A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 9. szám

Milyen jól tettem, hogy kivártam. Most egy másik, kisebb szarvú bak jelenik meg az első közelében. Tesz néhány lépést és ismét leheveredik. Tehát csak alkalmasabb fekhelyet keresett magának. Igaz, hogy semmit sem látni belőle, de ez mégis megnyugtató. Mert ha én nem látom a bakot, ő sem láthat engem. A helyzeti előny kétségtelenül az enyém, mert én tudok róluk, mig ők nem is sejtik minő veszedelem leselkedik rájuk. Negyedóra elteltével újfent incselkedni kezd velem a türelmetlenség ördöge. Nem tudok ellenállni a kísértésének és lebukva a gerinc mögé igyekszem végrehajtani előző tervemet. Mikor már úgy gondoltam, hogy elég messzire elkúsztam és már lövésre is alkalmas szögből tekinthetek rá a nagyobbik bakra, centiméterről centiméterre felkúsztam vissza a gerincre. Nem jó, még mindig nem jó. Még tovább kell mennem. Most már ugyan látom a baknak a fejét és egy darabkát a nyakából is. de józanul mérlegelve a helyzetet be kell látnom, hogy nem kockáztathatok meg lövést erre a tenyérnyi célpontra. Nem is annyira a hibázástól tartottam, hanem attól, hogy egy rossz lövéssel szétroncsolom a bak koponyáját. Ezt pedig igazán szeretném elkerülni. De úgy látom, hogy már odébbkúszni sincs értelme, más helyről sem látnék be jobban a bakot takaró szikla mögé. Az első lehetőséggel tehát nem élhetek. Marad a másik, ki kell várni amíg a bak feláll. Ez sötétedésig biztosan meg fog történni.

Dehogy kellett sötétedésig várakozni!

Valami megzavarhatta a sziklák árnyékában pihenő állatokat, mert mintha rugó lökné őket, egyszerre pattant fel vagy nyolc-tíz állat — sejtelmem sem volt, hogy annyi sokan vannak! — és hanyatt-homlok menekülnek a szakadék túlsó pereme mentén. Nincs idő habozni, mérlegelni, azonnal cselekedni kell. Talpra ugrok hát én is és megpróbálom puskavégre kapni a legnagyobbik bakot. Puskatávcsövemet az imént hatszoros nagyításra állítottam be, ez most nem kedvező, mert így erősen leszűkült a látómezeje, de igy is sikerült befogni vele egy rohanó bakot, amely orra elé úgy félmétemyit eléje tartottam, pattant a lövés, a távcsőben mintha valami fehéresen megvillant volna, de

vadkecskenyáj rohan tovább még nagyobb sebességre kapcsolva. Minden figyelmemet az elől menekülő bakra összpontosítom, azt kísérem újratöltött fegyveremmel Most jó lesz, a bak orra előtt van a távcső tüskéje! Mozgás közben húzom el a ravaszt és a lövedék előttem öt lépésre fröccsen szét egy útjába eső sziklán. Észre sem vettem, hogy a golyó útjába került annyira csak a kecskére összpontosítottam.

Egy pillantás a szakadékon túlra: az ott menekülő kecskék már eltűntek a szemem elől. De hol vannak azok, amik lerohantak a szakadékba? Egyetlen lépést tehetek a gerincen előre. Alattam feneketlen mélység tátong, amelyet függőleges sziklafal határol. S ezen a falon, mintha szárnyuk nőtt volna, néhány vadkecske pattog fölfelé. A leghoszszabb szarvú bak még lenn van a szakadék alján, de már az is jön fölfelé, egyenesen felém tart. Most már minden figyelmem az övé, így csak szemzugomból látom, hogy három kecske csak néhány méterre tőlem ugrik át a gerincen. A bak pedig egyre magasabbra jut fel, egyre közeledik. Vaskos, izmos, fahéjbama testét mintha nem is izmok. hanem acélrugók löknék szikláról sziklára. Vagy harminc méterre lehet alattam, amikor észrevesz. Érzem, hogy pontosan egymás szemébe nézünk, tekintetünk összefonódott. A bak lendülete egy pillanaton belül megtört és egy kerti pad nagyságú sziklapárkányon megtorpant. Már fordul is, hogy másfelé folytassa a menekülést, de ez a pillanatnyi megtorpanás elegendő ahhoz, hogy golyóm a sziklapárkányra szegezze.

Tombol bennem az öröm, végig áramlik bennem a kielégültség pompás érzése. De mitől reszket a kezem és inog a térdem? A szívem is félrever egyet-kettőt, pedig ezt akkor sem tette, amikor a legnagyobb meredekre kapaszkodtam fel. Lehet, hogy az átélt izgalom levezetődése váltja ki a kielégülés örömét. Lehet, de most nem alkalmas ilyesmin elmélkedni, most külön indoklás nélkül kell örülni és tudatosítani kell, hogy újra megszereztem vágyálmaim oly sokáig elérhetetlen vadásztrófeáját.

Csend borul a tájra, már az utolsó kavics is legördült a szakadék aljára. Újra mozdulatlan, újra megszokott nyugalmába zökken

vissza a zord táj. Csak a szél nem nyughat magának, de most jól esik, hogy cirógatja az izgalomtól és a tűző naptól kipirult arcomat

Camba még mindig sehol, fogalmam sincs, hogy hol bolyonghat. Az biztos, hogy a lovakkal ily sokáig nem bíbelődhet. De nem is bánom, hogy egyedül vagyok, így nyugodtabban adhatom át magam a vadászsiker mámorának. Meg aztán a táj és a vadkecskék kiváló ismerőjének bizonyuló Camba tán meg se tudná érteni, hogy minek örülök annyira én pedig nem tudnám azt megmagyarázni neki. Mert bármennyire szerettem volna, közös szókincsünk csak néhány állatnév volt, kommunikációnk eszköze pedig a jelbeszéd. Ez vadászatkor tökéletesen elég volt, de az azt követő lelki vihar lecsillapodásának folyamatáról hirt adni már annál kevesebb. Amit megtudtam derék kísérőmről, Mogotól tudtam meg. Belső világáról, érzelmeiről, hűséges ragaszkodásáról őszinte szeméből merítettem információkat, vagy érdes tenyerének kemény szorításából tudtam meg.

Végre megjött a fiú, homlokán veríték gyöngyözik, szemlátomást nagyon elfáradt, de azt sosem tudtam meg, hogy hol, mi után rohangált már megint. Lehet, hogy a feléje menekülő kecskéknek akarta keresztezni az útjukat. Büszkén mutatom neki a zsákmányomat, azonnal észreveszi, hogy hol fekszik, de áhitat helyett egy meghatározhatatlan érzést kifejező vigyor ül ki az arcára és szó nélkül, puskáját visszahagyva már ereszkedik is le a sziklafalon a megbékélt bakhoz. Nem követem a nyaktörö úton, nem kísértem az ördögöt, inkább nézelődöm, hogy nem találok-e valamivel hosszabb, de annyival biztonságosabb utat a zsákmányomhoz. De már fölösleges tanulmányoznom a sziklák repedéseit és dudorait, már nem lehetek első a zsákmányomnál és le sem fényképezhetem abban a helyzetben, amelyben a halál érte. Mert közben már Camba leérkezett a kecskéhez és nincs abban a mozdulatban az áhitatnak vagy tiszteletnek szikrányi jele sem, amellyel lerúgja az élettelen testet a párkányról. Kalimpálva zuhan alá a mélybe a nehéz test, sziklától sziklának ütközik a szarva, szivem fáj amikor ezt látom és hinni sem merem, hogy a szarvaknak semmi bajuk sem lesz majd a szabadesés végén. Tompa puffanással ér a bak a szurdok aljára, s e pillanatban lódobogás hallatszik a túlsó partról. Egy lovas közeledik, mintha maga a végzet volna : fekete lovával szinte összeforrott éjfekete alakja. S ez a képzeletben komor hasonlatot ébresztő alak nem más, mint galamblelkű házigazdám, aki e vadászatra fekete délt öltött magára. Már a szurdok peremén lovagol, észrevett és valamit kiált felém. Persze, szavát nem értem, de nem is tartom fontosnak, hogy mit mond, hiszen a vadászatnak — legalábbis a mai napra — már vége van. Fontosnak tartom viszont közölni vele a sikeremet, ezért lefelé mutogatok a szurdokba, aztán megrázom az öklömet valahogy úgy, ahogyan azt a góllövö csatárok szokták, ha telibe találnak. De a házigazdám nem hagyja magát, újfent kiabál valamit és ő is mutogat.

Csak nem ...?

De bizony! Pillanatokon belül beigazolódik a hirtelen támadt sejtelem. Az öccs leszáll a lováról és felemelve mutatja felém egy másik vadkecske felszarvazott fejét. Tehát egy helyett kettőt lőttem. Lehetséges egyáltalán fokozni a vadászörömöket?

Az a fehér villanás, amit első lövésem után regisztráltam, de azóta már megfeledkeztem róla, a felbukfencező vadkecskének volt a fehér hasalja. Ha történetesen véletlenül nem bukkan rá a hajtásból jövő házigazdám erre a vadkecskére, biz én sem kerestem volna, a meglévő bak teljesen feledtette volna velem, hogy a vadász köteles megvizsgálni minden rálövés helyét. Lám, hogy ráfizethettem volna a mulasztásra! Ritka zQikmányom óhatatlanul a hollók és sasok martalékává lett volna.

Ezt a kecskét házigazdám taszította le a mélybe, ahová épp oly épségben érkezett le, mint az első. Hosszú kerülővel találtunk egy olyan lejárót, ahol nagyobb nehézség nélkül mi is „föld alá szánhattunk". Egymáshoz közelítettük a két kecskét, s ahogyan ilyenkor szokásos, minden oldalról lefényképeztem őket, majd kísérőimmel még sokszor, legvégül jómagam is a kecskék mellé és a lencse elé térdeltem.

Két fényképezőgép volt velem ezen a vadászaton. A félautomata Nikonnal színes diafilmre fényképeztem, míg a nadrágszijamon hordott RICOH-automatába fekete-fehér filmet töltöttem. A fényképezés sosem volt erős oldalam. Ráadásul e téren a balszerencse is kitartóan mellém szegődött. Olyannyira, hogy már eleve számolok vele. Ez a magyarázata, hogy az utóbbi időben gyakran felesleges kölöncként két fényképezőgépet is magammal cipelek vadászataimra. De még így sem megy simán a fényképezés, még igy is gyakran közbejön valami galiba. Például egy bölényvadászat előtt hanyagul fűztem be a színes filmet a gépbe, s igy hiába kattogtattam a gépemet, egyetlen felvételt sem csináltam vele. Még szerencse, hogy a „pót" gép hibátlanul működött. Azóta figyelmesebb vagyok, okultam a káromon. Mongóliában rendesen befűztem valamenynyi tekercs filmet, biztos voltam a dolgomban, hiszen minden műveletet ellenőriztem. Gépeim is kifogástalanul működtek, hat tekercs színes és ugyanannyi fekete-fehér filmet fotóztam ki. Haza azonban csak négyet-négyet hoztam, a többinek lóba kelt, nyoma veszett, éppen a legértékesebbek közül. Nem hiszem, hogy gondatlanul elhagytam valahol őket, sokkal inkább amondó vagyok, hogy tán kíváncsi gyerekeknek tetszett meg az olasz gyártmányú film színes skatulyája. Rájuk gyanakszom, mert a filmekkel együtt tűnt el a zseblámpám is.

Camba, aki már többször igazolta, hogy valóban tökéletes ismerője ennek a vidéknek, tudott a közelben egy forrást. Oda szállítottuk el ingajáratban házigazdám lovára kötözve a két bakot. Ezután a házigazda ellovagolt a jó hírrel és azzal a feladattal, hogy egybetereli a forrás köré az egész társaságot. Addig Camba kizsigerelte a két bakot, majd meg is nyúzta őket. A zsigereket aztán az időközben odasereglett barátaink vették kezelésbe. Gondosan kiürítették a gyomor és a belek bűzlö tartalmát. A mosásukat azonban már csak felületesen végezték el, minek következtében aztán nem akadt ember, aki belém tudta volna diktálni a később ezekbe a belekbe töltött kolbászt. A helyben készült másik két specialitásból viszont ettem. Az egyik vadkecske húsából főtt leves volt, a másiknak nem tudom a nevét. Ez utóbbi úgy készült, hogy a kiöblített gyomrot kifordították, alsó végét bekötözték és az igy nyert zacskót telerakták

14