A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-02 / 36. szám
maradt sok időnk a csókra. Pedig sohasem volt édesebb. Gizát sose láttam csinosabbnak s kívánatosabbnak, mint akkor, új tavaszi, kék szaténblúzban. — Ne menjen sehová — mondtam neki —, mit lát ott azon a forráson? Csorog itt is a víz a vízvezetékből. Ne menjen sehová. Elmegyünk a színházba, legalább meglátja a Bob herceget. Elvisszük az öreget is. Nagy gondolkodóba esett, láttam, de mikor utánajött a házmester kislánya, mégiscsak kirándulni ment el. Jobb híján lefeküdtem, s keveset szundítottam. A vak ember tétova kopogása ébresztett fel. Elkezdtünk iszogatni, s mint rendesen, most is a vak ember beszélt nagyobbrészt. Újra azokra tért, amik imént Gizával foglalkoztatták. Mikor s kihez menjen férjhez, s igy tovább. S puhatoló kérdések is jöttek, vajon én nem-e gondoltam mást azóta. — Persze, persze — motyogta —, már van menyaszszonya. Na. de tegyük fel, ki tudja ... Én azonban óvatosságból teljesen elzárkóztam az ügy elől. Akkor másik témájába csapott a vak ember. Feleségéről kezdett emlékezni, milyen szép volt, milyen jó lélek. Majd legény korából mondott el nagy hunyorgatva valami esetet, amit mellesleg hallottam tőle vagy háromszor, hogy miképp fogott egy ízben harmadmagával egy lányt, s hogy csapta be ö aztán a másik kettőt, akik hoppon maradtak, s a lány egyedül övé lett. Itt aztán újra felesége után kezdett sóhajtozni, hogy udvarolt neki. milyen nagy bajba volt vele még az esküvő után is, s hogy karmolta őt össze. Valljam meg. fene visszásul jöttek nekem ezek a beszédek a vak ember szájából, de inkább megszántam őt mégis. Gondolkoztam egy darabig, aztán félbeszakítottam: — Hát nézze, gazda — szóltam —, nincs sok ezen mit spekulálni. Énnekem vagy egy ismerős lányom, azzal beszélhetek, ha akarja. Akár most. Na látja. Éppen alkalom van. Ha akarja, megyek, nem messze lakik, elhozom. — Nem, nem, most nem — kezdett erre tiltakozni, mintha egyszerre megszeppent volna. — Majd egyszer — azt mondja —, majd máskor, most csak iszogassunk még tovább, majd megmondja ö, mikor, most nem azért mondta, és így tovább. — Nekem mindegy — szóltam —, csak mi értelme annak, hogy halogassa? Most van alkalom. Tán a pénz miatt? Az ne bántsa magát. Vagy van valami egyéb oka? — Nincs semmi — szólott elgondolkodva —, de hagyjuk mégis. — Hát megyek én akkor, ha semmi sincs — mondtam, s fel is vettem a kabátomat, mivel láttam, hogy csak a gyermekes félsszel küszködik benne az öröm meg a kívánkozás. Mivelhogy váratlan vendég, ugye, zavart csinál, kivált szűkös háznál. A lány éppen akkor kelt fel. Törülközött éppen a mosdója előtt, s nagyon megörült láttomra. vagy úgy mutatta. Azelőtt sokat voltam itt nála. Persze, mikor előadtam neki, mért jöttem, mindjárt elnyúlt a képre. Bántotta hiúságát, hogy nem nekem magamnak kell. Valljam meg, nem sok kellett volna, hogy ez az óhajtása is teljesüljék, mert megkivántatta magát velem a seprűznivaló, addig fityergett körülem bugyigóban, de meggyőztem magam, s megvártam, míg felöltözik. Mert egy kis alku után csak belement a dologba, hogy csak szomszédját ne vigyem. Az utcán elörementem, s a kapuból intettem neki, aztán odafenn vártam meg a lépcsőn, az utolsó fordulónál. Hát mikor már fenn vagyunk, amint véletlen lenézek, kit látok odalenn a lépcsöházban — Gizát. Jön felfelé. Az istennyilát! Mi hozhatja ezt haza ? Az biztos, hogy amikor a legnagyobb szükséges lenne az embernek az eszire, akkor a legostobább. Én is, ahelyett hogy hirtelen visszaküldtem volna a lányt, s magam felszökök, hamarjában, hogy ott ne kapjon vele Giza, gyorsan, magammal húztam fel, s be a szobámba vele. (Befejezés a következő számban) A SZÁZÉVES ÖRÖKIFJÚ TERSÁNSZKY Gyermekfővel arról álmodozott, hogy festő lesz, olyan, mint a nagybányai festőiskola piktorai, akik után a festőállványt hordta s naphosszáig bámulta, hogyan vetik vászonra a csodálatos erdélyi táj színeit. Ifjúkorában meg is próbálkozott a festéssel és rajzolással, de még idejében belátta, hogy nem megy. Bizonyára jól tette, hogy abbahagyta, mert írósága jelesre sikerült. Lázadó volt az irodalomban, nem tűrte a szabványt és a fegyelmet, azt sem értette, mért kell a legtöbb rónak elkülönülnie az élet dolgaitól, mért kell felülről néznie a kisemberek sorsát, mért kell elzárkóznia a társadalom peremére szorult emberek elől, hiszen ott találhatók a legérdekesebb emberfajták. Már külön véleménye volt ifjúkori olvasmányairól: „A vad és furcsa dolgok mindjárt megragadták: az idill, az érzelem mellett elmentem, csak a heroikus vagy különös dolgok visszhangzottak." Tersánszky Józsi Jenő 1888. szeptember 12-én született Nagybányán, szerény polgári család gyermekeként. Iskoláit tarka nemzetiségű szülővárosában végezte. Már gyermekkorában megismerkedett a társadalom alján élő népekkel: „Nem tudom, mi hajtott a Zazar patak mellé, ahol naphoszszat lebzselt a városka szemete-alja, tolvajok, csavargók, dologkerülök, cigányok s másfajta suhancok nyüzsögtek ott, s gomboztak, kártyáztak, csibészkedtek reggeltől estig. Nekem igen megtetszett ez a környezet. A szülői ház elkényszeredett mivolta után valósággal feléledtem ott a víz (tártján, a napon." Az érettségi után jegyzőgyakornok, később joggyakornok lett. Élte a vidéki ifjúság céltalan életét, ivott, kártyázott, éjszakázott. Érdekes, hogy ekkor ébredeztek benne irodalmi ambíciói. Megismerkedik Kiss József és Heltai verseivel, kedvvel olvasgatja az A Hétben Ignotus glosszáit, verseit. Elhatározza, olyan író lesz, mint Heltai. Húszéves, amikor Pestre megy, apja kívánságára a jogra akar beiratkozni. Az egyetemet azonban elkerüli, pénzét elmulatja frissen hozzácsapódott barátaival. Beáll a kőművesek közé napszámosnak, közben megírja a még Nagybányán megkezdett Csöndes emberek című elbeszélését. Választása a Nyugatra esik, de az írást barátjával. Kurtay Ernővel küldi a szerkesztőségbe. Osvát Ernőnek tetszik az elbeszélés, s később, amikor az igazi Tersánszkyval is megismerkedik, a kezdeti rossz benyomások után, megkedveli a hórihorgas, hetyke legényt. Megígéri, hogy lejön az írás s újabb novellák megkomponálására biztatja. Visszautazik szülővárosába és megírja a Fironát. A Nyugat februári számában meg is jelenik, s Tersánszky huszonkét évesen a híres folyóirat munkatársa lesz. Osvát barátsága megnyitotta előtte az irodalomba vezető utat. Egy évvel később a Nyugat Könyvtár sorozatában megjelenik első elbeszéléskötete: A tavasz napja sütötte. Már ebben a kötetben fölbukkan későbbi fő müvének, a Kakuk Marcinak alakja. Ezt a vidám csirkefogót gyermekkorából hozta magával. Meg sem melegszik Írósága pásztortüzénél, amikor kitör a világháború. Elfogja öt is barátai lelkesedése s valami virtusfélét is érez, amikor önkéntesnek jelentkezik. A galíciai frontra kerül, innen írja kezdetben vidám hangú leveleit, tudósításait a Nyugatba. Hamarosan megkeseredik azonban jegyzetfüzetében a hang. Rájön, mit jelent igazában a vérgőzös háború: „Az ezredestől felfelé mindenki csak nyer, s éppilyen rangtól felfelé a nem katonák. A nagykereskedő szállít. A kiskereskedő tönkremegy. A tábornok rengeteg zsoldért semmit, a kiskatonák semmi zsoldért mindent. Az uralkodónak mi a háború, talán életkockázat, talán éhség? Vagy mi? Ám mit adhatnak valakinek az életéért? Ha ez nem ordít az égre, úgy semmi..." Az orosz frontról 1915-ben az olasz frontra kerül. Isonzónál küzd, majd a piavei csatában harcol. Közben befejezi a Viszontlátásra, drága c. kisregényét, amely egyik kiemelkedő művének bizonyul. Az 1916-ban megjelent lélektani regény egy lengyel nő sorsán át megrajzolja, milyen lelki és testi sebeket ejt a háború, mennyire deformálja az erkölcsöket. A regény méltó fogadtatásban részesült, maga Ady Endre is fölfigyelt rá: „De hogy a háború mégis el tud férni e regényben —: ez a legnagyobb virtus, ezt csinálta meg Tersánszky úgy, hogy: a Háború nem fontos. Egy élet fontos, egy sors, egy logikus vagy logikátlan vég, egy történet vagy történetté mállott líra a fontos" — írja a Nyugatban. A déli fronton olasz fogságba kerül s 1919 nyarán tér haza, amikor javában dühöng a fehérterror. Se kedve, se prénze. se lakása. Alig jut a szájába étel, gyakran a ligeti padokon hál. Ebben a környezetben írja Rossz szomszédok c. regényét. A hányattatást nem bírja soká, öngyilkosságot kísérel meg, beleveti magát a Dunába. Végül is megmenekül. „Tersánszky él — írja az egyik újság — és vallomása, miért akart meghalni, a legszörnyübb vád a mai magyar állapotok ellen. 1921 őszén hirtelen megnősül, egy gazdag nagypolgári család sarját. Molnár Sárit veszi feleségül, aki már régebben fölfigyelt Tersánszkyra. A szülők természetesen kitagadják lányukat, ő azonban jó feleségnek, hasznos élettársnak bizonyul. Házassága után sorra születnek regényei, elbeszélései. A Sámsonok, A két zöld ász, Kakuk Marci ifjúsága, A céda és a szűz. A havasi seiyemfiú. A marga rétás dal, a Kakuk Marci a zendülök közt, stb. Másfél évtizedes munkásságát 1926-ban a Zeneművészeti Főiskola dísztermében Schöpflin Aladár körvonalazta. Műveiből Móricz, Karinthy, Kosztolányi, Babits, Osváth Ernő és mások olvastak fel. Mindez tehetségének megbecsülését jelentette. A Baumgarten-díjat többször is megkapja. A havasi selyemfiú és a Céda és a szűz c. regényéért port akasztanak a nyakába. Elítélik. Öt hetet tölt a Markóban. Sikerei ellenére nehezen ól meg, kevés az írói honorárium. Fölcsap zenebohócnak, együttest szervez. Babák János zongora- és gitárművésszel lép fel a kabaréban. Különös, kétágú furulyáján játszik, pénzt keres. Könnyed szórakoztató regényeket ír, a ponyvával is megpróbálkozik, hogy családjával megéljen. Pedig jobban sikerült drámáit is műsorra tűzik. A cigányok c. drámáját a Nemzeti Színház is bemutatja. A háborús Pest, az ostrom testileg, lelkileg megviseli. De még igy is segítségére siet az üldözötteknek, menti őket. A háború után az elsők között kapja meg a Kossuth-díjat munkásságáért, főképpen a Kakuk Marciért. A személyi kultusz időszakában azonban ő is háttérbe szorult, műveit nem adták ki, fordításokból és a gyermekirodalomból élt. Ekkor születtek a gyermekek kedvencei: A Misi Mókus kalandjai, a Táltos bárány, a Művész Maci az erdőben, A síró babák. stb. Gyermekkönyveket, báb- és mesejátékokat ir, felújítja kabaréját. 1956-ban kezdi meg a Magvető Könyvkiadó életművének sorozatos kiadását. Élettársa elvesztése után feleségül veszi Szántó Margitot, aki gondját viseli a magára maradt írónak, intézi az írósággal járó ügyeket, számba veszi Tersánszky életművét. A hatvanas évek elején kiadja Nagy árnyakról bizalmasan c. emlékezéseit, majd 1968-ban önéletrajzi vonatkozású írásait, az Életem regényeit. Tersánszky Józsi Jenő, az egyik legkiválóbb magyar író 1969 júniusában hunyta le örökre a szemét. Kétségtelen, hogy legkiemelkedőbb müve a Kakuk Marcisorozat. amely 1942-ben először jelenik meg két kötetben. Kakuk Marci, ez a talpraesett, vidám csavargó, ez a furfangos élelmes fickó, aki leginkább a társadalom peremvidékén mozog, meghódította a magyar olvasót. Móricz Zsigmond már a húszas évek elején elragadtatással ír róla : „Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sár-lakók világát oly közeiről s oly édesotthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky." DÉNES GYÖRGY 15
