A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-29 / 31. szám
É IATÓLECKE Az aratás leckéjét esztendőről esztendőre feladja az élet. Milyen áldásos, hogy feladja. Előbb persze földet művelni, vetni kell, aztán Péter-Pál napjáig végigizgulni a hónapokat — előbb az esőért, aztán a napsütésért. És Péter-Pál napján, amikor a gyerekek megszabadulnak a leckétől, a földműves, jól kifent kaszával megáll a tábla előtt, hogy próbaképpen levágjon egy rendet. Talán folytatja, talán vár még néhány napot. Majd szívszorítóan fontos, kemény napok következnek. A kenyér napjai, az aratásé. Vasárnap, július harmadikán kijelölt menetirány nélkül nekivágok a Csallóköznek — arra számítva, hogy valahol majd biztosan aratókra akadok. Elhagyom a főutat, megyek a csendesebb, kanyargósabb utakon faluról falura, sokszor megállók, áhítattal szívom magamba a látvány varázsát, s békésen nyugtázom saját elfogultságomat, mondván: táj ennél szebb nem lehet! Ráadásul az az a pillanat, amikor valóban a legszebb. Váltakozik az arany a zölddel. És milyen sokféle arany milyen sokféle zölddel! Ahány búzafajta, annyi árnyalata az aranynak. Ahány árpa, annyi a szőkeségnek. Vadzöld kukoricások, fáradt-zöld, repcetarlók, vidámabb cukorrépák, lucernák. Na és a fák! Akácok, jegenyék, nyárfák — közel és távol, szétszórva a horizonton, egyfajta logikus rend szabályai szerint. A látóhatár szélén fehér házak, piros tetők villannak ki a fák közül, föléjük gömbkút, templomtorony magasodik. Jó érzés tölt el, hogy nem kell találgatnom, melyik falu az egyik, melyik a másik. Mert ha egy tájat szeretsz, otthon vagy abban. Otthon pedig ott vagy, ahol nem kell kérdezősködnöd: merre van amarra ? Amott egy hatalmas gabonasiló. Véletlenül tudom, hogy van még benne a tavalyi búzából. Mondják, jó lesz az idei termés, helyenként akár a tavalyinál is jobb. Meg aztán látom ám magam is, hogy tiszták a táblák, a kalászok kövérek, szívós a szalma, nem tudták megdönteni a szelek. Milyen idegesen indultam el s lám, most milyen nyugodtan megyek faluról falura. Pedig hát lenne miért izgulnom: holnapra aratási anyagot vár tőlem a lap. Jó távolra jutok, mélyen be a Csallóközbe. Rám is aikonyodik a vasárnap, az árokpartról végignézem a naplementét, aztán irány haza. Mert miért is áltatom magam, amikor tudom, manapság ma már inkább vészhelyzetben aratnak vasárnap. Ráadásul nem is igazán érett még a gabona, hiszen a tavaszi árpák szőkéjén még hullámzik egy-egy lehelletnyi zöld árnyalat. Szó se róla, találtam néhány őszi árpa után maradt tarlót, mi több, felszántott tarlót — de csak elvétve. Másnap, hétfőn reggel, vakító napsütésben újra elindulok s óhatatlanul végigmegyek a tegnapi körút egyik szakaszán. Megbabonázva nézem, hogy a reggeli fényben mennyire máshogyan szép ugyanaz a kép, amelyet a tegnapi alkonyati fényben megcsodáltam. De kombájn sehol. Hiába, kell még néhány nap a gabonának s ezt nálam sokkal jobban tudják azok, akikre az aratás feladata vár. Nem odázták el oktalanul, nem rontották még el soha, s tudom, remekül vizsgáznak majd ezen a nyáron is. Csakhogy meg tudom-e magyarázni majd a szerkesztőnek, aki négy héttel előre készíti a lapot, mert a nyomda így kívánja. Sebaj, mondom magamnak: láttam az idei termést, magamba szívtam a gabonaföldek illatát, száraz, poros lehelletét, s tudom : négy hét múltán, amikor ezek a sorok megjelennek — a Csallóközben már el is felejtik az aratást, s túl lesznek néhány aratóbálon is. Négy hét múltán már meglesznek az asztalon az összesített terméseredmények s ott lesz a nyugalom az arcokon, az elégedettség rendje a homlokokon. Merthogy addigra letörlik majd az arcokról az aratás porát, a verejtékkel együtt. Rutinnal, már-már azt mondanám: könnyedén túljutnak ezen a leckén. De nem mondom, mert tudom: bármennyire összehasonlíthatatlan az egykori s a mai aratás nehézségi fokozata — azért ez a mai, ez a gépesített aratás se köny-
