A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-14 / 42. szám

\

Ml VAN A EGYKÖNYVBEN?

A hegykönyvekben foglalták össze a hegytörvényeket, a szőlőhegy és tartozékainak gondozására, a termés biztonságára utaló intézkedéseket, valamint a hegyen való gazdasági és társadalmi viselkedés erkölcsi kereteit. (Bővebbet erről a Magyar Néprajzi Lexikon II. kötetében olvashatunk).

A nagycétényi (Veľký Cetín) hegykönyvet 1807 márciusától egészen 1922. év szilveszteréig folyamatosan vezették. Tehát 115 éven át kísérhetjük figyelemmel a szőlőműveléssel. a szőlövédelemmel kapcsolatos törvényeket, a kihágásokért kirótt büntetéseket, a hegybíró és a hegyőrök választását. A könyv korabeli kemény ívpapírokból van öszszefüzve. nemrég köttették be újra, az eleje hiányos, csak a 30. artikulussal (törvénycikkel) kezdődik. Minden jel arra mutat, hogy a községben már a korábbi időkben is létezhetett hasonló könyv, de eddig még nem került elő. A kézirat jól olvasható, különösen az első harmada, amelyet a hegybírók szóbeli bevallásai alapján a helybeli jegyzők írtak a korabeli helyesírás szerint (pl. a szőlőt Szöllőnek) később a sorok egyre zaklatottabbak; egyenetlenek, sok a helyesírási hiba, a betűk mindig nagyobbak, hogy egy-egy oldal hamarabb beteljen. A századfordulón már csupán a hegybíró-választások tényét rögzíti és egy-két kisebb lopást sorolnak fel.

Az idézetekben a mai helyesírást használtam, meghagyva a régies stílust és egy-egy szép helybeli kifejezést, zárójelbe téve a mai értelmét. Hogy megérthessük a vétkekért.

A MODERN SZERELEM ALAKVÁLTOZÁSAI

(Egy könyv ürügyén)

Recenziót könyvekről szokás írni. De mit tehetünk akkor, ha olyan olvasmány kerül a kezünkbe, amely már magyar fordításban is a második kiadást éri meg? (Lawrence Durrell: Alexandriai négyes) Élménnyé válik, és olyan gondolatmenetet provokál, amely kikívánkozik az olvasóból.

Gondolkodásra késztethet egy regény, amely programszerűen fogalmazta meg, hogy „központi témája a modem szerelem vizsgálata"? Nem a szépirodalom hatásmechanizmusainak a vizsgálata a célunk, mégis fel kell tenni ezt a kérdést. Már csak azért is, mert máshelyütt a szerző kifejti azt a szerkesztési elvét, miszerint a mű a téridő kontinuum megjelenítése kíván lenni. Ami tehát elgondolkoztat, az a módszer, ahogyan a téma megszerveződik, és ahogyan megszervezi saját formáját.

Ez az utolsó mondat túlságosan elvont, de közelebb visz a könyv megértéséhez, ha megtoldjuk a szerző szavaival is: „Igen, ez a cél: kiterjeszteni az érzékiséget, hogy a matematikát és a teológiát is magába foglalja; táplálni, nem elfojtani az intuíciót. Mert a kultúra egyenlő a szexualitással, ez a tudás gyökere, s ahol ez a képesség kisiklik vagy elnyomorodik, ott származékai, vallás és

egyebek is eltorzulnak, eltörpülnek, és a jelképes misztikus rózsa helyett judaikus kelvirág terem, mint a mormonok vagy a vegetáriánusok, művész helyett bögömasina, filozófia helyett szemantika."

A szerelem tehát nem önmagában mint érzelmi kapcsolat áll a regény központjában, hanem teljes, bonyolult testi-lelki valójában egyrészt, másrészt mint eszköz valamire, miközben kibogozhatatlanul összefonódik azokkal a kulturális értelmezési sémákkal, amelyek „itt-és-most" adott formáját nyújtják. így aztán a szerelem Janus-arcú volta az, ami kortalan modernségét (vagyis állandó jelenidejüségét) kibontakoztatja előttünk. Ez a kettősség abban áll, hogy a szerelmet egyrészt meg kell teremteni és ismerni, másrészt maga a szerelem rendezi el a dolgokat ismereti- és élményjelenségekké. Már maga a pokhálószerüen körénk szövődő viszony is olyan, ami nem társadalmi szerepeinkhez kapcsolódik, hanem azokhoz a be nem vallott vagy szemérmesen elhallgatott (esetleg rejtőzködő) tulajdonságainkhoz, amelyek nem mindennapjainkat, hanem nembeli lényegünket fedik fel. Megismerése ezáltal nem tűri a köznapi racionalitás fogalmait: sosem jutunk egyértelműségekhez. Minden új nézőpont új értelmezést és értékelést hoz magával. Nem ritkaság, hogy ugyanaz az

esemény a saját ellentétébe csap át. (Ennek immár klasszikus filmtörténeti példája Kuroszawa Rasomónja.) Dunrell is azért járja körül ugyanazt a viszonyt — kibontva ezzel társadalmi térhálóját is — a ciklus egyes részeiben. hogy a kaleidoszkópszerüen változó kép a modem szerelem tragikus lényegvesztését bizonyítsa. Ez azonban csak a téma egyik vetülete, hiszen a szerelem érzékisége a regényben állandóan a filozófia és a teológia érzékiségértelmezéseivel ötvöződik egy olyan értelmi bizalommal, amely fordított irányban a száraz elmélettel való fettöltödését jelenti.

Mindez tovább bonyolódik a szerelem megismerést irányító tulajdonságaival, pontosabban azzal a képességével, hogy a közvetlenül kimondhatatlant, az immanens transzcendenciát élettapasztalattá teszi. Tán úgy is mondhatnánk, hogy megnyitja előttünk az idő dimenzióit. A szerelem élménye tehát nem olyan rendező elv, mint Kant nevezetes szemléleti formái, mert azok ellenében nem racionális, hanem intuitív ismereteket tesz lehetővé. A transzcendencia-élmény a modem civilizációban exkluzív értéket szerez, mert általában csak időlegesen kapcsol össze bennünket a nembeliséggel. Mint tükör a tükörben, a másik emberben látjuk meg magunkat. Durrell mestere ennek a módszernek: hősei már nemcsak sorsuk tükörfolyosóján haladnak keresztül, hanem — mintegy véletlenül — olyan labirintusokba tévednek, amelyek már életútjuk szereplőtársainak képében is felfedik tetteik folytatását és átértelmezett jelentését.

Mármost ez a megismerés elkerülhetetlenül a sejtés formáját ölti magára. A sejtését, amely mindennapi és filozófiai értelmezése szerint is a fogalmakban kifejezett ismereteken túl foglal helyet. Más szóval: a rögzült egyértelműség helyett a folyamatában megjelenő és minden belső ellentmondását kinyilvánító kontempláció nyer kitüntetett szerepet. Nem véletlen a regény helyszíne és légköre ebből a szempontból: Alexandria térbeli és a történelmi kultúrák metszőpontján való fekvése olyan súlyként nehezedik a szereplőkre, hogy azok már nem irányítják, csak élik a sorsukat. Minden elmélet, aminek a segítségével rendet kívánnak vinni életükbe, a fonákjára fordul: akár a kabalára, akár pedig a mélyebb múltban meghúzódó gnoszticizmusra támaszkodnak. (Ez már szinte csak aforizmaszerüen magyarázható: Az elmélet, ami nem az elmélkedés eredménye, hanem az elme élete, elmélet. Az elme élete az állandó jelen; tehát időtlenség, avagy örökkévalóság. Az életé a folyamatos változás, áttünés a jelenből a múltba, és a szerteágazó reménybe csapó villám.) Ezért aztán Justine szabadságvágya a szabadság torzulásává, szabadossággá, Balthazár racionalitásigénye kabalizmussá válik. A magyarázatok hátterében megújulóan felsejlik a gnosztikus doketizmus, amely a történések realitását színjátékká fokozza le. Valentinos szerint pedig a szeretet tárgya a szerető alany emanációja. Itt már aztán teljesen homályossá válik, mi és ki a valós az életben, a szerelemben, az ismeretben.

Ez a homály azonban egyedüli célt szolgál: a többértelmű Igazság megmentését a dogmaszerü kinyilváníttatástól. „Csak sejtet -10