A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-12-02 / 49. szám

A volán mellett egy mosolygós fiatalember ül, Zsargal a neve, ami art jelenti, hogy szerencsés. Nem tudom, sosem beszélt róla, hogy valóban szerencsés e az élete, de elárulom, hogy én feltétlenül szerencsés voltam, hogy éppen ő szegődött mellém állandó pilótául. Zsargal hivatásos gépkocsivezető, egy teherfuvarozó vállalatnál dolgozik. Most egész évi szabadsága idejére másodállásban a mi alkalmazottunk. Dehogy alkalmazottunk, első perctől nélkülözhetetlen társunk, később barátunk is, amit végtelen szerénységével, odaadó ragaszkodásával és hozzám való figyelmességével érdemelt ki. Ráadásul ügyességével, nagy teherbírásával, nem utolsósorban szakácstudományával nélkülözhetetlenné vált. Egyszóval eszményi kísérőnek bizonyult a többhetes szafárin.

A másik új ismerősöm, az autó tulajdonosa — vadászember. Ez jó dolog. Még jobb, egyenesen reménytkeltő, hogy rögtön a kölcsönös bemutatkozás után szinte hencegve állította, hogy egy olyan szarvasos területre visz el, ahol szinte hemzseg a vad és ahol már az első napon teljes sikerre számit. Ö ugyanis azon a „csodálatos" területen az utóbbi három évben mindjárt az első napon meglőtte a maga bikáját.

A sebváltóban kínos csikorgással illeszkednek össze a fogaskerekek, végre valóban elindultunk. Még mindig nem a vadászterület felé. hanem egészen más irányba, a várost szegélyező egyik jurtatelepre. Vadásztársamnak ugyanis most jut az eszébe, hogy otthon hagyta a csizmáját. Nem szólhatok semmit, a vadász igazán nem időzött el a jurtájában, de a csizmán kívül „vintovkáját", a cári orosz- (és később a szovjet) hadseregnél már a múlt század végétől rendszeresített hosszú csövű „dióverőjét" is behozta az autóba. Jól tudom, ritka ember, akinek golyóspuskája van ebben az országban. Tán csak hencegni akar vele, vagy biztos ami biztos alapon egyszerűen nem hisz az én felújított puskám hatásában. Vagy esetleg az én ügyességemben és rátermettségemben?

A várost elhagyva hepehupás, göröngyös aszfaltúton haladunk nyugati irányban. Haladunk, haladgatunk. soha és sehol nem lépjük

túl az autó számára elérhetetlen óránkénti negyven kilométeres sebességet. Dombról lefelé is ez a maximumunk. Vagyis csak cammogunk. A feltűnően sok szembejövő teherautó viszont rohan, viharzik. Folyamatban van a termény betakarítása, ilyenkor minden üzemképes teherkocsit terményszállitásra mozgósítanak. Még a látszata is megvan a nagy akciónak: az út mindkét padkáján összefüggő sávban bamállik a búza- és gabonaszemektől. Az emberek kárára, a sok útmenti madárka javára. Meg az egerekére is, azok a közelükben suhanó kerekektől egyáltalán nem zavartatva szintén helyet kaptak a teritett asztal mellett. Ennek ellenére mégiscsak az a pártatlan vándor véleménye, hogy ennyire mégsem kellene pazarolni az emberi munka gyümölcsét.

Kopár hegyek közé szorult síkságon utazunk keresztül. Sokhelyütt már feltörték a gyepet és vetésforgós rendszerrel termelik a helyén a kenyémekvalót: az egyik parcella pihen, a vele párhuzamosat művelik. Jövőre majd a most termo táblákat fogják pihentetni. Mert ezek a földek még nem ismerik a trágyát, sem az istállóból származót, sem a gyárit. Csak az időszakos pihentetéssel lehet elérni, hogy megteremjék a hektáronkénti legalább tizenöt mázsás termést.

Az úttól húsz lépésnyire egy dögön lakmátozó parlagi sas teszi egy pillanatra izgalmassá az utazást. Megkapó látvány ily közelről látni a nálunk legnagyobb ntkaságszámba menő ragadozó madarat.

Nem sokkal odébb aztán végeszakadt az aránylag kényelmes utazásnak. Letérünk a kemény útról és dimbes-dombos tájon követjük a kitaposott kerékcsapást. Dombról lefelé még hagyján, de a felfelé ugyancsak

nem tetszik a kivénhedt autónak. Három helyen is kézi erővel kell segíteni neki, hogy feljusson a kaptatóra. Alkonyodik. Egy nyúl keresztezi az utunkat.

— Ez jó jel! — örvendezik Mogo. — Nyúllal vagy farkassal találkozni jót jelent. Azt jelenti, hogy sikeres lesz az utunk. A róka rosszat jelentene, azzal nem szeretnék találkozni.

Tehát utasbabona Mongóliában is létezik. A különbség csak annyi, hogy itt a róka vette át az utat keresztező macska szerepét. Szerencsét hozó állat viszont nálunk nincs. Nos, igazán kíváncsi vagyok, mi szerencsét hoz majd nekünk a dübörgő autó elöl fejvesztve menekülő tapsifüles.

Rövidesen kielégült a kíváncsiságom: pontosan este nyolckor elakadtunk. Bentragadt a sebváltó a „kettesben" és az istennek sem akar onnan kijönni, hiába ráncigálta a sebváltó karját, csikorgattatta a fogaskerekeket előbb a szerencsés (most csak flótás), majd utána a gép tulajdonosa is. Még szerencse, hogy volt velem zseblámpa, egy kis lapos pislancs a nagy javításhoz.

Mondom Mogonak, hogy a nyúl valóban meghozta a szerencsénket, de csak vakkantott egy mérgeset a csipkelődésre és betakarózott a kabátjával, mert napszállta óta nem fütök, hanem hűtők dolgoznak az égiek szolgálatában. Kétórás megfeszített munkával szavamra, szétszedte és összerakta, vagyis megjavította a két ember a sebváltót. Ekkor aztán megjött Mogo szava is. — Hát nem megmondtam, hogy szerencsénk lesz?

Valóban az volt. Könnyen a vadászterülettől jó távol tölthettük volna az éjszakát.

Mindjárt elindulás után egy újabb nyúl került''az autó fényszórójának csóvájába. Csak nem lesz megint valami baj az autóval? De nem, ezúttal fölöslegesen élcelödtem Mogoval, nem történt semmi bajunk és a későbbiek alapján ma már bízvást állítom, hogy ez a második volt az én igazi szerencsenyulam.

Tán még egy további órát zötykölödtünk a hepehupákon, mígnem egy száraz patakmeder partján az autó lámpájának fényénél tábort vertünk. Pillanatok alatt felállítottuk a

kis sátort az aljára puha derékalj került, takarónak pedig egy hatalmas medvebőr. Nekem hálózsákom is van, igazán nem fázhatom meg. Gyertyafénynél vacsoráztunk. Termoszban tárolt meleg sózott tejes teát ittunk, utána dermedt juhhúst ettünk, rá pedig tüzes archit ittunk. Az első pohárkába Mogo beledugta az ujját és a rátapadt pálinkát az ég felé fricskázta. Nem lepett meg vele, már a kalmüköknél megismertem a mongoloknak ezen szokását. Éppen ezért nem hagyhattam szó nélkül.

— Mogo. Mogo, hogy lehetsz ennyire fukar a Bogoval szemben. Ha keveset kínálsz istenednek a pálinkából, nem várhatod, hogy ő sokat segítsen neked. Erre nem gondoltál? S példamutatóan felloccsantottam az égieknek a poharam teljes tartalmát. Azért mondom, hogy példát mutattam, mert ezek után bármikor pálinkáztunk, a mongolok istene is teljes adagot kapott.

Ma este négyen, helyesebben a Bogóval együtt öten, egy féllíter pálinkát ittunk meg. Máskor sem többet. Általánosíthatók: a szeszfogyasztás itt nem olyan társadalmi összefogást igénylő, káros következményei miatt feltétlenül leküzdendő népszokás, mint teszem azt, a mongolok nagy északi szomszédjánál.

Bebújok hálózsákomba. Mellettem Mogo szuszog a medvebőr alatt, míg a maradék szűk helyen Tumenbár vadász nagy nyögések közepette a csizmáját húzza le. A sátorban a kapca áporodott szaga terjeng... A gyertya s elfújása előtt még egy pillantást vetek az órámra — éjfél is elmúlott már. Valahol magasan fölöttünk felcsendül az erdő himnusza: nyújtott hangon üvölt egy maralbíka.

Korán reggel hatkor ébreszt minket Tumenbár. Jó neve van ennek a vadásznak, valami olyasmit jelent, hogy ezer ünnep. Jó volna vele legalább egy közös ünnepet megülni: egy jó maralbika elejtésének diadalnapját.

Kint még csak dereng, de nagyon fürgén talpraugrom. Nem a vadász nógatására, hanem azért, mert valahol a táborunk fölött a végén elcsukló hangon kitartóan trombitál egy maralbika. Szándékosan nem azt írtam, hogy bőg. A mi gímszarvasunk az igen, az bőg. A nálánál jóval hatalmasabb ázsiai testvér pedig csak méreteihez képest szánalmasan vékony hangon búgva trombitál. Megtanultam utánozni ezt a hangot, pontosan leírni viszont nem tudom. Tán le lehetne kottázni, mert olykor annyira dallamos, de a kottázáshoz egyáltalán nem értek.

Az autó hátsó ülésén megmozdul a juhbőrök hatalmas halmaza és Zsargal kászálódik ki alóluk. Óvatosságból megfogom az autó ajtaját, nehogy a sofőr bevágja maga mögött: nem árt az óvatosság, hangja után ítélve a szerelmes bika nem lehet túlságosan messze. De még mindig annyira sötét van, hogy nem tudjuk felfedezni. Azt viszont már látjuk, hogy éjjel egy széles völgy bejáratánál táboroztunk le. Ez most csak futó megállapítás, a helyszín tanulmányozására nincs sem idő, sem megfelelő alkalom, mert minden figyelmünket a jobboldali meredek, kopár, a gerince alatt sziklás hegyoldalban kitartóan, ízgatóan, képzeletet felcsigázóan és főleg gyakran trombitáló bika köti le.

A balkéz felé eső hegyoldalt kopasz nyárfaerdö borítja. A fák többnyire nyomorultak, csenevészek, egyik sem vastagabb a lábszá-14