkoztak hiába, majd amikor egy összehajtogatott zsákot is a leszorító kő alá helyeztek, megállt a gőzszivárgás. Rövidesen megpuhult a hús ebben a természetes túlnyomásos edényben — lám, a kuktafazék sem a modern kor találmánya! — és falának felmetszése után mindnyájan falatozni kezdtünk. A párolt kecskehús jó volt, sőt, ízlett nekem, barátaim mégis inkább a gyomor alján összegyűlt, egy cseppet sem étvágygerjesztőnek kinéző barnás lé iránt lelkesedtek. Kanalazgatták, engem is váltig kinálgattak vele, de nem kértem belőle. Saját tapasztalataimból vontam le azt a következtetést, hogy nem szabad mindent elfogadni, amivel megkínálják (vagy meg akarják etetni) az embert. Ennek ellenére mindjárt a következő félórában ismét póruljártam. Mert ekkorra egy tejeskannában megfőtt a leves is. Jó sűrű leves volt, több volt benne a hús a levénél, beleolvasztották a kecskebak szinte valamennyi háját-faggyúját is, és annyi darab követ is raktak a kannába, ahányan voltunk. Először a köveket porciózták ki egy merőkanállal, mindenki kapott markába egy ökölnyi darabot. Persze, jó forrót! Dobáltuk is egyik kezünkből a másikba, mintha zsonglőrök lettünk volna, jó sebesen, de féltőén vigyázva, nehogy a kő a földre pottyanjon. Mert akkor oda lett volna a varázslat, vagyis a forró kő közvetítésével nem áramlott volna az ujjainkon keresztül belénk a vadkecske minden fürgesége és ügyessége. Ezt a tüzpróbát még csak-csak megálltam, de a második fogásnál teljesen csődöt mondtam. A házigazdánk ugyanis egy szedőkanállal gondosan lefölözte a kecskeleves tetejéről az összes megolvadt faggyút és egy csészében ünnepélyes szavak kíséretében átnyújtotta nekem. Nem tagadom, beleittam, de nyelni nem tudtam belőle. Próbáljon csak meg valaki európai gyomrával meginni legalább két deci bakkecske faggyút és merem állítani, hogy nem fogja kiállni ezt a próbát. Mogo észrevehette, hogy az undortól torz fintorba rándul az arcom és le akarom tenni a csészét, ezért figyelmeztetett, hogy vérig sértem a testvérét, ha nem ürítem ki a csésze tartalmát. Mondom neki, hogy jöjjön a segítségemre, mert képtelen vagyok elfogyasztani a bakszagú zsiradékot. Jó barátomnak bizonyult ez a Mogo, nem kellett kétszer kérlelni. Szorosan mellém állt, mindketten kissé elfordultunk a többiektől, mintha* valami bizalmasat mondanánk egymásnak és derék barátom egyetlen hajtásra leeresztette a torkán a bakszagú zsiradékot. Talán még hálás is volt nekem érte. IFolytatjukJ ••• Ür marad minden emberhalál mögött. De keletkezhet-e igazi űr egy olyan költő távozása után, amilyen Weöres Sándor volt ? Maradhat-e hiány az után, aki a teljességet tudta megteremteni? Tapintatlanul mosolygok a siratókon, azokon, akik nem értik, nem érzik, hogy ebben a személyes halálban is a rend van jelen, az általa teremtett sokarcú világ rendje. A már életében halhatatlan most szerepet cserélt a halhatatlanságában élővel. Talán csak ennyi történt s ezért nem vagyok igazán megrendülve. Ráadásul rengeteg vigasztalást hagyott maga után: a magyar költészet évszázadainak korszakos életművét, mely kétségtelenül meghatározónak bizonyult már életében is. A minden emberivel azonosulni képes magatartás, a minden emberen túli titokkal azonosulni képes vers maradt, mely nemcsak azonosulni, de azonosítani is képes, s ily módon képes arra is, hogy a titokba beavasson. Költészetével, légies varázslataival egyetlen sorában sem ijesztett ránk. mint a dörömbölök. a szakadatlanul csöngetök. akik végülis ajtóstul törnek a házba, hogy ostoba hatalmukkal leigázzának. Ez a költészet beszivárgott, mint a tavasz illata, beszűrődött, mint a kinyomozhatatlan eredetű zene, és hajlékokat teremtett az örökös rombolásban, hajlékokat, hová majd beszivárog. Példátlanul szelíd eszközökkel teremtett világ az övé, mely az állandó csodát nevezi néven, megmutatja az észrevétlent, lelket lehel a megnevezhetetlenbe, állandósítja a változót, de a sziklaképzödés folyamatának filmjét is képes visszapergetni, — elsimítani tehát a létezés előtti gyűrődéseket, visszafordítani a vulkánok működését. De mindezt nem ezért teszi, hogy az életét mentse. Ártatlan játékokat űz, miközben a teremtés folyamatait teszi láthatóvá. Egyetlen eszközökkel, a nyelvvel cselekszi mindezt. Látomásaiban örvénylő, zuhanó vizek, magasba törő gejzírek mozgása lassul pontosan követhetővé, jéghegyek képződnek a pillanat töredékei során. Szemmel követhetetlen folyamatok, ésszel felfoghatatlan elhalványulások, megismételhetetlen érintések, élesre kontúrozott félhomályok, inkamáció előtti anatómiák leckéjét tanuljuk tőle. A nonszenszet eltárgyiasítani általa ta nultuk, mert ö mutatta meg, hogy a lehetetmester itt maradt lennél nincs lehetségesebb, nincs pompázóbb a pusztaságnál, nincs a hahotánál szomorúbb, és semminek sem olyan egyszerű a fordítottja, amilyennek látszik. Weöres Sándor jó és rossz költőnek volt áldott mestere s marad még igen sokáig, azon is túl, mikor majd úgy vélik: lehet őt utánozni. De eljön-e vajon az az idő? Létrejöhet-e még egyszer az az egyedül weöresi monopóliumnak tekinthető tér, melyben a mindenség olykor úgy magasztosul a semmivé, hogy annak tükrében nemcsak láthatóvá, de tapinthatóvá tárgyiasul a semmi, melynek érintésébe jó beleborzongni? Mert bármennyire is érthető, ma még kevesen érthetjük igazán ezt a látnokot. Igazi nagyságát abban sejtheti a jelenkor, amit a jövendő jóllehet megdézsmál majd, de elvenni nem tud belőle. Teljesebb, színesebb életművet kevés ember teremtett a nyelvből s nem sokakból ragyogott úgy a tehetség, hogy sirmécsnek illett a szivárvány alá. Vagy szivárványnak a sírmécs fölé? Milyen egyszerű lenne eldönteni, ha nem éppen Weöres Sándor sejttette volna meg velünk, hogy a kérdésnek még sok variációja, a képnek sok kombinációja létezhet, s lehet mindegyik igaz, mert az egyetlen igazság elve csakis az ésszel fölfogható jelenségekre áll. Megközelítéséhez egyetlen közhely sem alkalmas. „Az alak mozdulatlan, csak a megjelenése táncol." „Kettő vagyok, alany, és tárgy, csak a halál szülhet eggyé engem." „Mántikaténi katá..." ..... semmit se tettem, csak történt velem, ezernyi versemet fél-ébren írtam..." „Elégedjünk meg azzal, hogy az élet-halál kapuján ki-be járunk, a nagy szemfényvesztés cinkosai." „Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz." Az utolsó Weöres-idézet egy huszonhárom szavas mondat tizenkét variációjából a tizenegyedik, — egy kiválasztott a kiválaszthatatlanból, amelyek közül mindegyik igaz. A többi idézet csak találomra került elő a felütött könyv lapjairól. De bárhogyan variálom a lapozgatást, a weöresi sorok mindenhogyan összeillenek, és össze is csengenek, — nemcsak a szavak, de a jelentések, és az értelmek is. Negyedszázada így is olvasom s olvasom az előírt sorrendben is. Olvasom elölről, hátulról, középről, mert mitagadás, nagyon imponál, hogy azonosulni tudok vele. S mert azonosulni tudok vele, ezért most, halála napján sem siratom, ünneplem inkább, mert a csodálatom mától már nem számit hízelgő hódolatnak. Most már bátran a szemébe mondhatom: — nem háríthatja el — költőóriás volt Mitagadás, százesztendő múltán szívesen hencegnék el azzal, hogy a kortársa lehettem, s százesztendő múltán is boldogsággal töltene el a szerencse tudata, hogy az anyanyelvemen, eredetiben olvashattam a verseit. „Mántikaténi katá ..." KESZEU FERENC WEÖRES SÁNDOR Az élet végén Átbóbiskoltam teljes életem. A látványok, mint álmomban, forogtak, semmit se tettem, csak történt velem, ezernyi versemet fél-ébren írtam dohányfüstben, nem is tudom hogyan. Süvölvény-kortól fogva mostanig asszony-kormány pólyáit vattába és elzsongított, nem bírtam tenni, élni, szunnyadtam délben, írtam éjszaka, sötétben szálltam, mint a denevér, benső szemem nyílt a külső helyett. Ha közben bölcsesség, vagy balgaság fölrázott volna, szenvedés, akármi: kazánom túl-erős volt, sose robbant, minden belül kavargóit, forrt, feszített. Dúlt két világvihar, százmillió ember pusztult, meghalt anyám-apám: álmomból serkentőnek mind kevés volt, akárhogyan szégyenlem, így igaz. Mindent vetítővásznon éltem át, még akkor is, ha engem hajkurásztak disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy feiern körül fütyültek a lövések, aludtam folyton, egykedvűn. De most, hogy vénülés megrázza tagjaim és bőrömben koccint a csontjaimmal: végtére fölriadnék és szaladnék szürcsölni elmulasztott kéjeket, örülni, s örömöt megbánva, fájni, késő gyönyörtől megrokkanva halni, bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan, mint trágyadombon a veszettkutya. De, mint mindent, ezt is csak álmodom. Ha mindeddig nem ébredtem: tudom, most már halálig hortyogok. Talán a haldoklás majd ébren szembesít minden mulasztás terhével. Talán az álmon túli csöndben ébredek 15
