A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-02 / 49. szám

A volán mellett egy mosolygós fiatalember ül, Zsargal a neve, ami art jelenti, hogy szerencsés. Nem tudom, sosem beszélt róla, hogy valóban szerencsés e az élete, de elá­rulom, hogy én feltétlenül szerencsés vol­tam, hogy éppen ő szegődött mellém állan­dó pilótául. Zsargal hivatásos gépkocsiveze­tő, egy teherfuvarozó vállalatnál dolgozik. Most egész évi szabadsága idejére másodál­lásban a mi alkalmazottunk. Dehogy alkal­mazottunk, első perctől nélkülözhetetlen tár­sunk, később barátunk is, amit végtelen szerénységével, odaadó ragaszkodásával és hozzám való figyelmességével érdemelt ki. Ráadásul ügyességével, nagy teherbírásával, nem utolsósorban szakácstudományával nélkülözhetetlenné vált. Egyszóval eszményi kísérőnek bizonyult a többhetes szafárin. A másik új ismerősöm, az autó tulajdono­sa — vadászember. Ez jó dolog. Még jobb, egyenesen reménytkeltő, hogy rögtön a köl­csönös bemutatkozás után szinte hencegve állította, hogy egy olyan szarvasos területre visz el, ahol szinte hemzseg a vad és ahol már az első napon teljes sikerre számit. Ö ugyanis azon a „csodálatos" területen az utóbbi három évben mindjárt az első napon meglőtte a maga bikáját. A sebváltóban kínos csikorgással illesz­kednek össze a fogaskerekek, végre valóban elindultunk. Még mindig nem a vadászterü­let felé. hanem egészen más irányba, a várost szegélyező egyik jurtatelepre. Vadász­társamnak ugyanis most jut az eszébe, hogy otthon hagyta a csizmáját. Nem szólhatok semmit, a vadász igazán nem időzött el a jurtájában, de a csizmán kívül „vintovkáját", a cári orosz- (és később a szovjet) hadsereg­nél már a múlt század végétől rendszeresí­tett hosszú csövű „dióverőjét" is behozta az autóba. Jól tudom, ritka ember, akinek go­lyóspuskája van ebben az országban. Tán csak hencegni akar vele, vagy biztos ami biztos alapon egyszerűen nem hisz az én felújított puskám hatásában. Vagy esetleg az én ügyességemben és rátermettségemben? A várost elhagyva hepehupás, göröngyös aszfaltúton haladunk nyugati irányban. Hala­dunk, haladgatunk. soha és sehol nem lépjük túl az autó számára elérhetetlen óránkénti negyven kilométeres sebességet. Dombról lefelé is ez a maximumunk. Vagyis csak cammogunk. A feltűnően sok szembejövő teherautó viszont rohan, viharzik. Folyamat­ban van a termény betakarítása, ilyenkor minden üzemképes teherkocsit terményszál­­litásra mozgósítanak. Még a látszata is meg­van a nagy akciónak: az út mindkét padkáján összefüggő sávban bamállik a búza- és ga­bonaszemektől. Az emberek kárára, a sok útmenti madárka javára. Meg az egerekére is, azok a közelükben suhanó kerekektől egyáltalán nem zavartatva szintén helyet kaptak a teritett asztal mellett. Ennek ellené­re mégiscsak az a pártatlan vándor vélemé­nye, hogy ennyire mégsem kellene pazarolni az emberi munka gyümölcsét. Kopár hegyek közé szorult síkságon uta­zunk keresztül. Sokhelyütt már feltörték a gyepet és vetésforgós rendszerrel termelik a helyén a kenyémekvalót: az egyik parcella pihen, a vele párhuzamosat művelik. Jövőre majd a most termo táblákat fogják pihentet­ni. Mert ezek a földek még nem ismerik a trágyát, sem az istállóból származót, sem a gyárit. Csak az időszakos pihentetéssel lehet elérni, hogy megteremjék a hektáronkénti legalább tizenöt mázsás termést. Az úttól húsz lépésnyire egy dögön lakmá­­tozó parlagi sas teszi egy pillanatra izgal­massá az utazást. Megkapó látvány ily közel­ről látni a nálunk legnagyobb ntkaságszám­­ba menő ragadozó madarat. Nem sokkal odébb aztán végeszakadt az aránylag kényelmes utazásnak. Letérünk a kemény útról és dimbes-dombos tájon kö­vetjük a kitaposott kerékcsapást. Dombról lefelé még hagyján, de a felfelé ugyancsak nem tetszik a kivénhedt autónak. Három helyen is kézi erővel kell segíteni neki, hogy feljusson a kaptatóra. Alkonyodik. Egy nyúl keresztezi az utunkat. — Ez jó jel! — örvendezik Mogo. — Nyúl­­lal vagy farkassal találkozni jót jelent. Azt jelenti, hogy sikeres lesz az utunk. A róka rosszat jelentene, azzal nem szeretnék talál­kozni. Tehát utasbabona Mongóliában is létezik. A különbség csak annyi, hogy itt a róka vette át az utat keresztező macska szerepét. Sze­rencsét hozó állat viszont nálunk nincs. Nos, igazán kíváncsi vagyok, mi szerencsét hoz majd nekünk a dübörgő autó elöl fejvesztve menekülő tapsifüles. Rövidesen kielégült a kíváncsiságom: pontosan este nyolckor elakadtunk. Bentra­gadt a sebváltó a „kettesben" és az istennek sem akar onnan kijönni, hiába ráncigálta a sebváltó karját, csikorgattatta a fogaskere­keket előbb a szerencsés (most csak flótás), majd utána a gép tulajdonosa is. Még sze­rencse, hogy volt velem zseblámpa, egy kis lapos pislancs a nagy javításhoz. Mondom Mogonak, hogy a nyúl valóban meghozta a szerencsénket, de csak vakkan­­tott egy mérgeset a csipkelődésre és betaka­rózott a kabátjával, mert napszállta óta nem fütök, hanem hűtők dolgoznak az égiek szol­gálatában. Kétórás megfeszített munkával szavamra, szétszedte és összerakta, vagyis megjavította a két ember a sebváltót. Ekkor aztán megjött Mogo szava is. — Hát nem megmondtam, hogy szerencsénk lesz? Valóban az volt. Könnyen a vadászterület­től jó távol tölthettük volna az éjszakát. Mindjárt elindulás után egy újabb nyúl került''az autó fényszórójának csóvájába. Csak nem lesz megint valami baj az autóval? De nem, ezúttal fölöslegesen élcelödtem Mogoval, nem történt semmi bajunk és a későbbiek alapján ma már bízvást állítom, hogy ez a második volt az én igazi szeren­­csenyulam. Tán még egy további órát zötykölödtünk a hepehupákon, mígnem egy száraz patakme­der partján az autó lámpájának fényénél tábort vertünk. Pillanatok alatt felállítottuk a kis sátort az aljára puha derékalj került, takarónak pedig egy hatalmas medvebőr. Nekem hálózsákom is van, igazán nem fáz­hatom meg. Gyertyafénynél vacsoráztunk. Termoszban tárolt meleg sózott tejes teát ittunk, utána dermedt juhhúst ettünk, rá pedig tüzes archit ittunk. Az első pohárkába Mogo beledugta az ujját és a rátapadt pálin­kát az ég felé fricskázta. Nem lepett meg vele, már a kalmüköknél megismertem a mongoloknak ezen szokását. Éppen ezért nem hagyhattam szó nélkül. — Mogo. Mogo, hogy lehetsz ennyire fu­kar a Bogoval szemben. Ha keveset kínálsz istenednek a pálinkából, nem várhatod, hogy ő sokat segítsen neked. Erre nem gondoltál? S példamutatóan felloccsantottam az égiek­­nek a poharam teljes tartalmát. Azért mon­dom, hogy példát mutattam, mert ezek után bármikor pálinkáztunk, a mongolok istene is teljes adagot kapott. Ma este négyen, helyesebben a Bogóval együtt öten, egy féllíter pálinkát ittunk meg. Máskor sem többet. Általánosíthatók: a szeszfogyasztás itt nem olyan társadalmi összefogást igénylő, káros következményei miatt feltétlenül leküzdendő népszokás, mint teszem azt, a mongolok nagy északi szom­szédjánál. Bebújok hálózsákomba. Mellettem Mogo szuszog a medvebőr alatt, míg a maradék szűk helyen Tumenbár vadász nagy nyögé­sek közepette a csizmáját húzza le. A sátor­ban a kapca áporodott szaga terjeng... A gyertya s elfújása előtt még egy pillantást vetek az órámra — éjfél is elmúlott már. Valahol magasan fölöttünk felcsendül az erdő himnusza: nyújtott hangon üvölt egy maralbíka. Korán reggel hatkor ébreszt minket Tu­menbár. Jó neve van ennek a vadásznak, valami olyasmit jelent, hogy ezer ünnep. Jó volna vele legalább egy közös ünnepet meg­­ülni: egy jó maralbika elejtésének diadalnap­ját. Kint még csak dereng, de nagyon fürgén talpraugrom. Nem a vadász nógatására, ha­nem azért, mert valahol a táborunk fölött a végén elcsukló hangon kitartóan trombitál egy maralbika. Szándékosan nem azt írtam, hogy bőg. A mi gímszarvasunk az igen, az bőg. A nálánál jóval hatalmasabb ázsiai testvér pedig csak méreteihez képest szá­nalmasan vékony hangon búgva trombitál. Megtanultam utánozni ezt a hangot, ponto­san leírni viszont nem tudom. Tán le lehetne kottázni, mert olykor annyira dallamos, de a kottázáshoz egyáltalán nem értek. Az autó hátsó ülésén megmozdul a juhbő­­rök hatalmas halmaza és Zsargal kászálódik ki alóluk. Óvatosságból megfogom az autó ajtaját, nehogy a sofőr bevágja maga mö­gött: nem árt az óvatosság, hangja után ítélve a szerelmes bika nem lehet túlságosan messze. De még mindig annyira sötét van, hogy nem tudjuk felfedezni. Azt viszont már látjuk, hogy éjjel egy széles völgy bejáratánál táboroztunk le. Ez most csak futó megállapí­tás, a helyszín tanulmányozására nincs sem idő, sem megfelelő alkalom, mert minden figyelmünket a jobboldali meredek, kopár, a gerince alatt sziklás hegyoldalban kitartóan, ízgatóan, képzeletet felcsigázóan és főleg gyakran trombitáló bika köti le. A balkéz felé eső hegyoldalt kopasz nyár­­faerdö borítja. A fák többnyire nyomorultak, csenevészek, egyik sem vastagabb a lábszá-14

Next

/
Oldalképek
Tartalom