A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-16 / 51. szám
KOMÁROMI fotótörténet Idestova tíz éve, 1979 óta jelennek meg kisebb-nagyobb rendszerességgel a Komárom Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága művelődési osztályának jóvoltából a Komárom Megyei Honismereti Kiskönyvtár kötetei, hogy apránként számbavegyék e régió távolabbi vagy közelebbi történetének legkülön-' bözöbb területeit. S bár mostanában íródnak ezek a tanulmányok, amikor külön-külön található Komárom a Duna bal és jobb partján is, a sorozat eddig megjelent tizenhét kötetében, már csak címekből is ítélve, sok bennünket érintő dologgal találkozhat az olvasó. A sorozat nyolcadik kötetének (A komáromi magyar színjátszás története; 1793—1918) szerzője is az itteni magyar gimnázium tanára, Virágh Józsefné dr. Most, a sorozat tizennyolcadik, idén megjelent legújabb kötetének, a Fotográfusok Komáromban. Tatán és Tatabányán című kötetnek pedig a Duna Menti Múzeum munkatársa, Mácza Mihá/y történész az egyik társszerzője. Mácza Mihályt, gondolom, nem szükséges különösebben bemutatni az olvasónak, hisz komáromi, Komárom (Komárno) környéki vonatkozású, regionális jellegű írásaival, tanulmányaival találkozhattunk már jónéhány alkalommal a hazai magyar sajtóban, tanulmánykötetekben, vagy a múzeum különböző saját kiadványaiban (legutóbb például az általa összeállított és bevezetőjével ellátott Komárom fejlődése képekben című kötet került a múzeum kiadványaként az olvasók, érdeklődők kezébe). Ebben a most tárgyalt. Magyarországon megjelent fotótörténeti kis tanulmánykötetben a fotográfia komáromi múltjának a feldolgozása, illetve jelenének nagy vonalakban való felvázolása fűződik az ő nevéhez (a tatai vonatkozásokat Pusztai Ágota, a tatabányaiakat pedig Fűrészné Molnár Anikó dolgozta fel). Mácza Mihály tanulmányában a 19. század hatvanas éveire. Mager Ármin fényképész Komáromban való megjelenésének idejére datálja a komáromi fényképészet kezdeteit. Ettől kezdve 1945-ig néhány, a Duna jobb parti városában működőt is beleszámítva, összesen harminckilenc hivatásos fotográfusnak a ténykedéséről ad számot. Tudni kell. hogy fényképész-iparosokról van szó elsősorban (még akkor is, ha egyikük-másikuk ténykedése esetenként átnyúlik a később művészeti fotográfiaként titulált régiókba is), Így a fotótörténeti közelítés is főleg ebből az alapállásból, nem pedig a művészeti fotográfia szemszögéből történik akárcsak a másik két tanulmány esetében. A művészeti fotográfiáról inkább az amatőr fotográfusok kapcsán tesz említést a szerző. (Az amatőrök közül hadd említsem meg például Konkoly Thege Miklósnak vagy a mai komáromi fotográfia nesztorának, Plekner Istvánnak a nevét.) Tanulmányának befejező részében a szerző rövid áttekintést nyújt a komáromi hivatásos fotográfia jelenlegi helyzetéről is. A korabeli képanyaggal ellátott kötet így Komárom (és a megye) történetének egy eddig kevésbé ismert területére nyújt aránylag széles betekintést. NÉMETH GYULA A ét pillanatkép a Gőzfürdőből MAJAKOVSZKIJ-BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN Most, újragondolva a Matesz komáromi (Komárno) együttesének novemberi bemutatóján látottakat, tehát jópár nappal a társulatnak sikert hozó premier után is úgy érzem: mindenképpen a megmérettetés kockázatos feladatára vállalkozik ama nem csupán kőszínházi körülmények között működő színtársulat, amelyik Majakovszkij-művet tűz játékrendjére. Méghozzá épp az 1920-as esztendők legvégén írt Gőzfürdőt! Azt a kitűnő darabot, amelyben a szovjet-orosz irodalom egyik első klasszikusa a kispolgári megalkuvás szintjén ragadt és a fejlődést fékező bürokratákat támadta szókimondóan, a maró erejű szatíra fegyverével. Őszintén szólva, nem véletlenül hangsúlyozom a megmérettetés tényét, mert a Gőzfürdő esetében az ezt karakterizáló kívánalmaknak távolról sem csak művészi, hanem legalább ennyire lényeges — ám a vándortársulatoknál jobbára háttérbe szoruló — társadalmi jellemzői is vannak. Sőt! Vlagyimir Majakovszkij kis híján hatvan évvel ezelőtt irt gunyoros szatírája elsősorban ez utóbbiak okán időszerű jelen hétköznapjainkban is. Elvégre a Gőzfürdő, ez az 1929- ben először Leningrádban. majd Moszkvában, Mejerhold rendezésében játszott vígjáték a kiskirályok, a hatalmukkal visszaélő élősködők, a ranglétrán felkapaszkodott, a fejlődést mégis szemellenzősen fékező pökhendi érdemtelenek gyilkos erejű karikatúrája. Mert napjainkban már ki tagadná, hogy ezek a típusok a szocializmus megvalósítása során, sajnos, nálunk sem haltak ki... Művészi szempontból ugyanakkor külön érdekessége a Gőzfürdőnek, hogy a darab szereplői nem árnyalt jellemű egyéniségek, hanem egy-egy típus karakterisztikus jelzései csupán, ami sajátos játékstílust igényel. Számomra tehát nem(csak) úgy vetődik fel a kérdés: vajon művészi és esztétikai értelemben jó dráma-e a Gőzfürdő, hanem úgy, hogy mennyiben korszerű? Itt, nálunk és ma, 1988-ban?! Majakovszkijnak ez a müve ugyanis valamiféle állapotrajz a társadalmi feszültségekről, amelyeknek valamilyen módon fel kell oldódniuk. Napjaink, tehát az átalakulás korszakától éppen ezt várjuk. Mindezt egybevetve tehát a Gőzfürdő előadása ma akkor jó és időszerű, ha színpadra állítói fel tudják mutatni: melyek azok a filozófiai, társadalmi és gyakorlati mozzanatok, amelyek az 1930-as évek küszöbén írt — és akkor valóban „botrányosan" forradalminak tűnő — szatírában manapság is időszerűek, vagy újra aktuálisak. Az idei évad második komáromi bemutatójának legnagyobb erénye, hogy Horváth Lajos rendezői törekvéseiben valóban ez utóbbi felismerés tükröződik. Munkája öszszefoglaló rendezői látlelet s egyúttal társadalmi helyzetjelentés is Majakovszkij műve kapcsán. De mielőtt a kapcsán szó olvastán felszisszenne bárki, mondván, megint egy megerőszakolt színmű, sietek leszögezni: ezúttal nem esett csorba a szerző tekintélyén. Ellenkezőleg, az előadás — a rendezői következetesség és az átgondolt térkialakítás jóvoltából — egységbe szerveződött. A Gőzfürdő így Horváth Lajos eddigi rendezői pályafutásának egyik legjobban sikerült előadásává kerekedett, mert a színen a viszonylag tisztán olvasható gondolatmenet, illetve a téma. a rendezés és a színészi játék jól ötvöződő többszólamúságát sikerült megteremtenie. Kiforrott, jó segítője ebben a népes színészgárda, amelynek tagjai szinte egytől egyig az önirónia jelzéseit is használó karakterisztikus alakításokat nyújtanak. Az egyes magatartásformákat képviselő hősök közül három figura emelkedik ki: Diadalov elvtárs, a Generális Ügyrendszabályozási Központ igazgatója (Hotocsy István), Optimisztyenko elvtárs (Boráros Imre) és Biciklin elvtárs (Végh Ferenc m. v.) Ök azok, akik a legpontosabban fogalmazzák meg a Majakovszkij több mint fél évszázaddal ezelőtt írt szöveg, illetve napjaink valóságának egymással konfrontálható létszemléletét. Igazságtalan lennék viszont, ha elhallgatnám, hogy az előadás többi szereplőjének játéka is jó; így a Komáromban színre került Gőzfürdő mindenképpen megérdemli, hogy a publikum is pártfogásába vegye ezt a produkciót. Nemcsak azért, mert — a címben felvetett kérdésre válaszolva — igenis, időszerű, hanem a maga teljességében jó is éz az előadás. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Varga Róbert IDŐSZERŰ-E A GŐZFÜRDŐ? n
