A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-16 / 51. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Fister Magda: AZ IDŐMÉRÉS TÖRTÉNETÉBŐL Koller Sándor: SZILVESZTERI POPTURMIX Miklósi Péter: ÚTON-ÚTFÉLEN NEVETŐ PARNASSZUS (irodalmi összeállítás) Dr. Kiss László A SEREGÉLYFÜRDŐTŐL A KRISTÉLYIG 1200 éves orvosi tanácsok) Kovács József: BOSZORKÁNYTÁNC A HÉT NAPTÁRA 1989 Címlapunkon K. Hrubý felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král S. Klára Terjeszti a Posta Hirlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési dt] egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. MIKÓ JENŐ református püspök ÉLETUTAK embertársi szeretetben, hiszen aki csak az árral sodortatja magát, azt az önmegsemmisítés veszélye fenyegeti. — Püspök úr teológusként mely területtel foglalkozott, foglalkozik a legszívesebben? — Pályafutásom sem lelkipásztorként, sem a fővároshoz tartozó egyházkerület espereseként nem a tudományok, pontosabban a szó szoros értelmében vett tudományos működés felé haladt. A múltban is, ma is a napi feladatok sokasága van túlsúlyban. Munkámban ezért elsősorban ahhoz szeretném hozzásegíteni az embereket, hogy megtalálják helyüket a világban. Ki-ki érezze azt, hogy alakítója és formálója saját jelenének. Ezért félelem és félreállás, gyanakvás és gyűlölet helyett tevékenyen, komolyan kell venni az élet egyszeri s megismételhetetlen ajándékát. Mikó Jenő a szlovákiai Református Keresztyén Egyház frissen kinevezett püspöke. Eleddig, 1980 óta, a bratislavai egyházkerület esperese, illetve a hazánkban megjelenő szlovák és magyar nyelvű református lap szerkesztője volt. A riportert is a dolgozószobájában fogadja, ott. ahol idejének java részét tölti. E helyiség egyik oldalán jókora ablak, a három fennmaradó fal mentéri zsúfolt könyvespolcok; az íróasztalán pedig folyóiratok, újságok, jegyzetek tornyosulnak. Mint mondja: munkájának természetes velejárója, hogy hétfőtől vasárnapig és januártól decemberig szinte permanens szolgálatban áll, igy csak akkor tud ügyesen eligazodni az iratai és könyvei között, ha azok állandóan a keze ügyében vannak ... Az ötvenes éveinek második felét taposó püspök barátságos, közvetlen és szolgálatkész férfi. Egy hétfői nap délelőttjén beszélgetünk, rajta fehér ing és nyakkendő. Ami ennél lényegesebb: mindig az ember szemébe néz. A tekintete őszinte, a válaszai nyíltak. Választékosán, kerekre szabott mondatokban fogalmaz. — Kelet-Szlovákiában születtem. A tanya, ahol fölcseperedtem közigazgatásilag a Kas-% sa (Košice) környéki Felsöhutkához tartozott. Itt is kezdtem iskolába járni, de az általános iskola felsőbb osztályait már Miglécen végeztem. Ezután sárospataki diák lettem, de a második világháború eseményei úgy hozták, hogy végül is Kassán érettségiztem. Tanáraim elsősorban természettudományi beállítottságomat dicsérték, tanulmányaimat ezért a bratislavai orvosegyetemen folytattam. Én azonban hovatovább úgy éreztem, hogy számomra a papi hivatás lenne az a szolgálat, ahol a leginkább segíthetnék az embereknek helyesen tájékozódni az életben, a napi gondok okozta feszültségek feloldásában. Szépreményű medikusból így lettem hát a prágai teológiai kar hallgatója, ahol 1954-ben kaptam meg a diplomát. Segéd lelkészként első állomáshelyem Rimaszombat (Rimavská Sobota) volt, innen Lévára (Levice) és Érsekújvárra (Nové Zámky) kerültem, ezután pedig Vágfarkasdon (Vlčany) voltam húsz évig a református egyház lelkipásztora. Ebben a községben szinte egy nemzedék nőtt fel a szemem láttára; és ez a generáció talán már megértett valamit abból. hogy sajátos realizmussal kell szemlélni az életet, a jelen valóságát. Ez ellenben nem jelenthet beletörődést, hanem napról napra többet kell akarni. Mind cselekvésben, mind — Közeleg a karácsony, ami elsősorban a kereszténység ősi ünnepe, de korszerűbb felfogásban a béke és a leleményes szeretet néhány napba zsúfolódó időszaka is. Ön ' miként jellemezné a református egyház béketevékenységét ? — A béke hozzátartozik az evangéliumhoz, a protestáns keresztyénség lényegéhez. Bizonyos szempontból külön szerencse, hogy anyanyelvűnk — mondjuk a némettel vagy az angollal ellentétben — különbséget tesz a béke és a békesség között. Éppen ez az értelmi eltérés sugallja a legkifejezőbben, hogy békesség csupán békében lehetséges; hogy béke és békesség külön-külön nem létezik. Sem a családban, sem a nagyvilágban. Természetesen, hogy ennek mind szélesebb körű tudatosítása ne csupán a karácsonyi ünnepkör néhány napjára korlátozódjék, abban az egyházak nagyobb aktivitása is lényeges szerepet játszhat. Sok lehetőség kínálkozik az előrelépésre, a szocialista társadalom és az egyházak együttműködésének elmélyítésére. Példaként itt van rögtön a bizalom légkörének fenntartása és erősítése, ami csak a kölcsönösség alapján jöhet létre. Az egyházak az eddigieknél aktívabb szerepet tölthetnek be a humanizmus eszméinek terjesztésében, a munkában való helytállásra buzdításban, a társadalmilag káros jelenségek elleni küzdelemben, a szociális gondozásban. Fejleszthető az együttműködés az arra érdemes hagyományok ápolásában, a kulturális értékek megőrzésében, a tudományos gyűjtemények gyarapításában és közhasznú megismertetésében, a helytörténeti mozgalom felkarolásában és sok más területen. Most, hogy a minap Prágában, a csehszlovákiai egyházi megoldanés vallási vezetők országos értekezletén jártam, úgy érzem, államunk nemcsak lehetővé teszi, hanem igényli is, hogy az egyházak kifejtsék nézeteiket az országot és az egész népet érintő kérdésekről; hogy állásfoglalásaikkal segítsék a megoldandó társadalmi feladatok tisztázását és megvalósítását. Ennek fontos feltétele, hogy az állam és az egyház minél alaposabban ismerje meg egymás álláspontját. Az említett tanácskozáson erre utalt Ladisfev Adamec szövetségi miniszterelnök is, aki nyílt és őszinte dialógusra szólította fel az egyházakat s vallási csoportokat. Sokat várunk ettől a párbeszédtől, hiszen így közös lehet a felelősségünk a vallásos és nem vallásos emberek érdekeit egyaránt szolgáló társadalmi teendőkért. — A keresztény etika és az egyházi tevékenység egyik alapvető törekvése, hogy az emberekben a /óreménység szavát próbálja megszólaltatni. Gondolom, karácsony táján különösen időszerű erről néhány szót váltani ... — Szilárd erkölcsi alap nélkül valóban nincs sem felelősség, sem jóindulat. Sajnos, a napi hirekböl is sok esetben azt tapasztaljuk, hogy az erkölcs külső és belső korlátái világszerte kitágultak, vagy éppen leomlani látszanak. Én mégis bízom abban, hogy az értelem képes korlátok közé szorítani a pusztító erőket és korrigálni az egyéb hibákat, feltéve, ha tényleg képesek leszünk gondolkodásunkat és tetteinket az alapvető erkölcsi normákhoz igazítani. Mint püspök, ezeknek a normáknak, amelyeket én erénynek nevezek, vallási tartalmat is adok. De akár a valláserkölcsröl akár az emberi alap' erkölcsről, vagy ha úgy tetszik, hát humánerkölcsről beszélünk, mindenképpen első helyet kell, hogy kapjon a nevelési rendszerben és az emberi magatartásformákban. — Püspök úr szerint melyek a szóban forgó normatívák ? — Például az okosság, az igazságosság, a mértékletesség, a bátorság ... Az okosság arra képesít, hogy tudjunk különbséget tenni jó és rossz között, és értéknek a szépet és nemeset tartsuk. Mások megkárosítását vagy a közösség javainak rongálását, eltulajdonítását viszont érezzük bűnnek. Az igazságosság szinte következménye az okosságnak, és azt jelenti, hogy mindenkinek és mindennek meg tudjuk adni azt a helyet, amely megilleti. Az igazságosság követelménye egyúttal azt is jelenti, hogy mások felé nyitottak legyünk. A mértékletesség az önuralmat jelenti; a bátorság erénye pedig azt, hogy az embernek van helyes öntudata, és a meggyőződését is bátran megváltja. Persze, nem fizikai bátorságra, hanem a jellem erejére gondolok. Sokkal többet kellene beszélnünk az egymásra figyelés fontosságáról is, hiszen korunk egyik különös ellentmondása, hogy bármennyire is „összeszűkült" a világ és a műszaki, a kulturális kapcsolatok, vagy a közlekedési eszközök révén közelebb kerültek egymáshoz az emberek — mégis széleskörű, elmagányosodási folyamat indult el. Megfigyelte már, hogy a belvárosban szinte lehetetlen letenni valahol a kocsit, de az agghajlékok és a szociális otthonok előtt mindig bőven akad parkolóhely?! Mi ez, ha nem az elidegenedés fájó jele... Hogy ez oldódni tudjon, szükség van a már említett erények kibontakoztatására, ami egyúttal magával hozná az egymásra utaltság érzését, és annak tudatosítását, hogy az ember közösségi lény. Sajnos, lépten-nyomon azt tapasztalni, hogy az egyik szüli a másikat, és az igények növekedésével egyenes arányban jut kevesebb időnk önmagunkra, egymásra, családunkra, az elmélyülésre. Ez a legbiztosabb útja annak, hogy veszélybe kerüljön a túlhajszolt ember két legdrágább kincse: a lelki harmóniája és az egészsége. — Az ön felfogásában mit jelent a szeretet? — A közös önmegváltást, a mindig és mindenki iránt érzett készséges, önzetlen jóakaratot. Békét és békességet. És nem csak karácsonykor. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
