A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-01 / 1. szám
________________ OLVASÓNAPLÓ -GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN Kisiskolás korom szórványos diákkönyvtárbeli kölcsönzéseit leszámítva, közelebbi kapcsolatba akkor kerültem a bibliotékákkal, amikor — talán hét-nyolcadikos koromban — beiratkoztam a községi népkönyvtárba (emlékszem, kissé megütköztem rajta, s gyermeki igazságérzetem sehogy sem tudott kibékülni azzal a ténnyel, hogy barátom, akivel együtt látogattuk meg először ezt az intézményt, s akinek szülei szövetkezeti tagok voltak, ingyen válthatta ki kölcsönzölapját, míg nekem — a minden bizonnyal jóval kevesebb összjövedelemből élő — értelmiségi-munkás család sarjának valamilyen jelképes összeget fizetnem kellett). Ennek az első könyvtáramnak később, gimnazista koromban is rendszeresen olvasó tagja maradtam, sőt ekkorra már a járási székhelyű múzeum könyvtárát is szorgalmasan látogattam kölcsönzés céljából. A könyvtár igazi Sabján Tibor nevét ezidáig elsősorban a szakmabeliek ismerték a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum tudományos kiadványaiban közzétett publikációi alapján. Most, a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában megjelent A búbos kemence című ismeretterjesztő könyve a céhen kívüliek táborában is ismertté teszi a nevét. Könyvében a nagymúltú tüzelőberendezés kialakulásának, fejlődésének rövid történeti vázlatát adja, majd mérnöki alapossággal, szakértelemmel írja le a kemencefajták készítésének munkamenetét, technológiáját azzal a bevallott szándékkal, hogy a mai érdeklődőknek mintát, útmutatást adjon a kemenceépítéshez. A kétségtelenül hasznos, megfelelő szakmai felkészültséggel, alapossággal elkészített könyv kapcsán felvetődik a probléma: miként épfthetőek be a hagyományos népi kultúra egyes jelenségei, elemei, modern korunk mindennapjaiba ? Sokan föltették már a kérdést: születtek is válaszkísérletek az egészen vérmes reményeket táplálóktól kezdve a szerényebb leheizére, a helybenoivasás gyönyörűségére azonban csak később, egyetemista koromban éreztem rá, amikor — öt esztendőn keresztül — hűséges olvasója voltam a budapesti Országos Széchényi Könyvtárnak. Szinte naponta megfordultam itt és elhódított annak a lehetőségnek a tudata, hogy ott szinte mindent megtaláltam, amit kerestem, ami érdekelt. Mór a katalóguscédulák közötti búvárkodás is élményszámba ment számomra, már csak azért is, mivel a könyvtárak katalógusrendszere talán sohasem lehet tökéletes (a Széchényié meg pláne nem volt azl), ám bizonyos belső logikája mindegyiknek van. Ezt a rendszert, logikát egy idő után ki lehet ismerni, s akkor már sokkal eredményesebb lehet a kutatómunka a „tanulóidőszak" persze arra is jó. hogy az ember sok olyan kiadványra is rábukkanjon, amelyeket — bár érdeklik — nem is keresett, talán nem tőségeket felvetőkön keresztül egészen a teljes tagadás álláspontjára helyezkedőkkel bezárólag. A megoldást nyilvánvalóan nem azok a külsőségek jelentik, amelyek a népi kultúra közelmúltban tetőzött, ma már talán kissé hanyatlóban lévő divatjának voltak kísérőjelenségei (pl. a lakásdiszként szolgáló paraszti használati eszközökre gondolok itt). Természetesen ennek a jelenségcsoportnak is megvan a maga jelentősége, ám a hagyományos paraszti világ tovább örökíthető, és mai kultúránkba, mindennapjainkba szervesen (tehát fejlődőképesenI) beépíthető jelenségeinek, elemeinek nem ilyen felszínesen kéne szerepet kapniok. Alapjában véve talán nem is konkrét jelenségek, elemek, motívumok, tárgycsoportok viszonylatában kéne gondolkoznunk. Valamiféle lényeget (egykor divatos kifejezéssel esetleg „népszellemnek" is nevezhetnénk) kellene megtalálnunk, kitapintanunk, ezt kellene modem életünkben érvényre juttatnunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy konkrét jelenségcsoportok (esetleg tárgyak) is tudott róluk, de a kis cédulák lapozgatása során előbújtak rejtekükböl. így történt aztán meg, hogy a könyvtárak alkalmi látogatói (most vagyok én úgy a bratislavai Egyetemi Könyvtárral) lépten-nyomon lógó orral távoznak, mivel semmit nem találnak. Holott csak rossz helyen keresték ... Azóta már csak időszakonkénti vendég vagyok a nagy könyvtárak olvasótermeiben. (A Széchényi Könyvtár is elköltözött a Múzeum körúti meghitt, ódon helyiségeiből a Várba, ahol sokkal gördülékenyebb, újszerűbb technikával zajlik az olvasói igény kielégítése — ám a bibliotéka régi hangulatát elvesztette. Hiszen még abban is volt valami szép. hogy olykor — telt ház esetén — várni kellett a belépőkártyára). Dolgozószobám vette át a könyvtári olvasótermek szerepkörét, itt böngészgettem immár a hozzám került könyveket, folyóiratone kaphatnának — a mai körülményekhez átalakított formában — szerepet mindennapjainkban. Nem szabad azonban arról megfeledkezni, hogy a népi kultúra minden kis eleme (még az ún. magaskultúrából átvettek is, mert hiszen csak olyanokat vettek át!), szóval a népi kultúra minden kis eleme szerves része volt az egésznek, annak törvényszerűségei szerint alakult, fejlődött. Ha valami nem felelt meg ezeknek a törvényszerűségeknek, akkor óhatatlanul kihullott a gyakorlatból. így van ez manapság is. Mai kultúránk sem fogad be tőle teljesen idegen elemeket. A búbos kemence például apáink, de inkább nagyszüleink számára még többet jelentett (hiszen más közegben éltek!), mint fog jelenteni fiaink, unokáink számára. Nem vagyok tehát biztos abban, hogy a manapság — mondjuk divatból vagy érzelmi indokokból — a házba beépített búboskemencének nem ugyanaz lenne-e a sorsa, mint volt elődjeinek századunk közepe táján. Ekkor a fiatalabb generáció rájött, hogy sok helyet foglal, nem is túl praktikus, tehát lebontotta. A NÉPI KULTÚRA JÖVŐJÉRŐL n_ ni KINCSÜNK ÜLI AZ/WWVHV Új évi jókívánságok Mindig örülök az új évi jókívánságoknak, ám egy részükön mindig kénytelen vagyok boszszankodni. Vajon miért? Ha valaki azt irta az üdvözlő lapra: Jó egészséget, sok szerencsét az új évben! — akkor semmilyen hibát sem követett el, hacsak nem írta az új év-et egybe, és nem felejtette el a mondat végéről a felkiáltójelet. Csakhogy az ember más szövegű üdvözlő lapokat is szokott kapni. Sokan ezt írják: Jó egészséget sok szerencsét kívánunk az új évben. S erre a szövegezésre már nem mondhatjuk, hogy hibátlan. Hogy miért? Hát nézzük csak meg jobban: az alany, az állítmány, a tárgy rendben van ebben a mondatban: mi — kívánunk — jó egészséget, sok szerencsét —. ámde hova, mihez tartozik a mondat végére odabiggyesztett időhatározó, az a bizonyos „új évben"? Melyik az a mondatrész a szóban forgó mondatban, amelynek ez az idöhatározó alá van rendelve? S éppen itt a bökkenő. Attól még, hogy ez az időhatározó a mondat végén, az állítmány után áll, nyelvtanilag az állítmánynak van alárendelve, s ez okozza a zavart. Mert ugyan miképpen kérdezhetünk rá erre a mi időhatározónkra? Csakis így: mikor kívánunk jó egészséget, sok szerencsét? S erre csak ez lehet a válasz: az új évben. Márpedig aki a jókívánságot irta — alighanem még az óév végén —, nem azt akarta közölni, hogy ő és családja mikor kíván valamit, hanem azt, hogy a jó egészség meg a sok szerencse mikor váljék a címzett javára. Ezt azonban az adott mondat végére tett „új évben" időhatározó nem fejezi ki, illetőleg amint rámutattunk. nem ezt fejezi ki. A „kívánunk" állítmányhoz olyan idöhatározót kell a mondatba illesztenünk, amely egyértelműen arra utal, mikorra milyen időszakra kívánjuk azt. amit kívánunk. Magyarul helyesen jó egészséget, sok szerencsét az új évre, új esztendőre kívánunk, nem pedig az új évben. Felvetődik a kérdés: miért terjedt el meglehetősen nagy mértékben az előbb kifogásolt helytelen fogalmazás? Ennek alighanem több oka is van. Az egyik valószínűleg a szlovák nyelv hatása. A szlovák nyelvben — és más indogermán nyelvekben is — az a határozós szerkezet, amelyet a magyarban jogosan hibásnak minősítünk, teljesen szabályos és egyáltalán nem értelemzavaró. Prajeme Vám veta st'astia v növöm roku — szlovákul ez így helyes. Meglehet, hogy ennek alapján alakult ki — szó szerinti fordítással — a helytelen magyar forma. Az is lehet azonban, hogy másképpen jött létre. írásom elején már említettem ezt az alany és állítmány nélküli jókívánságot: Jó egészséget és sok szerencsét az új évben! Azt is megállapítottuk, hogy ez hibátlan fogalmazású mondat. De hogyan lehet az, hogy ugyanaz az időhatározó — az új évben — ebben a csonka mondatban helyes? Nos, ennek a magyarázata a következő: a csonka mondatból hiányzó — odaértendő — mondatrész kát. Ezekről olvasónapló-szerű feljegyzéseket is szoktam készíteni. Néha olyanokat is, amelyek tán mások érdeklődésére is számot tarthatnak. A következőkben tehát nem rendszeres könyvismertetéseket, kritikákat kap kézhez az olvasó, henem e sorok írójának személyes benyomásait, gondolatait legfrissebb olvasmányélményeivel kapcsolatban. Bodor Pálirja egy helyen: „Egy ilyen (jórészt olvasó-) napló csak három esetben, három fekvésben lehet érdekes. Először: ha szerzője elismert nagyság. Akkor még botlásai, tévedései is érdekesek. Az én botlásaim tehát nem azok ... Másodszor: ha a mű önértéke rendkívüli. Esetemben erről sincsen szó. Talán a harmadik esélyre pályázhatok: hogy tudniillik van benne valami sajátos, bizony jórészt helyi érdekű időszerűség: olvasótáborom kérdéseit — és részben válaszait is fogalmazgatja". Talán nem szerénytelenség, ha erre a harmadik esélyre magam is pályázom ... kidobta. Attól félek, kuriózumszámba fog ez menni akkor is, ha tudatosítjuk, hogy elpusztulásával egy csomó zamatos íztől fosztatunk meg. A hagyományos népi kultúra értékeiből tehát olyan formák megtalálásán kell fáradoznunk, amelyek hasznosíthatóak lennének a mai világunkban — bárhol. Ne feledjük, hogy a lakosságnak mind nagyobb hányada lakik városi bérházakban, ahol eleve korlátozottak az efféle lehetőségek. Azáltal, hogy néhány hétvégi ház udvarán vagy esetleg benn az épületben felépített kemence megéri az ezredfordulót, még semmit nem tettünk néphagyományaink értékeinek továbbéltetése érdekében! Meggyőződésem, hogy Sabján Tibornak sem az volt a célja könyve megírásával. Egyszerűen a hagyományos hangulatok, ízek iránt fogékony, kuriózumkedvelö. barkácsolni szerető emberek kezébe adott egy megbízható kézikönyvet, akik ennek az útmutatásnak köszönhetően minden bizonnyal kellemes órákat töltenek majd el jól szolgáló kemencéjük mellett. Újdonsült kemencetulajdonosainknak talán arra is jut — kemencéjük langymelegét élvezve — idejük, hogy a hagyományos, közösségi paraszti kultúra sok más vetületéről is elmélázzanak majd. .. USZKA JÓZSEF nem a kívánok, kívánunk állítmány, hanem egy jóval régibb, ma már csak ritkán használt, inkább népies mint vallásos jellegű szerkezet, mégpedig ez: adjon az Isten vagy adjon az Úr, adjon az ég jó egészséget, sok szerencsét, sikert, ha tetszik, bort, búzát, békességet stb. az új esztendőben. Itt tehát kétségkívül helyén van a mikor? kérdésre felelő időhatározó. Mikor adjon? Az új évben, az új esztendőben. Ha ezt a csonka mondatot: Jó egészséget, sok szerencsét az új évben, valaki mintegy „személyesebbé" óhajtja tenni, s ezért kiegészíti a kívánok vagy kívánunk állítmánnyal, de ugyanakkor nem veszi észre, nem érzi. hogy akkor az időhatározón is változtatnia kell, már ki is mondott, vagy le is írt egy hibás mondatot: Sok szerencsét, jó egészséget kívánunk az új évben. Akár így, akár úgy keletkezett ez a hibás szövegezésű jókívánság, ne adjunk neki polgárjogot! MAYER JUDIT 11 k
