A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-14 / 42. szám
A Holttest a könyvtárszobában clmO Agatha Christie-regény filmváltozatának minden szereplője gyanús. A tettes alakítója : Trudi Styler (a képen), aki nemrégiben forgatta a „Mamba: Fair Game" című bűnügyi filmet, amelyben — a változatosság kedvéért — őt akarja eltenni láb alól gyengéd férje. A piszkos munkát egy mambakígyóra bizza, amelynek harapása garantáltan halálos, és az az előnye is megvan, hogy nem árulja el megbízóját ... Augusztusban volt a premierje a Vonatozók című új szlovák filmnek, amelynek rendezője Juraj Lihosit, zeneszerzője pedig Pavel Danék és Presser Gábor. A film az idei gottwaldovi gyermekfilmfesztiválon négy díjat is nyert. Nem csoda, hiszen komédia a javából! A huszonöt éves Christian Vadim is a színészi pályán akar érvényesülni, mint szülei: Catherine Deneuve és Roger Vadim. A kezdet nehézségein már túljutott a Collége című francia és a Le notti della luna piena című olasz filmben játszott szerepével. Most Rómában forgat: A Marco e Laura dieci anni fa című kétrészes tévéfilmben alakítja első főszerepét Mapi Galan spanyol színésznő oldalán. KÖNYV v Beszélgetések Jakoby Gyulával A kassai remete (Košický pustovník) címen, szlovák nyelven könyv jelent meg a Slovenský spisovateľ gondozásában Kassa hü fiáról, a három éve elhunyt Jakoby Gyula festőművészről. Tartalmát túlnyomórészt a festővel még életében folytatott beszélgetések teszik ki. v Nem könnyű műfaj a beszélgetések műfaja, az egyik beszélgető fél számára sem az. Igaz, főszereplője mindig a kérdezett alany, de a beszélgetés fonala a kérdező kezében van: nagyon sok múlik tehát azon, hogy tudja-e azt úgy vezetni, hogy partnerét minél hitelesebben megszólaltathassa, hogy minél teljesebben hozhassa felszínre a mélyben rejtőző értékeket. Ehhez pedig nem elég az, hogy ismerje őt. Ehhez valami más. több is kell. A közeledésnek és érdeklődésnek egy külön minősége, külön formája is kell hozzá. Jakoby Gyulának szerencséje volt a kérdező partnerével: Albert Marenčinnal. És tegyük hozzá: szerencséje van vele az olvasónak is. A kapcsolatteremtésnek egy ritkán látott, annál becsesebb formájával találkozhat nála: az eleganciával — ami persze nem más, mint egyfajta magas rendű szerénység, alázat. Milyen hiányzó vonása ez érdeklődéseinknek, kapcsolatainknak! Marenčin a Jakobyval folytatott beszélgetésekben minden mozdulatával, szavával nyit. S minden irányban. Megnyitja önmagát a másik fél iránt oly mértékig, hogy azonosulni tudjon vele, egy hullámhosszon lehessen vele, ugyanakkor tartósan nyitva tart számára egy bizonyos felségterületet a különállásra. S végül a spontán érdeklődés terét nyitja meg a figyelmes olvasóban, aki azzal a kívánsággal teszi le a könyvet, hogy most már jó lenne, ha saját szemével is érzékelhetné azt az elementáris erejű átélését életnek, környezetnek, az önkifejezés örömének ‘s kínjának, a mi a Jakoby-életmü egyediségét és oly izgalmas korszerűségét hozta létre. (fukári) Bárczy János: Az úrlovas Hogyan kerül egy olasz származású magyar herceg, önfeláldozó hazafi a német elhárítás kezébe? Miért vállalkozik egy arisztokrata egy vakmerő, öngyilkossággal felérő repülőútra? Virtusból? Meggyőződésből? A kicsit bizarrnak tűnő kérdések mögött nagyon is reális, megtörtént esemény rejtezik; Bárczy János egy valós, hús-vér figurát keltett életre ebben a kisregényében. Odescalchi Miklós, olasz származású herceg, földbirtokos (szülei vetették meg a szabolcsi almatermesztés alapjait), sikeres zsoké, 1944. június 4-én vakmerő kalandra vállalkozik: átrepülve a német arcvonal fölött valamelyik észak-olaszországi szövetséges repülőtéren szándékszik landolni, tarsolyában a kiugrási kísérletet tartalmazó javaslattal, személyében (származása folytán) a garanciával, hogy elfogadható partner tárgyaljon a szövetségesekkel a Kiugrási Iroda javaslatáról, Magyarország kilépéséről a második világháborúból. Vékonyka reménysugár az összeomlás előestéjén? Reális lehetőség a fojtogató gyűrűben? Tudjuk, hogy a németek a keleti fronton elszenvedett sorozatos kudarcok és a normandiai partraszállás után mennyire ragaszkodtak Magyarországhoz. Ebből a kutyaszorítóból csak vakmerő huszárvágással lehetett kapcsolatot teremteni a szövetségesekkel. Hiába volt azonban Odescalchi sportember. a terv egy navigációs hiba folytán kudarcba fulladt, a Kiugrási Irodát a német elhárítás felszámolta, elszakadt az utolsó cérnaszál. A bátor hazafi pedig a hírhedt Sopronkőhidára került, ahol a rögtönitélő bíróság 1945. január 21 -én halálra ítélte. A korabeli sajtó (ekkor már Szálasi volt hatalmon) hazaárulónak, „az arisztokrácia súlyosan megtévedt tagjának" titulálta. A felszabadulás után neve ugyan visszakapta becsületét, post mortem őrnaggyá léptették elő, nem valószínű azonban, hogy a feledés súlyos malomkövét is elbillentette volna alakjáról a rehabilitáció. A népszerű RaRe sorozatban megjelent regényben a vakmerő repülős elfogatásától a kivégzéséig eltelt nyolc hónapot próbálta meg Bárczy János feltárni az olvasó előtt, bar, mint azt a regény utószavában megjegyzik, erről az időszakról semmilyen hiteles adat nem állt a rendelkezésére. Könyve ezért nem dokumentum, s az írónak, bevallása szerint, nem is állt szándékában tényregényt írni. Pusztán irodalmi alkotás, a történelem titkait kedvelő olvasó számára lebilincselő olvasmány. Remélhető azonban, hogy a regény a történészek érdeklődését is felkelti az ellenállás e méltatlanul elfeledett hős alakja iránt. Kövesdi Károly FOLYÓIRAT Pásztor Béla, aki a szavak bűvésze volt Ha gyéren is, a nyolcvan éve született Pásztor Bélára emlékeztek a magyar lapok. A költő 1908 nyarán Budapesten látta meg a napvilágot, és 1942 januárjában tűnt el valahol Ukrajna hómezöin. Munkaszolgálatra hurcolták Oroszországba, ahol Zelk Zoltánnal „dolgozott" egy alakulatnál. Ezekre a szörnyű időke. Pásztor Béla munkaszolgálatos tevékenységére Zelk emlékezett vissza Egy magyar költő utolsó éve címmel. „Aztán jött egy este, mikor már feküdtünk a szalmazsákon, s riadóztatták a századot. Löszerrakomány érkezett a pályaudvarra, azt kirakni szaladtunk futólépésben. A vonatot kisérő katonák féltek a légitámadástól, s pofonokkal, rúgásokkal próbáltak siettetni minket. Hogy miért, nem tudom, de éppen a szerencsétlen költőt verték szinte félholtra. Orra vérzett, szája is véresre repedt, mire visszaindultunk szállásunkra ..." Zelk írásában ez csak egy kis epizód a sok rosszból, de jellemző. Pásztor Béla annak idején jogot végzett, de a pékmésterséget is kitanulta és művelte. Verseivel 1930 elején mutatkozott be, munkatársa volt több lapnak és folyóiratnak, sőt maga is alapított folyóiratot Költészet címmel. Bár politikával nem foglalkozott, az üldöztetés éveiben egyre sötétebb víziók jelennek meg verseiben: „Bősz arcunkon a félelem. Mint redős sűrű kámzsa ráng. Elűzzük beteg gyermekünk. Csók nélkül nézzük holt anyánk." Pásztor Béla szövevényes fantáziájú, néha szinte barokkosán dús, jelképekben zsúfolt költészete annak idején költőtársait is meghökkentette. Jó barátságban volt Weöres Sándorral, együtt írták a Holdaskönyvet. Batta Imre Pásztor Béla emlékezete c. írásában, amely az Élet és Irodalom 32. számában jelent meg, írja: „Nemzedéktársa voltak. Fon-HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK tosabb azonban, hogy a versről hasonlóképpen gondolkodtak, mint ahogy lírai gondolkodásmódjuk is hasonló volt." A költő életében csak a Méregkóstolók című verseskötete jelent meg, második kötete, a Bábuk és halottak 1948-ban látott napvilágot, míg a Válogatott verseket 1959-ben adták ki. Pásztor Béla költészete annyira elmerült az évek mélységeiben, hogy szinte ritkaságszámba megy az az olvasó és irodalmár, aki tud róla és kezébe veszi versesköteteit. (Dénes) SZÍNHÁZ Holt lelkek Gogol élete fő müvének szánta a Holt lelkeket. Azt a keserves vigságú történetet, amelynek alapötlete Puskintól származott — ahogy azt az Egy szerző vallomásai cimű müvében Gogol maga írja meg. A három részre tervezett műből azonban csak az első rész készült el. Erről írja Török Endre az Orosz irodalom a XIX. században című könyvében : „A Holt lelkek kétségbeesés Oroszország felett, ahol semmi sem olyan, mint lennie kellene. Akik élnek, holt lelkek; s akik meghaltak, élnek. Az egykori jobbágyokért, míg el nem jön a népszámlálás, éppúgy adózni kell, mintha élnének még. Létezésükre épül Csicsikov szélhámossága is." Igen, Csicsikov holt lelkeket vásárol, hogy majd tetemes kölcsönt vegyen fel rájuk, s a kapott pénzből vígan éljen. Panoptikum ez, gunyoros kacajt fakasztó és mába nyúló párhuzamokat kínáló művészi látlelet, amely — mint például a Revizor is — kegyetlen pontossággal mutatja be a romlott, korrupt társadalom egészét. A színészként is kitűnő Milan Lasica — a színpadi adaptációt készítő társszerzőként — ezt a panoptikumot emeli át a regényből a dramatizálásba, szervezi fordulatosán pergő dialógusokba úgy, hogy a régi tegnap emberi tanulságai a mának is szóljanak. A bratislavai Új Színpad Stúdiószínházának közönsége szinte percek alatt ráhangolódik erre a szándékra, és a vihorászás szüneteiben szinte elkomorulva veszi tudomásul, hogy e történetet — sajnos — semmi okunk a múlt századba utalni. Az új színházi évad első fővárosi bemutatóját Vladimír Strnisko rendezte. Ő azon kevesek közé tartozik, akiknek határozott elképzelésük van a színházról és téveszthetetlenül egyéniek a rendezései. És mert nemcsak véleménye, hanem stílusa is van, biztosra lehetett venni, hogy nem fogja szamárvezetőnek használni a gogoli ötleteket, hanem a saját felfogásában fog közelíteni a műhöz. Megmérkőzik vele, távolról sem a meghökkentés kedvéért, hanem azért, hogy új szemmel nézzünk erre a mindmáig időszerű műre. A színházi est fő terhét színészként is Milan Lasica hordozza, aki remekül oldja meg Csicsikov figuráját. Túloz, kiemel, testtartásban, gesztusban, hanghordozásban egyaránt, de anélkül, hogy megbontaná a figura első egységét. Partnerei közül főképpen Zita Furková, Stano Dančiak, Marián Zednikovič és Július Satinský adja a teljes értékű alakítás élményét. Miklósi Péter
