A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 9. szám
következő iskolaévben 24-ből 13.1987- ben 32-en végezték be itt tanulmányaikat, s közülük 17 jelentkezett továbbtanulásra gimnáziumba, illetve szakközépiskolába. Tavaly pedig a 27 végzősből 15 volt a továbbtanulók száma. Ez az arány az átlagosnál valamivel jobbnak mondható, amiből arra is következtethetünk, hogy egyetemre és főiskolára is többen eljutnak az átlagosnál. A továbbtanulási arány kedvező mivolta mellett lényegesen súlyosabb gondként mutatkozik a tornai magyar tanítási nyelvű iskolában a pedagógusállomány helyzete. Jelenleg tizenhét padagógus tanít az iskolában; három férfi, a többi nő. Az igazi gond az, hogy a tantestület korösszetétele nagyon kedvezőtlen. Harminc éves korig csupán három napközis pedagógus található a tantestületben. Negyven éves korig már nincs egyetlen tanító sem. Negyven és ötven között kilencen vannak; ötven és hatvan között négyen, s hatvan felett egy pedagógus. Az iménti adatokból az tűnik ki, hogy az ezredfordulóra — ha nem áll be változás a nemzetiségi pedagógusképzésben — a tornai tantestület elnéptelenedik, vagy jobb eset-ban nyugdíjas pedagógusokra marad a gyermekek oktatása. GÁL SÁNDOR A szerző felvételei műsoráról. Akik eljönnek a hangversenyre, operett bemutatókra, azokra az említett dalversenyen kívül is színvonalas előadások várnak. Április 15-én operett esten fellép Melis György, Mészöly Katalin, Horváth Bálint és Pathó József Magyarországról. Április 21-én az Új Színpad művészei előadják Cole Porter muzikálját, „Csókolj meg, Katám" címmel, április 25-érv a Presov-i J. Záborsky színház művészei előadják Kálmán Imre „Marica grófnő" című operettjét, majd az április 29-i nemzetközi gálaesten fellép Franci Stanner Ausztriából, Berkes János Magyarországról, valamint Jana Somosiová, Jozef Benedikt érdemes művész és Gráf Gusztáv, kísér a Budapesti Belügyminisztérium közismert és közkedvelt zenekara Végh Imre karnagy vezetésével. Várunk Komáromba mindenkit, aki versenyezni akar, vagy művészileg igényes hangversenyeken és előadásokon akar résztvenni. Dr. BENDE ISTVÁN 1. GYERMEKPÁNIK Egy kisgyerek sír a járdaszélen. Belekapaszkodik a lomb nélkül meredező satnya fába és zokog. Valaki odamegy hozzá és megkérdezi tőle; mi a baja? A fiúcska könnyes szemmel ránéz és mond valamit. Lassan megnyugszik, s kiderül bánatának oka. Sokat nem beszél, de az is elég, amit elárul. „Apa részeg és verekszik" — panaszolja. Azután még teljesebbé válik a helyzetkép: a gyerek elmenekült a lakásból, és most fél. Fél hazamenni, mert apa veri az anyát, őt, a kistestvért is. Határtalan ez a félelem, ez a gyermekpánik, hiszen nincsen előle menekvés. Hová menjen ez a kisfiú, a testvére, az anyja abból a lakásból ? Ki védi meg azt a csöpp családot a havonta többször ismétlődő rettegéstől, a boltrányos jelenetektől, az ütlegelés pillanatnyi veszélyétől ? ... Egy kisfiú sir a járdaszélen, és a világ nem tud rajta segíteni. Vagy mégis? Egy férfi odalép a sarki telefonfülkéhez és rendőrt hív. Ez segítségnek segítség, de megoldásnak nem megoldás. 2. KÖTŐDÉSEINK Úton-útfélen úgy érzem, beleértve a saját magánéletemet is, mintha a barátság fogalma vesztett volna az értékéből; mintha helyre kellene állítani a hitelét. Az idősebbek — főképpen a nagyszüleink nemzedéke — még megbecsülte az életnek ezt a sok esetben támaszt is nyújtó ajándékát; manapság viszont a süldőlány barátnőjének nevezi azt, akivel tíz perce ismerkedett meg és most a diszkóba kéredzkedik vele a szüleitől. Lehet, hogy holnap, egyéb vonzáskörbe kerülve, már csak felületesen üdvözli az illetőt, akit más barátnővel vagy baráttal cserél fel. A barátságot manapság aprópénzre illik váltani; jobbára hasznot hozó kapcsolatok ápolására, sportpartnerségre, munkatársi viszonyra, haverságra. A családot egykor a baráti kör védögyűrűje övezte, napjainkban viszont az alkalmi kitárulkozás divatja járja, amiben bármely munkatársnak és alkalmi ismerősnek része lehet, ha kéznél van és hajlandó végighallgatni egy hosszabb monológot. Figyelni sem kell, csupán meghallgatni; ám ez a bizalmas közlés nemigen hoz létre barátságot. És aki ma kiöntötte a lelkét, az holnap gyanakodhat, hogy nem élnek-e vissza az információival; aki viszont meghallgatta, sajnálja az elfecsérelt időt. Nem egy munkahelyi intrika kezdődött, kezdődik hasonló gyónással. Hasonló a helyzet az üdülőkben is, ahol az egy szobában lakók olykor a legféltettebb titkaikat is elfecsegik egymásnak, a két hét lejártával azonban igyekeznek nem is találkozni többé. És az sem titok, hogy a bizonyos pozíciót elérőkben óhatatlan fel-felrémlik egy-egy váratlan, úgymond baráti meghívás hallatán: vajon ki és mit akarhat éppen tőlük?!... Őszintén szólva, az ilyen-olyan barátságpótlékoknak rossz az utóízük. Igaz, régvolt barátságok néhanapján feltámadnak egyetlen alkalomra, mondjuk egy emlékezésre szánt összejövetelen, ahol a megjelentek szinte esküdöznek, hogy ezentúl rendszeresen találkoznak — ám az ígéret ez esetben is inkább csak meddő nekibuzdulásnak bizonyul. Olyannyira, hogy manapság már a névnap is kilépett a családból és átköltözött a munkahelyre, amit az italozási szokások bizonyítanak a legékesebben. Csoda hát, ha manapság, a felnőttek szőrösszívű hétköznapjaiban kamaszkorú gyermekeinknek sincs maguk választotta társasága? Némelyek a barátságok elkopását időhiánnyal, kislakással, csekélyebb érzelmi szükséglettel magyarázzák; társadalmi szinten pedig a szülőfalu elhagyásával és a rétegváltással. Nekem viszont az a gyanúm, hogy a nagyobb közösségek szinte elnyelik a közvetlen jószomszédi vagy a szükebb baráti társulásokat; a közélet a magánéletet. Mintha elérkezett volna a bezárkózás, illetve a magáncélocskák szorgalmazásának ideje, s ez utóbbiak érdekében legföljebb álközösségi kapcsolatainkat ápolgatjuk lelkesen. Ismét csak azt mondhatom: csoda hát, ha tizenéves gyermekeink is az efféle álközösségekbe való beilleszkedést választják? Nem tudom, eléggé nyomatékosan kitünt-e fenti soraimból, hogy egyelőre még nem szóltam a tévéről, amelynek képernyője előtt ott az abszolút kényelem, ahol nem kell szellemi vigyázzba állni; ahol nem kell, sőt nem is tanácsos beszélgetni. A tévé mellett el is lehet aludni — ő nem sértődik meg és nem csöppenti le kávéval az abroszt, mint a vendég. Nos, akárhogy is csűröm-csavarom soraimat, mindennek egy tanulság a vége: mindennapjainkban hiánycikké lett a barátság, a jószomszédi kapcsolat E fölismerés emberi vonatkozásaiból kitetszik, hogy a röpke kötődések, a különböző pótlékok, avagy a magánélet kihelyezése a munkahelyre nem tölti ki — es nem is töltheti ki — az igazi barátságok okozta űrt. Ajánlom, e tekintetben mi Jelnőttek is az óvodásoktól vegyünk példát, akik akár órákig is elvitatkoznak a földre kuporodva egy szobában, avagy nyaranta egy tisztáson. Megfigyelted már, kedves olvasóm, hogy az ö kapcsolataikban lényegesen ritkábbak a rövidzáriatok? 3. VÁLTOZATOK Egy öreg embernek olykor ezernyi a baja. Sújtja az idős kor nyűge, kínozza betegség, társadalmi vagy családi részvétlenség és sokszor okkal, ok nélkül sértegetik is. Érzékeny az öreg ember, de kényes arra is, ha erre az érzékenységre nincsenek tekintettel. Idős ismerősöm meséli, hogy a fővárosi tömegközlekedés ellenőrei már sosem kérik a jegyét. „Csak néznek rám és már mennek tovább. Jó, tudom, nyomot hagyott rajtam a kor; de azért kérhetnék azt a jegyet, jól esne..." panaszkodik az öregúr. Nos, mit lehet erre mondani; bár van ennek ellenkező előjelű változata is. Idős hölgyismerösöm meséli: „Jött az ellenőr, kérte a jegyeket. Mondom neki, sajnos, én már elmúltam hetven. »Látszik!« — vetette oda foghegyről, és továbblépett." És erre vajon mit lehet mondani? 4. SZERELEM Kata nővér húsz-egynéhány éves. Magas, karcsú lány, és szerelmes. A fiú, akit szeret, a négyes szobában fekszik rögtön az ablak mellett. Tanú rá az egész szoba. A legelső jele ennek akkor mutatkozott, amikor a nővérke a nagyviziten egyik lábáról a másikra állt idegességében, hogy egy szót se mulaszszon el abból, amit Oszkárról mond a docens. Mert Oszkárnak hívják a szerencsést. Kata nővér óránként kétszer is benyit a szobába, hogy megkérdezze, nincs-e valamire szükség. Mindenki tudja: a látogatás tu lajdonképpen Oszkárnak szól. Első útja is hozzá vezet. Friss vizet tölt a poharába, betakarja, fölrázza a párnáját. Oszkárt a napokban fogják másodszor operálni. A betegtársak izgulnak, hogy sikerüljön a műtét. Sajnálják a fiatalembert — no meg egyáltalán nem közömbös, hogy Kata arcáról lehervad-e a mosoly, vagy sem . .. 5. KÖZJÁTÉK Utazom a buszon, mögöttem két ifjú pár. Az egyik vadul csókolódzik. Egy idősebb férfi megjegyzi: „Mintha ágyban volnának." Az érdekeltek éppen leszálláshoz készülődnek, így csak fél füllel hallják a dorgálást. „Mit mondott az öreg?" — kérdezik a másik kettőtől. ..Hogy mintha ágyban volnátok." A fiú fölhorkan: „Ó, istenem! De hol az az ágy?" 6. KÉT FA A SZÉLBEN H. hatvanesztendösen és eszelősen beleszeretett egy tőle sokkal fiatalabb nőbe. Felesége fuldokolva tiltakozott; szó szerint fuldokolva. mert szivasztma kínozta. „Légy irgalmas" — esdekelte két roham között —, „legalább addig bird ki, amíg meghalok..." A férj bosszúsan gondolt arra, vajon meddig kell még kínlódnia ebben a kényelmetlen helyzetben. Végül is nem várt, hanem beadta a válópert. A felesége erre öngyilkos lett, hiszen a sírban elviselhetőbb a magány, mint elhagyatva, vergődve, asztmarohamok között. Ismerem a körülményeket: a férj megkönnyebbült és néhány hét múlva feleségül vette ifjú szerelmét. Boldogan élnek? Nem tudom ... Baráti körben társalgunk minderről, amikor szóba kerül az F. házaspár sorsa. Én is ismertem őket: mindenkitől elhagyatva, magányosan éltek, a kilencven felé közeledve. Egyetlen aggodalmuk az volt, hogy elveszíthetik egymást, ezért úgy döntöttek, nem várják meg a jóvátehetetlent. Mérget vettek be, s egymás kezét fogva léptek át az ismeretlen tartományba, ahonnan még nem tért meg utazó. így találtak rájuk, napok múltán. Merev testük kissé megdőlt az egymás felé tolt két karosszékben, s úgy néztek ki, mintha fává változtak volna, amelynek elsárgult lombjai a halálban is egymást keresve hajolnak össze ... A minap újra abban az utcában jártam, ahol évtizedeken át laktak. Hajdani lakásuk közelében ma két fa áll. Ágaik sóhajtozva nyúlnak egymás felé a téli szélben. 7. GONDOLATOK Lehetséges, hogy kissé meredeknek tűnő kérdés, ám őszintén érdekelne: környezetünkben vajon hányán élnek az olyanok, akik életükben legföljebb ha egyszer voltak múzeumban, képtárban, rangosabb tárlaton?... Tavaly, iskolalátogatásaim egyikén, a gyerekekkel beszélgetve ugyanis kiderült, hogy többségük — a helyi vagy a járási emlékszobán kívül — még sohasem látott gazi múzeumot. Remélem, valóban csak a véletlen akarta, hogy épp ezekkel a gyerekekkel hozott össze az újságirószerencse; bár mindenképp szeretném leszögezni: az igényekre igenis, nevelni kell! Ennek kapcsán egy régesrégi emlék villan föl bennem. Délután van. megyünk anyánkkal a Duna-parti sétányon. Mi hárman, gyerekek és ő. Öcsém kérdi, hogy hová; anyám derűsen azt feleli, majd meglátjuk. Meg is láttuk: akkor találkoztunk először képtári képekkel. Azután és azóta sokszor, bár már nem fogtuk anyánk kezét. De fogja-e valaki a mai gyerekekét? És fogja-e az anyákét, az apákét? MIKLÓSI PÉTER 13
