A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-12 / 33. szám
Janko Kráľ börtöne: a vármegye háza Hont megye börtöne ismert messze földön, bizony, nem egy legényt őrzött már e börtön. Sziklakemények a honfi uraságok: nem egy lány siratta mér az Ipolyságot (J. Kráľ Šahy. V*gh György fordítás») Janko Kráľ, szlovák forradalmi költő 1849- ben írt sorainak hitelességében nem kell kételkednünk. A honti uraságok sziklakeménységéröl személyesen győződhetett meg 1848 tavaszán, amikor a megye urai mint „lázítót" elfogatták s az Ipolysági börtönben záratták. Maga a börtön már nem létezik, de ált az a megyeház, melynek azóta már lebontott hátsó traktusában kapott helyet a megyei tömlöc is. Falán emléktábla s J. Kráľ mellszobra figyelmeztet a múltra. A copfklasszicista stílusban épült megyeház Ipolyság főterének egyik legszebb építészeti emléke. S bár funkciója az idők során változott, a tősgyökeres ipolyságiak ma is csak „megyeházként" emlegetik, ha ügyes-bajos dolgaikat intézendő az épületben működő Városi Nemzeti Bizottság irodáiba igyekeznek. Azt viszont a legrégibb városlakók közül is csak kevesen tudják, milyen viszontagságos múltról tudnának e falak mesélni... Hont vármegye egykori székházénak története tulajdonképpen 1806-ban kezdődik. Ez év május 7-én — máig kiderítetlen okokból — leég a kemencei megyeház. Kemence (ma Magyarországhoz tartozó község) az Ipoly bal partján fekszik, a megye területének zöme viszont a jobb parton. Télvíz idején, évről évre visszatérő gond a jobb parton lakó nemesek számára eljutni a Kemencén tartott közgyűlésekre. Többek közt ezért is döntenek úgy a megye rendjei, hogy a leégett megyeház felújítása helyett Ipolyságon építenek újat. Ipolyságra esett a vállasztás azért is, mert már ekkor itt működik a megyei közigazgatás több fontos hivatala: a postaállomás, a sóház — a ma már csak pejorativ értelemben emlegetett „sóhivatal" — a gyógyszertár; itt lakik a megyei főorvos. A századeleji napóleoni háborúk a . honti „kiskirályok" egymás közti torzsalkodása miatt az építkezés csak 1827-ben indul meg. Ám nem a mai megyeház telkén, hanem az akkori városközponton kivül, a később Homoknak elnevezett városrészben: . az Iplyon túl való Dombocskán" — olvashatjuk az 1822-es vármegyei jegyzőkönyvben. Plachý Ferenc másodalispán elnöklete alatt egy „deputátio" (választmány) van hivatva kidolgozni a terveket. Gyüiky Antal, az „ötvennégy év Hontvármegye történetéből 1820- tól 1874-ig" c. könyv szerzője szerint nagyszabású építkezésről lett volna szó, hiszen nemcsak új megyeházat, hanem egy új városrészt is terveztek az említett helyre. Az 1825-ös jegyzőkönyvből már azt is megtudjuk, hogy Ringer János „Budai Földmérő" készíti el a „Megye újonnan fel építendő Háza Rajzolattyát". Nem találtunk azonban magyarázatot arra, miért csak 1827-ben kezdődik meg az építkezés. Ez a kezdet viszont sikert ígér. mert a közben első alispánná előlépett Plachý személyes ügyének tekinti az építkezést, úgyhogy 1830-ban a falak már „egy ölnyire a földből mindenütt kiemelkedtek", sőt egyes részek építése már az első emeletnél tartott. 1830-ban azonban a tisztújítás alapos változást hoz a megye élén. Plachyt nem választják újra, s az új alispán, Majthényi Antal, „új seprűként" elődjének minden nyomát igyekszik elsöpörni. A tisztújítást követő első közgyűlésen megszavaztatja a rendekkel az Ipoíyon túl épülő megyeház építésének leállítását, sőt az eddig épített részek lebontását is. Ugyanakkor úgy döntenek, hogy a város közepén — a mai megyeház telkén — épüljön fel az új „Megyei Székes Ház". Levéltári dokumentumok hiányában nem igen nyilatkozhatunk e döntés indítóokairól. Tudunk azonban idézni egy kortársszemtanút. aki résztvett az 1830. március 28-i tisztújításon, melynek során öt is Hont vármegye táblabírájává választották. Ez az illusztris vendég — a később „a legnagyobb magyar" címet kiérdemlő — Széchenyi István volt! Széchenyi ezt jegyzi be naplójába: „Minden zugban Abdera. A régi megyeháza egy fabarakk. Az új megyeházának egy negyede van készen... a pénz pedig elfogyott — valószínűleg ellopták! Sár, szegénység, hívság, és imott-amott egy nevetségesen felcifrázott és hattyúprémmel szegett atilla". Nos, ez korántsem hízelgő vélemény Hont vármegye székhelyéről, hiszen az akkori szóhasználatban Abdera görög város elsősorban lakói ostobaságáról volt híres; Széchenyi megjegyzése, az építkezésre szánt pénz sorsáról, valószínűleg nem volt alaptalan, hiszen pár évvel később, a honti viszonyokat közvetlen forrásból ismerhető Pongrácz Lajos így ir a Honti Literatúrai Füzér hasábjain; „Mondják, hogy a falvak nedvesek lettek volna e helyen. Ez igaz, mert — nedvesség nem csupán víziül jő". Lehet, hogy arra a „nedvességre" célzott, amely „elúsztatta" az építkezésre szánt összeget? 1830-ban megkezdődik tehát a megyeház építése Ipolyság központjában. S mivel a Homokon lebontott épület anyaga, sőt az ajtók, ablakok is azonnal felhasználhatók. Gyüiky szerint 1831 végére a megyeház bal szárnya — a mai Janko Kráľ utcára néző oldal — el is készül. Ahogy fogy azonban a Homokról áthordott építőanyag, úgy apad a lelkesedés is; a balszárny felhúzása után ismét leáll az építkezés. A folytatásra csak 1842-ben kerül sor, amikor is — Gyürky szerint — a közgyűlés úgy dönt, hogy az építkezés ezentúli költségeit nem „a szegény adózó nép", illetve a házi pénztár viseli, hanem a megye nemesei „önmegadóztatás" formájában teremtik majd elő a szükséges összeget. Mielőtt meghatódnánk a megye nemeseinek „önfeláldozó" tettén, hallgassunk meg egy másik kortársi véleményt is. Ismét Pongrácz Lajost idézzük, aki 1841 és 1844 között Kossuth Pesti Hirlapjának honti „levelezője". Ö így tudósít a Pesti Hírlap 1842. június 13-i számában az ipolysági megyeház ünnepélyes — mozsárdurrogások kisérte — „talpkő-letételéről":......fennmarad egy teljesítendő kötelességünk, s ez a talpkő alá rejtett okirat ama kitételét; hogy a megye háza egyedül nemesi költségen épült volna — ünnepélyesen reclamálni. Mert esetre, ha valaha föl fedezték ama letett okirat az utókor által... tudják meg utódaink: hogy nem tekintve többfelé, az adózó nép által tett költségeket, a netán az egyedül szó alatt érthető minden kézi és szekeres munkát egyedül az adózó nép ada. Ennyivel tartozunk az igazságnak ..." KINCSŐNK AZ /WANrElV NYELVÜNK MAGÁNYOS VÁNDORAI Tudjuk, hogy a magyar nyelv minden változatában ismert szavakon kívül vannak olyan szavaink is, amelyek csak szűkebb körben használatosak. Ilyenek pl. a csoportnyelvek sajátos szavai; a szakszókincsek, ill. zsargonszavak, amelyeket csak a társadalom egy-egy csoportja ismer, nagyobbrészt függetlenül attól, hogy a magyar nyelvterület mely részén lakik. Vannak olyan szavak is, amelyeket viszont csak a nyelvterület kisebb-nagyobb részein ismernek; ezek az ún. tájszavak. Ilyenek pl. a mi tájainkon a esikmák „metélt tészta", rékas „mosatlan edény", pős „rőzse, vesszőköteg", csömöcsing „szemölcs", puruttya „hanyagul öltözött piszkos" vagy „léha, semmirekellő", tarjagos „kékfoltos (bőr)". Nyelvünk tájszóáHománya rendkívül gazdag; a most megjelenő Új Magyar Tájszótár 120 ezer szócikkbe rendezve több mint félmillió adatot fog tartalmazni. S ki tudja, hány szavunk lappang még nyelvjárásainkban fölfedezetlenül! A köznyelvben teljesen ismeretlen ún. valódi tájszókon kívül (ilyenek voltak a föntebbi példák) tájszónak tekintjük azokat a szavakat is, amelyek megvannak ugyan a köznyelvben is, de ott más a jelentésük (ezek az ún. jelentésbeli tájszavak). Ilyen pl. ar osztozik „veszekszik", pajkos „gőgös", mező „rét" v. „fü". ádáz „veszett (kutya)”, pap „a kereszt legfőlső kévéje", szobor „oszlop", inas „fiú", takar „szénát gyűjt" kupa „öntözőkanna", épség „épület". Az ilyen szavak kész csemegét jelentenek a szavak történetét, jelentését vizsgáló tudósok számára, mert sokszor olyan jelentéseket őriznek, amelyek — közvetlenül vagy párhuzamként — hozzásegítenek szavaink eredetének a megfejtéséhez. Tájszónak számítanak még azok a szavak is, amelyekhez hasonló hangalakúak és jelentésűek a köznyelvben is élnek, de az eltérés a köznyelvi és a tájnyelvi alak közt viszonylag nagy, ill. nem szabályszerű (ezek az ún. alaki tájszavak). Hyen pl. a gezgönye, „gesztenye", szecskú „szöcske", kü/ü v. killő „küllő", csóvány „csalán", petrezse „petrezselyem, pök „köp", döbön v. döböny „bődön", müte v. mäte „mióta", rözsgye v. rázsgya „rőzse", rakottya „rekettye". Az alaki tájszavak is roppant értékesek a nyelvünk történetét kutató nyelvész számára, mert a felszínen lévő szabálytalanság okának megfejtésével érdekes fölfedezéseket tehet a nyelvjárás — vagy az illető szó — múltját illetően. Nem soroljuk azonban a tájszavak közé az olyan szavakat, amelyeknek a hangalakja esetenként jelentősen különbözik ugyan köznyelvi megfelelőiktől, de ez a különbözés szabályszerű, az illető nyelvjárásban sok más szóra is kiterjed. Ezért nem tájszó pl. a níz. ölig. öspörös. gyüszö. hefös. vesámop stb. Természetesen a bennük megnyilvánuló törvényszerűségek vizsgálata szempontjából ezek az alakváltozatok is fontosak. Hogyan keletkeztek tájszavaink? — Egy részük valamikor nem volt tájszó, hanem az egész magyarság ismerte őket. Idővel azonban a köznyelvből kivesztek, s egyes nyelvjárásokból is. csupán szőkébb területen éltek és élnek tovább. 8yen pl. a mony „tojás, here", amely ősi, finnugor eredetű szó, ma főleg a tyúkmony v. tikmony „tyúktojás" Gyüiky s Pongrácz adatait egybevetve leszögezhetjük tehát, hogy a nemesség pénzbeli hozzájárulásával, de a jobbágyság verejtékes kézi munkájával mégiscsak felépül a megyeház U-alakú épületének középső és jobb szárnya is. Gyürky szerint az épület 1845-ben már tető alatt áll, sőt nagytermében 1846. január 6-án megnyitják az új megyeházban tartott első közgyűlést is. Az épület többi részében tovább folyik a munka. Ehmenn Károly, a lévai Esterházy-uradalom építészének felügyelete alatt. 1848-ra elkészül a tömlöc is. ide kerülnek az addig a gyerki (Hrkovce börtönben őrzött rabok; s ide zárják be a népforradalomtól tartó megyei urak a költő Janko Krán is. Az 1848/49-es szabadságharc ismét lelassítja az építkezés ütemét, amely csak az ötvenes évek közepe táján kap majd új lendületet. Híre megy, hogy az uralkodó országos körútja során megáll majd Ipolyságon is. Az önkényuralom honti kiszolgálói többek közt azzal szeretnék bizonyítani a honti állapotok konszolidálódását, hogy a császárt az új, befejezett megyeházán fogadják. A Bachkormány sietve 13 000 forintot utal ki; ez végül is elégnek bizonyul a megyeház építésének befejezéséhez. De még ez a gesztus sem elég arra, hogy elfeledtesse a honfiakkal az aradi tizenhármat, s a szabadságharc véres leverését. Hiába áll feldíszítve, fellobogózva Ipolyság főterének nyugati oldalán az új megyeház, Ferenc József 1857-es honti fogadtatása nagyon hűvös. Ipolysági hangulatot is jellemzett Arany János, aki 1857- ben, a császári látogatásra célozva irta A walesi bárdokban : Körötte csend, a merre ment És néma tartomány. Ez tehát az ipolysági megyeház építésének története. így őrizték meg az utókor számára — a beszélni nem tudó, ódon falak helyett — a sárgult lapú jegyzőkönyvek, korabeli újságok. Dr. KISS LÁSZLÓ összetételében ól; ilyen a szintén finnugor eredetű eme „nőstény" szavunk, amely a köznyelvben csupán az Emese névben él tovább, nyelvjárásaink azonban az emse „nőstény (főleg disznó)" emekutye „szuka" szavakban is megőrizték. A kalászt egykor búzafőnek, v búzafejnek nevezték, majd a szláv eredetű kalász ezt — néhány nyelvjárás kivételével — kiszorította, s így tájszóvá változtatta. Tájszóként tengődik mér csupán a régi disznóláb szó is, amelyet a köznyelvből és több nyelvjárásból teljesen kiszorított a német sonka és sódar szó. LANSTYÁK ISTVÁN NYELVI TOTÓ A magánhangzók rövidségét vagy hosszúságát Írásban általában kiejtésüknek megfelelően jelöljük. Az a-á. e-é kiejtésének Írásbeli jelölése nem is okoz problémát Nem úgy az H helyesírása, különösen a szavak végén. A magyarban ugyanis a szavak végén álló i legtöbbször rövid. Pl.: bécsi, néni, kifli, kocsi, stb. Van azonban néhány hosszú i-re végződő szavunk is. Föl tudna sorolni néhány példát? 11
