A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-25 / 48. szám
A kolostor könyvtárának zöld tetejű épületébe is betessékeltek bennünket. Középkorú kopasz láma benne a könyvtáros, ö rakosgatja elibénk a legértékesebbeket a rábízott kéziratok közül. A tolmács szavaiból tudtam meg. hogy tizenötezer kötetet, helyesebben köteget — mert a könyvek nincsenek bekötve, csak selyembe vannak csomagolva — őriznek ezen a helyen. A legértékesebb könyveket arany és ezüst betűkkel fekete tuslapokra írták és az írás juhagyvelőből készült enywel van tartósítva. Nemcsak mongol és tibeti nyelven irt vallási tanulmányokat és szövegeket tárolnak itt, hanem természettudományi munkákat is. Kérésemre a könyvtáros láma készségesen elém tett egy anatómiai ábrákkal gazdagon illusztrált orvosi könyvet és amikor észrevette egyáltalán nem mímelt érdeklődésemet, az egyik szekrényből elővett egy fakazettát is. teli orvosi műszerekkel. Egy orvosló láma teljes gyógyászati készletét. Megvallom őszintén, az egy szike kivételével egyiknek sem tudtam kitalálni a rendeltetését. Tán nem túlzók, ha azt merem állítani, hogy a keleti orvostudomány még tartogathat számunkra az akupunktúrához hasonló, nálunk is alkalmazható meglepetéseket. Megnézhettük a kolostor főpapjának nyári lakosztályát, az ország legnagyobb jurtáját is. A hatalmas kör alakú jurtában semmi sem emlékeztetett szentélyre, annál inkább tanácskozóhelynek néztem, meg különböző miniatúrák tárházának. A régmúlt idők faragott figurákba rögzített üveg alatt őrzött életképei mellett vasútállomás, sőt repülőtér makettje is látható itt. Valamennyi faragvány ügyes lámák kézimunkája. Lám, a modem kor vívmányai is ihletik már és foglalkoztatják a múltat konzerváló tarfejü szerzeteseket. A Ganden és egyben Mongólia legnagyobb szentélye, amely valaha a főváros legmagasabb épülete volt. a Megdzsid Dzsamrajszeg kapuja előttünk sem tárult fel. Üres. mondja Mogo, nincs mit megnézni benne. Pedig valaha volt mit: harminc méter magas ezüst Buddha-szobor nyűgözte le az istenné vált ember híveit. S noha a szobor már több mint negyven éve nincs meg, hívek — ha kevesen is — még maradtak. Egyikük eppen a templom előtt megmaradt egyetlen fővárosi szuburgán előtti imapadon hason csúszkálva ájtatoskodik (vagy vezekel?), általunk egyáltalán nem zavartatva magát. Hiába, a hit nagy erő. Sajnos, gyakran visszahúzó is. Délutáni programunk fénypontja az volt, hogy Mogo kivitetett a várostól délre magányosan tornyosuló Zajszan tolgoj hegy tetejére emelt hősi emlékműhöz. Tavaly is ide vittek ki legelőször a vendéglátóim, s mint akkor, most is szívesen mentem, hogy megmászhassam a tetőre vezető többszáz lépcsőfokot. Utóvégre ezzel is hozzájárulok erőnlétem megőrzéséhez. A hegyormokon élénk szellő lengedez, amelyet lágy cirógatássá szelídít a tűző napsütés. Alattunk terül el a kétlaki főváros: európai jellegű modem városközpontját minden oldalról jurtatelepek koszorúzzák. Daruk sokasága bizonyítja, hogy fejlődik, terebélyesedik Mongólia fővárosa. Az emlékmű mögötti, hajdan szentnek tartott Bőgd hegy kopár lejtőire hatalmas, a pártot és a népköztársaságot éltető jelszavakat raktak ki fehér kövekből összeállított betűkből. Sziszifuszi munka lehetett felcipelni a sok követ a hegyoldalra. A Bőgd hegység kopár lejtői fölött hatalmas erdőség terül el, tele szarvassal, farkassal, vaddisznóval. Télen állítólag a sok vad leereszkedik egészen a város szélét érintő Túl folyóig. Bátran teheti, senki sem bántja őket, sérthetetlenek: a szent hegyen egy nagy nemzeti park terül el. Mogo nem a tájban, hanem a már sokszor látott panorámában gyönyörködik. Márványpadkán ülve leplezetlen büszkeséggel járatja a szemét a mongol forradalom vezérének, Szuhe-Batornak a mozaikképén meg a különböző szovjet és mongol katonai rendjelek kőbe faragott ember magasságú hasonmásain. Elnézem házigazdámat. Öntudatos embernek ismertem meg, aki — mint sok más honfitársa — nehezen tudja elviselni, hogy az európai ember csak rideg pásztort vél bennük felfedezni. Ők saját magukat a világbirodalmat alapító Dzsingisz kán. a hódító Timur, a Magyarországot végigpusztitó Batu ivadékának tekintik. Emellett büszkék legújabb történelmükre is, az 1921-es forradalomra. a japánok felett aratott Chalchingoli diadalra, az akkori idők rojtos vállapot viselő marsalljára, a Berlinig eljutó mongol páncélos dandán-a. Ha nem igy volna, nem hoztak volna fel megkérdezés nélkül már másodszor erre a politikai kégyhelyre. Délután még arra is van időnk, hogy elmerüljünk a város forgatagában. A széles utcákon inkább teher-, mint személyforgalom hömpölyög. Sok a nemzeti viseletnek számító „délbe" öltözött, fején kalapot, derekán színes selyemövet viselő járókelő, még több az utcákon az úttörönyakkendös iskolás gyerek. Öregekkel csak elvétve találkoztunk. Mongólia a fiatalok, az ifjúság országa. Nemcsak a lakosai ifjak, a szelleme is az. Betértünk a nagyáruházba is. Nagy a tolongás, rengeteg a vásárló, még több a nem vásárló bámészkodó. Mi is ezek hadát gyarapítjuk. A látottak alapján bocsájtassék meg nekem a nagyképünek tűnő kijelentés: itt talán még félhavi fizetésemet sem tudnám hasznosan elkölteni. Hiába, a mongol ember igénye merőben különbözik a mi különlegességeket és — mondjuk meg őszintén — gyakran feleslegességeket igénylő szemléletünktől. A városnézésből hazatérve újra az unalom és a kérdőjelek következtek. Vajon megkapom-e majd holnap a kocsimat? Megkaptam! Rögtön kapunyitás után a nagykövetségünkön voltam. Ismerősöm mosolyogva újságolta. hogy szólt az autóm ügyében. És megköszönhetem a nagykövet közbenjárását is, mer ő sem hagyta szó nélkül a dolgot, ő is interveniált az érdekemben. Ezek után nagylegényként kerestem fel a vámigazgatót. Csak annyit kérdett tőlem, hogy voltam-e a nagykövetségünkön és már irta is sajátkezű utasítását, hogy a kocsi kiadható. Az engedéllyel a konténerállomás,a rohantunk. Megtaláltuk, amit kerestünk, a tartály ép volt, csakúgy a három plomba is rajta, amelyekkel a feladásnál lezárták. Mégis bosszúsak voltunk, mert nem bonthattuk ki: konténerünk úgy körül volt bástyázva más küldeményekkel, hogy nem lehetett kinyitni az ajtaját. A portáldaru pedig éppen most romlott el... Csak órák múlva sikerült viszontlátnom régi autómat, amely a hosszú úton egy kíméletlen tolatáskor vagy óvatlan daruzáskor „kiugrott" a kerekeket rögzítő hasábok közül és kissé „beverte az orrát", de egyébként üzemképes volt. Immár meg volt az autó, helyénvaló volt a kérdés is: mikor indulunk? Mogo a vállát vonogatja. — Talán holnap, talán holnapután ... — s faképnél hagy. — Megyek a rendőrségre ideiglenes forgalmi engedélyt kérni — mondja. Én pedig múzeumba megyek, ezúttal a központiba. Most sem hagyom ki az alkalmat, hogy a mongol múlt sok érdekes emléke mellett újra meg ne nézzem a múzeum állattani tárlatát. Sokáig elácsorogtam az üveg mögé zárt hatalmas szarvú argali preparátuma előtt. Kétszeresen csavart szarvai túlzás nélkül lenyügözöek. Megszereztem a méreteit és a vadászok számára tán nem lesz érdektelen, ha közlöm a száraz számokat. amelyek a világ egyik legnagyobb vadjuhszarvát jellemzik: átlagos hossza 164 centiméter. Tövastagsága 48 centiméter... Turisták csoportja halad el mellettem. Őket más érdekli, meg sem állnak az argali előtt, ha látják is, figyelemre sem méltatják a világ egyik legszebb, legimpozánsabb, lenyűgöző és kívánatos vadásztrófeáját. Kívánatos trófea? Ez nem kifejezés! Nem csak az én számomra az argali elejtése az álmok álma. Újra egyedül vagyok a teremben. Az argali merev üvegszemével hidegen néz el a fejem felett. Most, hogy egészen közelről látom, még elérhetetlenebbnek tűnik, mint bármikor korábban volt. Lehangolóan kezdődött a következő nap is. Aznap sem indultunk el. Az autómat állítólag javítani kell, mert állandóan pislog az olajnyomást ellenőrző lámpácska tűzpiros szeme. A hozzánk szegődött hivatásos sofőr nem mer vele elindulni. Igaza van, túlságosan sokat kockáztatnánk, ha például egy lakatlan kösivatagban romlana el a járművünk. Vagyis az autót meg kell javíttatni. Szerencsére ez nem ütközik komolyabb akadályba, mert hoztam magammal ezt a hibát is orvosló pótalkatrészeket. Mogo a sofőrrel megy, mint mondja, szerelőt keresni. Én pedig egyedül maradok szerény lakásában. Belevetem magam az egyik fotelba és magam elé merengek. Egyre türelmetlenebb vagyok, idegesít a bizonytalanság. Meg az is. hogy már annyi idő eltelt megérkezésem óta, hogy azóta már az állítólagos megboldogultat is nyugodtan eltemethették volna. Néha már arra gondolok, hogy túl könnyelműen mentem bele ebbe a kalandba: kontárra bíztam magam. Vendéglátóm nem vadász, életében még nem ölt állatot, vadászaton is csak kétszer volt, akkor is magas rangú vendégek rendőri kíséreteként. Akkor legalább még volt tekintélye. Ma már azt sem élvezheti, mert — mint mondja — ezelőtt két hónappal nyugdíjazták. S a vállapjáról lehullott csillagokkal együtt nemcsak tavaly még megvolt társadalmi pozícióját, hanem alkalmasint minden tekintélyét is elvesztette. Ma van a születésnapom. Rajtam kívül senki sem tudja, hogy ünnepelni volna okom. Tavaly ilyenkor a kanadai vadonba merengtem egymagámban a tüzbe, ma pedig a világ másik végében a plafont nézem. Akkor sem volt okom az ünneplésre, most még kevesebb van. Akkor is, most is hiányzik a család 14
