A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-12-02 / 49. szám
A három női szent. Borbála, Margit és Erzsébet, szoborcsoportja, melynek köveibe bevéste saját mesterjegyét a 18 esztendős ifjú Brokoff PRAGABA dalmi felfogását, a tettek, a cselekvések iránti tiszteletet kifejező alkotások ezek a szobrok. Fény és árnyékhatásukkal figyelmet keltenek a mondanivaló iránt: csak a szellem, a tudás kaphat elismerést. Jól megalapozták ezek a müvek az akkor 23 esztendős ifjú mester sikerét. Abban a korban tőle és a vele ellenségeskedés nélkül versengő Mathias von Braunnál nevesebb, nagyob szobrászművész nem élt Közép-Európában. Ha kimondjuk: prágai barokkszobrászat, kettőjük nagy-nagy életművére gondolunk. Brokoffék családi műhely is sorozatban kapta a megrendeléseket. A munkában azonban egyre inkább a fiatal mesteré volt a döntő szó. És övé volt a véső, meg a kalapács is, mert neki, mint Braunnak, szintén voltak tanítványai, de ő inkább maga dolgozott. Ma sem vitás: ahová ő bevéste a mesterjegyét, az az ö alkotása. Még Bécsben is, ahol a Károly-templom építésekor, 1723-ban, alkalmilag újra együtt dolgozott az erlachi Jozef Fischerrel, egykori mesterével. Még nem volt 44 éves sem, amikor a tehetségét, a szorgalmát és alkotó bátorságát müvekkel bizonyító mester, a fiatalabb Brokoff, apja halála után tíz évvel, hirtelen támadt betegségben meghalt. A Szepességböl Prágába települt Brokoff családra tisztelettel emlékeznek a ma közigazgatásilag Poprádhoz tartozó, műemlék városnak nyilvánított Szepesszombatban (Spišská Sobota) is. A család házát emléktáblával jelölték meg. A honismereti múzeumban külön tárlóban őrzik a rájuk vonatkozó és emlékeztető okiratokat. Köztük az idősebb Brokoff latin és magyar nyelven írott segédlevelét, amelyet a kőfaragók céhétől kapott, amikor elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. Hajdú András Hajdú Endre felvételei 1. IGAZSZOLAS Közéletünkben egyre erősödik a felismerést hogy a munkahelyi kollektívákat s a lakóközösségeket leginkább érdeklő kérdések nyílt felvetése, a napi gondokat részletező higgadt vita, az őszinte hangnem és a mind szélesebb körű tájékoztátás, egyszóval: az igazszólás valamennyiünk érdeke. Fontos ez azért, mert ahhoz, hogy mind a közönséges halandó, mind az egész társadalom reális célokat tűzzön maga elé — ahhoz bizony lényeges feltétel az önismeret. Egyszerűen tudnunk kell: milyen a valós helyzet, mire vagyunk és mire lehetünk képesek; ismerni kell a nemegyszer gyorsan változó objektív feltételeket, illetve a menet közben adódó nehézségeket, és végül — de nem utolsósorban — nem árt tudni azt sem, vajon minderről mi a lakosság véleménye. Mindezt azért érdemes szóba hozni, mert az emberek az utóbbi időben — a társadalmi légkör alakulásával összhangban — egyre bátrabban beszélnek gondjainkról. Úgy tűnik, a nyílt titkokról egyre inkább lefoszlik a misztikus köd. Ha valaki szükségét érzi, hát egyre nyíltabban bírálja a közigazgatási hatóságot, a szakszervezetet, a vállalatvezetést, esetleg a saját főnökét vagy igazgatóját is. Igaz, bátorságunk mértékére jellemző, hogy ez utóbbit a legritkábban. Nos, így vagy úgy, de tény, hogy a dolgozó mindenesetre jóval bátrabb szavú, mint korábban. Olyan dolgokat kérdez, ráadásul hangosan, hogy miért esetleges a munkaszervezés, miért akadozik szinte szüntelenül az áruellátás, miért olyan csapnivalók a szolgáltatások; hogy az ipari termékek jelentős hányadával a termésszerkezet-váltás miért jelent egyet a felfelé kerekített ármódosítással. Kijelenti továbbá, hogy sok esetben azok járnak jól, akik ügyeskednek, akik a kéz kezet mos, az én néked, te énnékem elvét alkalmazzák .. . Az emberek tehát — általában nagyon is jogosan, őszintén mondják a magukét. Ezt a vállalati tanácskozások, a nyilvános pártértekezletek, a lakó- és falugyűlések hangulatából is érzékelni lehet. A valamikor inkább csak formálisnak tartott összejövetelek hovatovább valóban a demokrácia fórumaivá válnak. Az emberek kérdeznek, vitatkoznak, nem elégszenek meg a tessék-lássék válaszokkal, a nehezebb helyzetre való hivatkozással. Ehelyett konkrétumokat várnak, nyílt és őszinte szavakat; még akkor is, ha a felelős vezetőknek olykor kellemetlen kérdésekre kell választ adniuk. A korábbi gyakorlat: felsorolni az eredményeket (ez épült, ez készült) és sajnálkozva beszélni az objektív gondokról, ma már nemigen válik be. Az emberek igenis, kiváncsiak arra, hogy a tavalyi vagy korábbi ígéretekből mi miért nem valósult meg, ki miként képviselte a lakosság érdekeit. Nem azért, hogy szurkálódjak, hanem azért, mert ki-ki érzi és érti, hogy neki is mindinkább joga van beleszólni a köznapok alakulását érintő kérdésekbe. És abba, hogy reálisan rangsorolva a feladatokat csak a megvalósítható célok kerüljenek a tervekbe, méghozzá fontossági sorrendben. Egy fontos beosztású szakszervezeti tisztségviselő mondta nekem a minap: nem könnyű most az emberek elé állni. Szerintem ez igaz is, meg nem is. Tudom, népszerűbb dolog látványos eredményekről, ígéretes tervekről beszélni, mint az élet adta nehézségekről, a hogyan tovább valós lehetőségeiről. De azt is tudom, hogy a közönséges halandó nem is csodát vár, hanem egyértelmű állásfoglalást, következetes cselekvést és őszinte beszédet. Ha az emberek látják ezt a törekvést, akkor nem is olyan nehéz velük szót váltani, párbeszédet folytatni, megnyerni őket a közös érdekeknek. Ez pedig csak hasznára válhat mindenkinek. Egyénnek és társadalomnak egyaránt. 2. LIMLOM A bútorok átrendezését, a festést fölösleges holmik kiebrudalása előzte meg. Az egyik szekrény alján a harmincas éveinek elejét taposó, de még hajadon lány megsárgult fényképeket talált. Az egyiken egy kerekarcú, katonai egyenruhát viselő férfi nézett a távolba; a másikon ugyanez a férfi két másik fiatalember társaságában nézett farkasszemet a sárguló fotók megtalálójával. „Kik ezek?" — kérdezte a lány az apjától. „Öregapád családja, én nem ismertem őket." — felelte a papa. A harmincas éveinek elején járó unoka egy darabig nézte a fényképeket, aztán mindkettőt behajitotta a papírkosárba. 3. SZÁNALOMŰZŐ Talán az olvasó is emlékszik még rá, hogy az 1981-es esztendőt az ENSZ annak idején a rokkantak évének nyilvánította. Újságírói munkám során jómagam azóta kísérem figyelemmel a rokkantak sorsának alakulását. Nem titkolom, hogy nyugtalanítóan foglalkoztat a sok vakvágányra került élet, szánandó sors, az elesettség. Kutatom, hogy milyen törvényszerűségek okozzák az emberek megrokkanását, a balsorsukat kísérő magányt, netán a kiszolgáltatottságot. Mindennek okát leggyakrabban a tragédiákkal teli életútban vélem megtalálni, aminek társadalmi velejárójaként jelentkezik a civilizációs kultúra hiánya, a felelőtlenség, az olykor szinte mérhetetlen közöny. E tekintetben bizony nekünk, egészségeseknek gyakrabban kellene módot találnunk az önvizsgálatra. Sietek leszögezni, hogy mélyen egyetértek azokkal az ortopéd cipőre, mankóra, járógépre, szobai és utcai rokkantkocsira, távcsöszemüvegre, műszemre, mellpótlásra, hallókészülékre, mülábra szoruló személyekkel, akik azt hangoztatják: számukra az élet önmagában nem elég! Úgy gondolják — és helyesen —, hogy körülményeikhez mérten joguk van a teljes élethez. Családjaik körében éppen úgy, mint a különböző egészségügyi otthonokban. Ezért nem szeretik, sőt, olykor egyenesen sérti az önérzetüket, ha a környezetükben olyanok is akadnak, akik úgy vélik: aki rokkant, adózzon szüntelen hálával, elvégre a velük foglalkozók permanens áldozatot hoznak. Nos, az áldozathozatalról nekem az a privát véleményem, hogy addig hasznos és valódi, míg átélt lendületből, erős belső késztetésből ered — ha pedig ilyen, a szóban forgó egyén nem is tud másképpen cselekedni, mint ahogy cselekszik. Az illető belső jutalma az elégedettség, külső jutalma pedig bizonyos társadalmi presztízs. Gondolom, akkor írok igazat, ha papírra vetem: a rokkantgondozás, a rokkantellátás kulcsszava a türelem. Annál is inkább, mert példák sora mutatja ékesen, hogy az emberrel — hangsúlyozni szeretném: általában az emberrel — milyen nehéz bánni. Hát még ha testileg fogyatékos az illető! Ugyanakkor az sem titok, hogy a valami alapvetőtől megfosztott ember szintén nem könnyű partner, hiszen testi hiányainál fogva eleve érzékenyebb, gyakran sértödékenyebb. Olyasmi is megeshet, hogy egyesekből a kényszerűen eldugaszolt erők nem éppen szerencsés réseken törnek felszínre. Persze, a rokkantak többsége kiváló jellemű és hibátlan modorú; és jól ismerek olyanokat is. akiknek teljesítménye vagy sportban kifejtett aktivitása szinte már a csodával határos. Jómagam szándékosan általánosítok, mert úgy érzem, a rokkantak mindenki másnál erősebben vágynak arra, hogy egyenrangúnak, mondhatnám, felnőttnek is tekintsék őket. Ez szinte minden bensőségesebb beszélgetésből kiviláglik, hiszen ezzel is ellensúlyozni akarják fogyatékosságaikat. Fizikumuk kötöttségeit nem feledve, rendelkezni kívánnak önmaguk fölött. A társadalom — tehát mindanynyiunk — feladata mindebből, hogy segítsük a rokkantakat, de ne gyámkodjunk felettük. Amennyire lehet, könnyítsünk életükön, de ne akarjunk mindent jobban tudni helyettük. Magyarán: amit teszünk — az érintettek érdekében tegyük. 4. SZORONGÁS Vagy másfél órája altatót is bevett. Mégsem tud elaludni. Öt órája van mindössze. Hatkor vagy még előbb fölébred. A szomszédék kertjében ki tudja hányadszor kezd már ugatásba a fekete farkaskutya. Közben végigszalad a kerítés mellett. Tízszer, hússzor, ki számolja? És ennek a nyavalyás esőnek is pont ezen az éjszakán kellett jönnie. Hatalmas, kövér csöppek verik az ablakot. Mintha az arcát verdesné valamennyi. Hatkor fölberreg majd a szomszéd autójának motorja, s ezzel szinte egy időben meghozzák az első gyerekeket is az alsó kertbejárat melletti óvodába. Mindössze négy és fél órája van már csak hátra az alvásra. Hallgatja a múlt századból származó antik óra fáradhatatlan ketyegését. 5. NOSZTALGIA „Itt dolgozott Vajlik bácsi, a cipész. Valahányszor megfordultam a műhelyében, kaptam tőle valami édességet. Általában krumplicukrot, vagy drazsét." „Aztán miért?" ,,Hát azért, mert egyszer éppen ott voltam a műhelyében, amikor egy óvatlan pillanatban felborított egy vödör vizet, és én segítettem neki felmosni, felszárítani a padlót." „Derék ember volt az öreg suszter, ha ezt nem felejtette el." „Az volt, derék, de már régen meghalt, és a felesége sem él már. Most elromlott fényképezőgépek gyűjtőhelye van ugyanott, és egy rúzsos szájú nő közli az emberrel félvállról, hogy csak fél év múlva jöhet-e a megjavított masináért, avagy már három hónap múltán ... Itt, szemben ebben a sarokházban volt Wawra bácsi, a trafikos. Vele szemben a Malina-féle hentesüzlet, annak tőszomszédságában pedig egy élelmiszerbolt. Itt Terkának hívták az üzletvezetőt, mert mindig hozzá küldtek lisztért, sóért, kifliért. Az üzlettel szemben volt egy bérház, ahol — állítólag — lakott egy villanyszerelő, aki úgy tudta átszerelni a villanyórákat, hogy azok alig mutattak valamit. Évekig csinálta, mígnem lebukott. Emez itt az egykori Erkel utca, ma Mišíkova, bal kéz felől hatalmas udvarával a Katona-villa, ahová naponta játszani jártam. De hol vannak már az akkori srácok, ki tudja. Egyáltalában minek motyogok itt magamban, miközben baktatok a házak között, ahol gyerek voltam." MIKLÓSI PÉTER 13
